(részlet)
A Kékmandulafa erdő legöregebb császárfájának, a császárfa legmagasabb ágának balról a tizennyolcadik óriáslevelén lakott egy hétpettyes katicabogár. Barátai Kokkinellának hívták, azaz csak hívták volna, ha lettek volna barátai. Ám Kokkinella magányos katicabogár volt. Legszívesebben egy mandulafalevél takarásában ücsörgött, mert az erdő lakói gyakran csúfolták gömbölyű pocakja miatt. Nem tudtak úgy elmenni mellette, hogy ne szóltak volna hozzá pár gúnyolódó szót. Lassanként elhitte, hogy nála kövérebb katica nem is él a földön. Szinte alig evett valamit, nehogy tovább terebélyesedjen, napi fejadagját lecsökkentette egy tetű jobb szárnyacskájára, de hiába, továbbra is mindenki naphosszat csak rajta viccelődött, az élen Futrinkával, a nagyszájú, kitinpáncélos bogárkával:
Kokkinella katicára
alig fér a kabátkája.
Ha a hasa nagyobb lenne,
kabátja is szétrepedne.
Szégyenlős, visszahúzódó bogár vált belőle, akinek csupán egy barátja akadt: Otisz, a denevér. Otiszt is gyakran gúnyolták, mégpedig csúfocska ábrázata miatt. Napközben sötét zugokba húzódott, és csak éjszaka merészkedett elő a rejtekéből, de még akkor sem szabadult meg karneváli szemmaszkjától, amely jótékonyan fedte vonásait. Szőrös fülei, éles fogai miatt mindenki kerülte. Futrinka a róla szóló rögtönzött versikével ijesztgetett:
„Denevér, denevér,
karmos szárnyú bőregér,
Ha a foga nagyobb lenne,
vámpírnak is elmehetne!”
Kokkinella, aki kerekded idomai miatt búsult, és Otisz, aki ijesztő ábrázata miatt bujkált, véletlenül találkozott össze. Egy szép, napsütéses délutánon, amikor Otisz a legmagasabb császárfán keresett búvóhelyet a csúfolódók elől, észrevette, hogy ott már ücsörög valaki. Kokkinella kukucskált ki a levél mögül.
– De csodás, fényes kabátkád van! – kiáltott fel a denevér.
– Neked pedig szép vörösek a füleid, ahogy átsüt rajtuk a fény – suttogta Kokkinella szégyenlősen.
Azonnal barátságot kötöttek, és attól a naptól kezdve sokat voltak kettesben. Éjszakánként, mikor az erdőlakók nyugovóra tértek, és csak halk neszek hallatszottak az erdő mélyéről, elrepültek a tóhoz. Lapulevélre ültek, és hagyták sodródni magukat a bársonyos vízen. Napfelkeltekor szikrázó, kövér harmatcseppekben csodálták meg szivárványszínű tükörképüket, amelyben egészen megszépültek. Bújócskáztak az első napsugárra kinyíló virágok kelyheiben. Mikor a nap már magasan járt az égen, üres, fehér csigaházak fedezékében indultak vissza búvóhelyükre.
Egy reggel, amint hazafelé tartottak, az erdei tisztás felől szokatlan hangzavart hallottak. Nem bírtak a kíváncsiságukkal. A csigaházak takarásában közelebb merészkedtek, a tisztás szélén elrejtőztek egy pitypang ernyői mögé, és lélegzetüket visszafojtva kandikáltak ki mögüle.
Rejtekhelyükről jól látták, hogy az erdőlakók egy nagytermetű, zöld idegen köré gyűlnek, és kiáltoznak, zúgolódnak. A leghangosabb most is Futrinka volt. Izgatottan körbe-körbe rohangált a jövevény körül, és így csúfolódott:
Bezöldült az uraság,
ez ám csak a furaság!
Ha ennél is zöldebb lenne,
spenótnak is elmehetne!
A köré sereglett erdőlakók egyetértve bólogattak, a sértéseken hatalmasakat hahotáztak, és tapsolással jutalmazták Futrinka rosszindulatú megjegyzéseit.
Ám Zöld uraságnak a szeme sem rebbent, rezzenetlenül tűrte a sértéseket. Otisz és Kokkinella csodálkozott. Hogy lehet, hogy nem szalad el sírva, nem bújik el egy mandulafalevél mögé? Csakhogy az idegennek esze ágában sem volt elbújni. Hosszú, zöld lábait nyújtogatta, s így mindenkinél magasabb lett. Mikor pedig hátsó lábait és elülső szárnyait összedörzsölte, s nagyot ciripelt, az erdő lakói riadtan rebbentek szét. Jobbnak látták eloldalogni. Kokkinella és Otisz még senkit sem látott, aki ilyen bátran szembeszállt volna a csúfondáros erdőlakókkal. Szerettek volna megismerkedni vele. Előbújtak hát a pitypang ernyője mögül, és óvatosan közeledtek hozzá.
– Üdvözlünk a Kékmandulafa erdőben – kezdte a kis katica. – Kokkinella vagyok, ő pedig a barátom, Otisz. Ki vagy te, és honnan jöttél? Nem láttunk még hozzád hasonlót.
Az idegen lenézett rájuk. Megrezegtette hosszú, átlátszó szárnyait, s pökhendien válaszolt.
– Sámuel vagyok, a sáskakirály elsőszülött fia – jelentette be. Kokkinella és Otisz még sosem találkozott ilyen előkelő származású rovarral. Megszeppenve huppantak bele egy gyapjaslábú fülőke gomba kalapjaiból álló puha fotelba. – Hírnevünk, bárhová szálljunk is, ősidők óta megelőz bennünket – folytatta Sámuel. – Népemmel új lakóhely után kutatunk. Réges-rég vándorlunk, mert előző lakhelyünket, ahogy a sáskák szokták, felfaltuk. Útközben eltévedtem, de éppen jókor akadtam az erdőtökre és az itteni hitvány népségre. Meglakolnak, amiért csúfolni merészeltek! Apám, a sáskakirály egy szavamra idevezényli népét. – Sámuel kihúzta magát, és fenyegetően az ég felé emelte mellső lábait. – Ti pedig, kis katica és denevér, mutatjátok hozzá az utat! Holnap hajnalban itt legyetek!
Kokkinella és Otisz rémületében szólni sem bírt. Sámuel, mint akinek nincs több mondanivalója, elfordult, és egy mandulafalevelet kezdett rágni. A kis katica oldalba lökte barátját. Udvariasan elköszöntek, ám Sámuel többé ügyet sem vetett rájuk. Mitévők legyenek? Valamit ki kell találniuk. A Kékmandulafa erdő az otthonuk, nem hagyhatják, hogy sáskák falják fel!
Illusztrálta: Ilyés Juli
Megjelent a Naphegy Kiadó gondozásában.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
