Szeretnék úgy írni, mint aki tud. Tudom, sokan mondják, légy önmagad, ne foglalkozz azzal, hogy ki mit gondol vagy mond rólad, de nekem fontos. Szeretném, ha szeretnének, ha elfogadnának. Így van ez akkor is, amikor klaviatúrát ragadok. Most, először. Négy gyermekem van, és rengeteg időm. Negyvenéves múltam, így fontosnak érzem, hogy összegezzek.
Hol tartok most?...
Szeretem, ha a rendszert mások építik fel, mert szívesen igazodom, nekem úgy könnyebb. Bízni, bizalommal létezni a világ felé, jó. Ezért úgy döntöttem, minden fülecskéhez írok egy szösszenetet, így legalább, ha más nem is, én legalább tudatosan végiggondolhatom gyermekeim eddigi és benne saját életem útját.
Miért?
Az anyaságom a létformám, így teljes odaadottsággal szeretnék létezni benne.
FOGAMZÁS
„Anya! Az úgy van, hogy az Angyal megérinti varázspálcájával a hasad, és nő benne egy kisgyerek!”
Majdnem 30 éves voltam első gyermekem születésekor. Bevallom, nem ment könnyen.
Tényleg úgy van, hogy az anya fejében-szívében fogan meg a baba, de ha még nem tudja, mint én akkor elengedni a munkahelyét, hiábavaló mindenféle varázslat, a mutatvány nem sikerül.
Olyan történések kellenek, melyek engedik, hogy bezáruljon egy kapu, és kinyílhasson a leendő gyermek számára egy másik. A mi esetünkben is ez történt. Mikor már nem éreztem magam pótolhatatlannak, kopogtatott a pocakomban. Annyira nem gondoltam, hogy várandós lehetek, hogy megváltozott külsőm sem sejtette velem, pocakos vagyok.
Második gyermekem érkezése nem volt kérdés. Mi hívtuk, ő jött. Az ő érkezése előtt tényleg diskuráltam az angyalokkal.
Egyszer fényképeket nézegettünk, és valaki hiányzott a fotókról. Igen, harmadik gyermekünk már köztünk volt akkor is, mikor még csak terveztük, hogy érkezzen hozzánk. Ő mindig elérzékenyül, ha azt a fotót látja, mert vágyott közénk, már akkor is.
Ideális volt minden.
Engem folyton hajtott valami előre, nem fértem a bőrömbe, ezért hordoztam a gyerekeimet jobbra-balra, háton, elől, motorral, fabiciklivel, buszra fel-buszról le, és ragyogtunk, mentünk mindig előre, ki-ki a maga fejlődési útján.
(Kérdezhetnéd: Hol van, hol volt a férjed? Válaszom: ő a háttérország, aki biztosította, biztosítja a meleget.)
Időközben egy intézmény létrehozásában is részt vettem gyermekeimmel együtt, hatalmas egzisztenciális lehetőséghez jutva általa.
Forgott az addigra már jól ismert mókuskerék, vagyis hajnalonként-esténként buszra várva, beszélgetések, telefonok, levelezések.
Szoptattam és hátiztam és tablettát szedtem, és ekkor: KOPP!
Éreztem azt a belső bizsergést, amit minden pillanatban megéltem, mikor tudatosult, hogy babám lesz.
Lelkem legmélyén én voltam a világ legboldogabb embere, hogy egy kis lény ismét engem választott.
De, ami ezután következett…
Abortusz kontra élet. Több hétnyi pokol a férjemmel. Vívódások. Kinek, minek akarok én megfelelni.
Aztán egy nap döntöttem.
Akarom a gyermekemet.
Igen. Fordulóponthoz érkeztem. Életfordulóhoz. A mókuskerék megállt.
Most élem a hétköznapokat négygyermekes anyaként, szerető férjjel, aki valahogy rajong a legkisebbért, ezt nem értem, de jó így együtt. Bízni, bizalommal létezni a világ felé, így jó.
Kerek az életem.
aa
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
