Egy év házasság után, 30 évesen döntöttünk úgy a férjemmel, hogy jöhet a gyerek. Viszonylag hamar, a harmadik hónapban sikerült pozitív tesztet produkálni. Nagyszerű orvost találtam, a gondozás alatt teljes bizalom alakult ki. És hát szerencsére egy teljesen gond nélküli terhességem volt.

Az elején némi émelygés, a közepén némi lábgörcsölés, a végén némi gyomorégés. Minden elviselhető mértékben. (Tényleg: akad még olyan hülye, aki a festékszagot és a dohos szagot mámorítónak találta? Én a sógornőmék lakásfelújítását megtekinteni és a pincelejáró mellett elmenni imádtam.)

Energikus voltam és nyüzsögtem. Munkába elkezdtem gyalog bejárni (szerencsére gyalog is közel, fél órára van), mert iszonyúan jól esett jönni-menni. A 35. hétig dolgoztam (aztán a hasamtól már nem fértem be az íróasztalhoz.

A leleteim mindig rendben voltak, az orvosom már így fogadott: hozta ismét a tökéletes eredményeket? Helyes, helyes, szeretem az ilyen "unalmasan" rendben lévő terhességeket. Voltaképpen a szülés miatt sem izgultam nagyon. Igyekeztem mindennek utánaolvasni, de nem hergeltem magam különösképpen. Az orvossal megbeszéltem, hogy ő lesz velem a szülésnél, hívhatom bármikor, de az óvatosan felvetett pénzkérdésről hallani sem akart.

A szülés kiírt dátuma egy nappal a férjem születésnapja után volt. T-1 napon tehát egész nap lelkesen pislogott rám mindenki (húgok beköltöztek hozzánk, segítségnek), hogy nem lesz-e dupla szülinap. Este 10 körül közöltem velük, hogy ne bámuljanak ilyen rendületlenül, nincs semmi előjel. Nyissanak ki egy üveg pezsgőt nyugodtan, ünnepeljük meg a férjemet, aztán én feküdnék aludni. Így lőn. Lefeküdtem 10 után. Éjfél után pedig elment a magzatvíz. A lányunk kivárta, hogy saját szülinapja legyen.

Lemásztam a galériáról a fürdőszobába, kissé rendbe tettem magam, tiszta ruhát vettem. Fájások nem voltak, így nem nagyon kapkodtam. Visszaballagtam a galériára, ébresztgettem a férjem, aki éjfélkor feküdt, így kb. fél óra alvásnál tartott.

A kórházban nagy szerencsénkre az orvosom volt éppen ügyeletben, így nem is kellett külön hívni. A ctg, amit rám kötöttek, erős fájásokat mutatott, így nem akarták elhinni, hogy kicsi fájdalmat sem érzek. Mivel még a tágulás sem volt nagyon előrehaladva, átestünk a beöntésen. A szülőszoba, ahová kerültem, alternatív cuccokkal is be volt rendezve: labda, fürdőkád, kapaszkodóköteles szülőágy. Tusoltam, átöltöztem, majd vajúdgattam békésen – a gép szerint. Én csak a hatperces fájásoknál kezdtem érezni valamit ebből. A valami aztán egyre erősebb lett. Mikor az orvos megkérdezte, kérek-e epit, azt mondtam, végiggondolom. Ezzel kapcsolatban nem terveztem el előre semmit, úgy gondoltam, majd meglátom. A férjem, aki mellettem volt, azt mondta, a fogorvosnál sem csináltatok semmit fájdalomcsillapítás nélkül, ha már lehetőség van rá, ne szenvedjek többet a kelleténél, kérjem. Közben a fájások is belehúztak istenesen, így végül epis szülés lett.

A vajúdás vége felé befutott a sógornőm is. A szülésznő szólt, hogy ott van, illetve hogy a kórházi protokoll szerint egyszerre csak egy ember lehet bent a szülőszobán, így a férjemnek ki kellene mennie, hogy a sógornő bejöhessen. Mivel viszont "szépen szülök" (rákérdeztem, hogy érti: hiszti nélkül), beengedi őt is, lehetnek bent ketten. A kitolás előtt befutott a kisebbik húgom is. Meg az újszülöttes nővér. Így cirka hatan álltak körül a lányom születésekor.

Maga a szülés nem volt különösebben fájdalmas, valószínűleg az epi eddig húzódó hatása miatt. Inkább csak azt érzékeltem, hogy mekkora erőt igényel a kitolás. Jobbról a férjem fogta a kezem és tartotta a fejem, balról az orvos biztatott, középen a szülésznő "kapta el" a születő lányunkat. Olajos gátmasszázst használtak a gátvédelem miatt, bár ez nem volt teljesen sikeres, egy kisebb gátmetszést kellett ejteni. Észre sem vettem, amikor történt.

Nem tudom pontosan, hányadik nyomásra született meg a lányom, néha úgy éreztem, csak nyomok, nyomok és már baromi fáradt vagyok, miközben egy stadionnyi ember drukkol körülöttem.

Arra emlékszem, hogy én előre készültem, hogy egy újszülött nem szép, ne várjam majd ezt. Lila, mázgás kis ufót vártam. És mégis gyönyörű volt. Fogtam magamhoz és csak mondogattam: sírjál, sírj csak. kicsim... És eztán...a férjem összeesett a szülőágy mellett. Előzőleg ugye fél órát aludt, ivott is némi pezsgőt, esős nyári este volt, meleg, párás levegő, és hát belefáradt a szülésbe. Feltették a szomszédos szülőágyra és jobban lett hamar.

A magzatvíz elfolyásától számolva 10 óra alatt született meg Eszter.

Aztán Esztit vizsgálatra, fürdetésre vitték, rajtam összestoppolták azt a kis metszést. Aztán visszakaptuk a lányomat, szoptattam, pihentünk, és olyan, de olyan kerek volt minden...

Miután a kicsit elvitték újra, a férjem elaludt a szomszédos szülőágyon. Én felültem, a húgom segítségével megmosakodtam a csapnál, megfésülködtem, rendbe raktam kicsit magam. Nagyon gyorsan regenerálódtam. Az osztályra kerülve tusoltam, mászkáltam, harmadik nap kicsi óvatos tornába kezdtem. Eszti tökéletes baba volt. Nem túl sírós, ügyesen evett, és valahogy nekem is olyan természetes volt minden, a pelenkázás, a szoptatás, mintha nem is először csinálnám. Vörös hajú a lány, így az orvosok, nővérek sorra kopogtak be, hogy megnézhessék.

Hazakerülve is rendben ment minden. Hamar kialakult a napirendünk, a harmadik hónapra átaludta az estéket kétszer 5 perces szoptatással. Gyakorlatilag gyorsan bekajált, beleájult, leraktam és aludtunk tovább. A barátaink szerint igazi kedvcsináló gyerek.

Az eredeti terv az volt, hogy két gyereket szeretnénk, kis korkülönbséggel. És mivel Eszti sem vette el a kedvünket, 6 hónapos korában belevágtunk a tesó-terv megvalósításába. Ismét 3 hónap kellett, így Eszti 9 hónapos korában újra terhes lettem. Ekkor még szoptattam, és bár sokan riogattak (és sokan nyugtattak is), szoptattam tovább, 13 hónapos koráig. Ismét zavartalan terhesség volt, ezúttal annyival cifrázva, hogy egy éppen járóképességét kiélvező aprónép után futkostam.

Nagyon szerettem volna, hogy ismét lány legyen: Eszti annyira tökéletes, hogy újra ilyet akartam. És nem is csak akartam, teljesen biztos voltam benne, hogy lány lesz. Mikor a hatodik hónapban ultrahangon közölték, hogy fiú, ostobán kérdeztem vissza: hát hogy lehetne már fiú? Az orvos elnevette magát.

A második szülés sok mindenben más volt. A magzatvíz nem ment el, a fájások indultak meg. Megint csak éjfél után. Ekkor már okosan szóltam a férjemnek, feküdjön le aludni, mert ma még sok dolga lesz. Amíg 10, majd 8 percesek voltak a fájások, még aludni is tudtam köztük. Aztán erősödtek, sűrűsödtek, alvásnak lőttek. Sétálgattam a lakásban, mikor a fájás jött, himbáltam magam, a hasamat lengettem lassan, ez meglepően jól esett. Reggel fél 6-kor tartottunk az egy órája fennálló 5 perces fájásoknál, ekkor döntöttem a riadó mellett. Férjet ébresztettem indulni, a készenlétben nálunk lakó húgokat ébresztettem Esztire felügyelni.

Reggel 6-kor, a kórházba érve tulajdonképpen már csak annyi gondolatom volt, hogy ide nekem az összes epit, MOST. Az ügyeletes megvizsgált, majd 15 perc múlva ott volt az én orvosom is, és közölte, hogy itt már olyan hamar gyerek lesz, hogy mire előkerítenek egy anesztest, dokumentál, beköti, hatni kezd, már meg is szülök. Így nem lesz epi.

"Lesz egy szép természetes szülése" – mondta a dokim. Nem tudom, mi az elképzelése az orvosnak a szépről... Epi nélkül baromira fájt. Nagyon nem olyan volt, mint az első, hanem gyors és intenzív. Állva vajúdtam, mikor a fájások jöttek, himbáltam tovább magam. Aztán fáradt voltam már nagyon, felkapaszkodtam az ágyra. Szülésznő, orvos gyakran látogattak.

Mire a kitolás következett, konkrétan beparáztam, hogy az még ennél is fájdalmasabb lesz. Az orvos, szülésznő, a férjem biztattak, nyomjak, nyomjak, de nem mertem. Féltem, hogy ha erre a fájdalomra még rányomok, még rosszabb lesz. Nem gondolkodtam már normálisan. Két fájás között az orvos magyarázni kezdett:

- Figyeljen, a következő fájásnál...

Közbevágtam:

- Én nem akarok következő fájást! Oldják meg valahogy nélkülem, csináljanak valamit, de én ezt nem akarom tovább!

- Nézze, ezzel most nagyon rosszat tesz a babánk, nem segít neki megszületni...

És ekkor bennem valami nagy megvilágosodás támadt. Ami így utólag hülyeség, hogy olyan nagy felfedezés lenne, de akkor, ott az volt: ha megszülöm a gyereket, megszabadulok a fájdalomtól. Tényleg, ez ott nekem katartikus felismerés volt (persze, utólag én is vigyorgok magamon ezért). Innentől totál lehiggadtam. Összeharaptam a számat, becsuktam a szememet, és mikor jött egy újabb fájás, csak bólintottam, hogy most...

Férj a jobb kezemet fogta (szerintem könyökig lemart bőrrel), orvos a balomat. A szülésznő, mint az elsőnél, olajjal masszírozott. Ezúttal sikeresen: gátmetszés nélkül született meg Bálint. A férjem szólongatott: nyisd ki a szemed, megszületett! Addig szorosan behunyt szemmel koncentráltam. Most is azonnal a kezembe adták, és csak öleltem. Tökéletes, gyönyörű kisfiú.

Eztán a kicsinek vizsgálat, mosdatás, és az én rendberakásom, majd visszakaptuk. Két órát együtt töltöttünk hármasban a félhomályos szülőszobában. Szoptattam, majd elaludtunk kicsit. Az osztályon a gyerekorvos kutatva nézett rám: maga már járt itt, ugye? Igen, másfél éve is itt szültem, de nem értettem, hogyan emlékezhet rám. Aztán visszajött a szobába mosolyogva: tudom már, a vörös hajú kislány, magának volt a vörös hajú lánya. A fiú is vörös? Ekkor jöttem rá, hogy a kis sapkát még le sem vettem róla, nem láttam a haját: igen, ő is vörös lett...

A regeneráció ismét gyors, a gátvédelem miatt talán még gyorsabb. Bálint eleinte kicsit sírósabb volt, de ez hamar elmúlt. A fejlődésük, minden változás ugyanúgy történt. Eszti 4 hónaposan fordult át, 6 hónaposan felült, 7 hónaposan felállt, 11 hónaposan elindult, Bálint eddig mindent ugyanígy. 3 hónaposan átaludták az estét kétszer 5 perc szoptatással, 8 hónapos koruktól anélkül. Leteszem őket 9-kor aludni, reggel 6-ig csend van.

Eszti most 2 és fél éves lesz, Bálint 11 hónapos. A lányom gyönyörű, okos és komoly. Kicsit tartózkodóbb, neki egy új helyzetben, új emberek között kell egy fél óra szemlélődés, mielőtt barátkozna. Bálint ragyog. Ő csupa mosoly, mindig, mindenkivel. Erős, gyönyörű gyerekek. És imádják egymást. Tökéletesek. Rózsaszín cukorfelhő a két kölyök.

Vati