én
te
micsoda?
ő?
ti?
és
akkor mi??
(A Névmások c. verset egy folyóiratban találtam, lefotóztam. Szerző meg forrás nélkül, azokat elfelejtettem felírni, sajnos…)
Esther Perel könyvének többször kellett nekifutnom, hogy valamennyire megfejtsem én is, hányféleképpen tud katyvasz lenni egymásnak tartós (vagy eléggé tartós) kapcsolatot ígérő két ember közt. Szándékosan nem írok férfit és nőt, tekintve, hogy a könyv esettanulmányai közt bőven akadnak egynemű párok is, bár a házaspárok alkotják a legnagyobb csoportot, miért mászkálnak az emberek tömegével titkos randikra (olyan helyeken is, ahol ilyesmiért közmegvetés vagy megkövezés jár). Miért van abból is gond, ha megmondjuk, meg akkor is, ha nem, ha egyszer történt meg vagy ha több évig tartott, ha érzelemmentes volt, vagy akkora szerelmi lobbanás kísérte, hogy a Holdig látszott. És miért nem kiszámíthat egyetlen ilyen történet kimenetele sem…amit sokszor az érdekelt felek se értenek igazán, és maguk is meglepődnek a saját reakcióikon.
Talán szentségtörésnek tűnik egy anyai fórumon beszélni a témáról, hiszen a babás-kisgyerekes évek eleje (hangsúlyozom: az eleje…) sok-sok egymás iránt elkötelezett, szenvedélyes és monogám kapcsolatban élő párt jelent, akiknek eszébe se jut, hogy…na de akkor meg honnan a ménkűből kerül elő ez a sok válás peremén táncoló, vagy válópert már beadott, esetleg se-vele-se-nélküle párhuzamos kapcsolatokban nyűglődő középkorú férfi meg nő? Miért van ennyi „második körös” meg sokadik körös hosszúnak szánt párkapcsolat, amiben sok esetben csak néhány év telik el az „intézményesítés” óta, és már ugyanazokban a szerepekben zötyögnek, mint amiből az egyik (vagy esetleg mindkét) fél elmenekült, amiből már elege lett valaki mással?
Azért voltam hajlandó belekezdeni a könyvbe, mert nem tekintette az afférokat se erkölcsi botlásnak, amin feltétlenül „javítani” kellene (ugyanakkor nem is kent be minden vidám részeg éjszakát a „szerelem mindent elsöprő erejének” cukormázával). Orvosi esetként se kezelte a pácienseket, akiket szegényeket biztos ért valami gyerekkori trauma, oszt’ azért csinálták… vagy esetleg azért, mert az aktuális „törvényes” partner „nem szerette őket megfelelően” (persze lehet olyan is…). Az ilyen megközelítések unalmasak, és szerintem elég haszontalanok is. Ebben a könyvben viszont volt hogy is mondjam, élet és tapasztalat.
Nem mondta ki, hogy minden kapcsolat megjavítható, és azt se, hogy egy (egy???) ilyen történet után mindenképpen mehet az egész a levesbe, árulás, jellemtelenség, fúj.
Viszont megértetett sok mindent abból, amit a tanult sémáink, a saját hiedelmeink, a látott minták, a butább mozifilmek és könyvek alapján valószínűleg rosszul és felületesen gondolunk a párkapcsolatokról – megint nem mondok szándékosan házasságot, bár annak speciális körülményei – társadalmi elismerések és többnyire gyereknevelési kötelezettségek- másféle történeteket gerjesztenek, mint mondjuk egy gyermektelen, egynemű pár „megcsalási” sztorija.
A könyv egy része kulturálisan talán nehezebben befogadható azoknak, akik nagyon egyszokású – zárt kultúrájú közegben nevelkedtek, és bizonyos mintákkal sose találkoztak az életben. De számos történet, amit Esther Perel elmesél, megeshetett volna Baján, Sashalmon vagy Hódmezővásárhelyen is, nem csak Amerikában vagy Mexikóban. A változásokat ő inkább időben helyezi el – ötven évvel ezelőtt a nők többségében a most „fejlett nyugati társadalomnak” nevezett helyeken is jóval kevesebb választási lehetősége és önálló döntése lehetett, mint mostanában, és a főleg a nők helyzetének változása idézett elő változást a párkapcsolatokban is. (Nem véletlenül írtam egy korábbi posztban, hogy a válás lehetőségének ára többnyire az, hogy bizony dolgozni és önfenntartónak kell lennie minden félnek…)
Még én is ismerek embereket, akik a gyerekkori szerelmükkel élve úgy gondolják, az ilyen érzelmi gubancokat könnyű elkerülni, akár a seggre esést, és még csak nem is füllentenek maguknak vagy másoknak. De a közvetlen tapasztalatom inkább Esther Perel mintájának eredményeit támasztja alá – a legtöbben voltak már „elkövetők”, „megcsaltak”, meg olyanok is, akikkel „megcsalták” valaki valakijét. (Tejóég, hogy utálom ezt a szót, bár kétségtelen, a történetek legnagyobb részében van hazugság, titok, és ezért az átverés felett érzett harag is, függetlenül attól, mit gondol a pár a hűtlenkedés ilyen-olyan formáiról). Ettől függetlenül se a tudatosság, se a „szexuális forradalom”, se a sokszínűvé vált párkapcsolati minták nem csökkentették jelentősen az ebből fakadó drámákat.
Mit lehet tenni egy kellemesen működő, ám kihűlt párkapcsolattal, ahol a felek ezzel együtt nem fogadják el valamilyen harmadik megjelenését? Hogy hozható vissza – egyáltalán visszahozható-e akár a bizalom, akár a szenvedély? Sérül-e a gyerek lelke, ha megtudja, ő úgy jött a világra, hogy a szülei hajdanában titkos viszonyba keveredtek, amiből aztán „legális” kapcsolat lett, vagy milyen hatással van rá, ha megtudja: apjának-anyjának van külső kapcsolata vagy kapcsolatai?
Érdemes-e tartós, belső párkapcsolati szabályokat alkotni, vagy inkább időről időre újra kell osztani a szerepeket? Tényleg kudarc-e a válás, mit kezdjünk a bennünk tomboló viharral, ha a másik felünkről kiderül, nem csak mi vagyunk szíve minden zugában?
A rengeteg személyes történet rengeteg árnyalatát, megoldását vagy megoldhatatlanságát mutatja meg ezeknek a helyzeteknek, és őszintén szólva voltak olyan fejezetek, amikor már eltűnődtem, miért nem ünnepeljük csodaként, ha valakik képesek tíz vagy több teljes éven át fenntartani olyan kapcsolatot, amelyben (legalább egy időre) egyszerre lehetünk egymás barátai, szenvedélyes szeretői, szülőtársai vagy támogató munkatársai is – ez az igény párszáz éve még nem volt jelen a legtöbb házasságban. Mindezt úgy, hogy senki más nem kelti fel komolyabban az érdeklődésünket, hm, egyik fronton sem, megadjuk az érzelmi biztonságot és a „kivételezettség” érzését (ennek elárulása sokszor nagyobb csapás, mint a testi hűtlenség), de mégis fenntartjuk az izgalmat a hálószobában. Létezik-e ilyesmi valójában?
„Az elköteleződés felé vezető úton boldogan feláldozunk egy kis szenvedélyt egy kicsivel több biztonságért, egy kis izgalmat némi stabilitásért. Amire nem számítunk, az az, hogy a rejtett ár, amit ezért fizetünk, a kapcsolatunk erotikus vitalitása.” – írja a könyv, mielőtt egy történész-esszéista gondolatait idézi: „Egy házasság hozzá is ad az életedhez és el is vesz dolgokat. Az állandóság megöli az élvezetet; az élvezet megöli a biztonságot; a biztonság megöli a vágyat; a vágy megöli a stabilitást; a stabilitás megöli a szenvedélyt. Valami ad – és valamelyik részed hiányt szenved. Ez olyasmi, amivel vagy együtt tudsz élni, vagy nem. És lehet, hogy házasságkötés előtt nehéz megítélni, hogy az éned melyik része kidobható…és melyik a lelked része.”
A természet nyilván okkal rendezte be úgy, hogy maga a gondoskodás erős antiafrodiziákum legyen (pillangókkal a gyomrodban tartósan bizony nehéz gyereket nevelni és háztartást vezetni) , de mivel ma a nőknek nem kizárólag az anyaság és a házasságon belüli gondoskodás-önfeladás lehet az útjuk, egyre többen választják – a férfiakhoz hasonlóan – hogy elhagyják otthonukat (általában nem véglegesen), hogy megtalálják önmagukat, illetve egy olyan én-részüket, amelyet az otthoni szerepeikben minden igyekezetük ellenére se tudnak sokszor megtalálni, de a teljes életüket azért nem rúgnák fel ezért. A terapeuta azért ad pár vigasztaló, bár nem teljes megoldást kínáló javaslatot, gondolatot is: „Sok pár talál módot arra, hogy integrálják ellentmondásos igényeiket anélkül, hogy osztályozgatnák őket. De minden azzal kezdődik, hogy meg kell értenünk, a dilemmát soha nem tudjuk kizárni. Összeegyeztetni az erotikusat és a családiast nem egy megoldandó probléma – egy kezelendő paradoxon.”
Esther Perel csak egyéni megoldásokat lát (vagy azokat sem), de türelmes megértéssel fordul minden kliense felé, akik többnyire nem gonoszságból, hatalmi játszmákból, jellemtelenségből vagy felelőtlenségből másznak bele egy-egy afférba, aminek aztán hatása van a tartós kapcsolatukra, így vagy úgy, néha akár pozitív hatása is.
„A házasságuk véget ért.” – mondta az egyik párnak a terápiás ülésen a terapeuta, miután meghallgatta mindkét verziót az afférról. „De a kérdés az, akarnak-e kötni egymással egy másikat.”
Esther Perel: Affér – avagy gondoljuk újra a hűtlenséget (Cor Leonis kiadó, elérhető könyvtárban, antikváriumban, Scribd-en, vagy a Bookline-n)
Vakmacska
KÉRÉS
Ha még nem töltötted ki a Bezzeganya anonim kérdőívét, kérünk, tedd meg ide kattintva. Nagyon köszönjük!
