Már rég elmúltam 30, amikor először és utoljára életemben állapotos lettem. Viszonylag problémamentes 9 hónap után megszületett császármetszéssel a kisfiunk. Az első szoptatás után pár órával orvosok vették körbe az ágyam… Véres volt a tejem. Attól tartottak, hogy mellrákom van. Nem volt egyszerű, de mindennel megküzdöttünk. Több mint két évig tudtam szoptatni a gyermekünket. Majd éltük a mindennapi családok életét. Vagyis akkor még azt hittem, hogy mindennapi család vagyunk. Nem hiszem, hogy többet vagy kevesebbet küzdöttünk volna az óvoda, az iskola, az építkezés, a létfenntartás napi gondjaival, mint mások. Próbáltunk lehetőségünkhöz mérten mindent megadni kisfiunknak: zene- és táncoktatás, kirándulás, színház, különóra, sport… Talán itt követtük el az első hibát. A mi értékrendünk szerint választottunk programokat. Mindent meg akartunk tanítani és mutatni, amit mi tudtunk. Úgy éreztük, hogy minden rendben halad. Közben egyre több barát és családtag távozott mellőlünk egy másik világba. Azt gondoltam, hogy hármunk szövetségét a fájdalom és a hiány még szorosabbra fonja.

Ahogy kamaszodott a fiunk (az utóbbi egy évben) egyre többet veszekedtünk. Már nem akart nekünk segíteni. Minden terhes lett számára. Én pöröltem vele, az édesapja pedig tovább folytatta az építkezést, a kertészkedést. Ha panaszkodtam neki, csak annyit kért, hogy legyen itthon béke. Közben egyre betegebb lettem, műtétek és állandó rosszullétek. Ennek ellenére elláttam a munkám és a család körüli teendőimet.

2020 márciusában jött a karantén. A férjem továbbra is dolgozott, s mi ketten egész nap itthonról tanultunk, tanítottunk. Bár nem volt zördülésektől mentes az életünk, de jól kiegészítettük, segítettük egymást a munkában. Mire vége lett az iskolának, újra beteg lettem. Ennek ellenére a nyár minden hétvégéjét sportpályákon, versenyeken töltöttük. Az ország különböző pontjaira vittük, kísértük el középiskolás gyermekünket. Közben megjelent az első szerelem is. Kicsit viharosan, kicsit furcsán, de mi ezt is támogattuk. Mindent megbeszéltünk. Még akkor is, amikor kiderült, hogy a kislánynak étkezési zavarai vannak, hogy nincsenek barátai, hogy utálja a nővérét és a szüleit, és a fiunk edzője is rossz szemmel nézi ezt a kapcsolatot.

 Gyermekünk sporteredményei egyre rosszabbak lettek, egyre idegesebb, feszültebb lett. Olyan volt, mint egy űzött vad. Már a születésnapját sem töltötte velünk. Nem kért a családi-baráti ünneplésből. Nem értettük, mi történik. Sosem ért haza az általa mondott időre. Magánnyomozót akartunk fogadni. Féltünk, hogy drogozik, vagy valamibe belekeveredett. Egyre többször kaptuk hazugságon, holott ez nem volt rá jellemző. Kikérte magának, ha rátelefonáltunk, mert nem érkezett meg. ( A férjemmel mi mindig hazaszóltunk, ha késtünk vagy változott a programunk.) A telefonja állandóan lemerült. Egy ilyen alkalommal a barátaitól kértem segítséget, hogy megtaláljuk. Amikor ezt megtudta, összepakolt és elköltözött a barátnőjéhez. Az ő szülei örömmel befogadták, mert gyermekük problémái egy csapásra megszűntek.

Pár nap múlva kórházba került az édesanyám. Nagyon szerettem őt. Nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltem volna vele. Szűk családi körömből, már csak ő volt nekem. A pandémia miatt nem látogathattam, romló állapota miatt beszélni sem tudtam vele. Csak azért könyöröghettem, hogy úgy legyen, ahogy neki a legjobb. Egy hónap múlva meghalt. A kisfiam haza sem jött. Az apja hozta haza a temetésre és rögtön vissza is vitte. Vele tartotta és tartja a kapcsolatot. Ő az, akit hajlandó felhívni, akivel beszél pár percet, aki pénzzel támogatja új életében. Aki férfi létére sokszor nyüszítve sír a kialakult helyzet miatt.

Karácsonykor hazajött a gyermekünk, hogy a szentestét a családjával töltse. Az én lelkemben eddigre már nem volt család, csak iszonyú fájdalom… Láttam, hogy a férjem méltatlanul szenved. Kértem a fiunkat, hogy üljünk le, beszéljük meg, mit szeretne. Ismét hazajött egy órácskára. Elmondta, hogy jól érzi magát a lány szüleinél. Ott jobb, mint itthon, mert ott három gyerek van. Van egy új szobája. Jobban szórakozik, mint itthon. Ott nem veszik olyan komolyan a járványügyi szabályokat, mint mi. Szabadon járhatnak edzésre, vásárolni és a városba is. Sokat sétáltatja a család kutyáját. (Itthon két kutyusa, egy cica és egy törpenyúl várta, hogy foglalkozzon velük.) Új otthonában jó a padlófűtés is, és nagyobb a tv képernyője. Minden szava újabb tőrdöfés volt… Nem értettem, nem hiányzott a közös adventi készülődésünk, a beszélgetések, a reggeli, a tízórai, a vasárnapi süti…? Azt mondta, hogy nem tud mit kezdeni velem és a betegségemmel. Nem akar többé hazaköltözni.

Csak ülök és folynak a könnyeim… Úgy érzem, hogy mindent megtettem, megtettünk az elmúlt években. A legjobb tudásom szerint és szeretettel. Az emberek sokszor mondják, hogy szeretnének újra 18 évesek lenni. Én mindig azt mondtam, hogy én a gyermekünk születéséig szeretném csak visszapörgetni az időt. Azért, hogy még többet lehessek vele, velük. Hogy minden percét még jobban ki tudjam élvezni. Már ezt sem merem mondani. Elbizonytalanodtam. Nem tudom, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ne ez legyen a vége. Azt a mintát követtem, amit otthonról hoztam, amit a barátaimtól láttam, amit a szívem diktált. Nem gondoltam, hogy megfojtom a szeretetemmel a saját gyermekem.

Tudom, hogy előbb-utóbb kirepülnek a gyerekek. Tudom, hogy el kell engedni őket. Viszont arra nem voltam felkészülve, hogy ez így fog történni. Elfáradtam. Gépiesen csinálom, amit kell. Nem szeretek már a férjemmel sem lenni. A jelenléte arra figyelmeztet, hogy elrontottam az egyetlen igazán fontos dolgot, amire kislánykoromtól készültem, s ma sem tudnám másképp csinálni.

Az éjszakák és a hétvégék a legborzasztóbbak. Olyan, mint egy rossz szappanopera… S ezen nem segít az a baráti mondat sem: ”Hogy te nem ezt érdemelted.”

Ez is az anyaság valódi oldala?

 H.
 

Kamaszokkal kapcsolatos cikkeinkből:

A fiam bejelentette: elköltözik otthonról

Nem láthattam a lányomat hófehér ruhában keringőzni

A kamaszkort csak röhögve lehet túlélni

Nem bírom elviselni a kamasz gyerekemet 

Fordulna hozzád a gyereked, ha bajban lenne?