illusztráció
Szülésem történetét szeretném veletek megosztani, viszonylag friss az élmény, szeptember 14-én hoztam világra a gyönyörű kisfiamat.
De menjünk vissza egy kicsit a terhesség idejére, amikor is 26 hetesen velem is, mint minden anyukával, elvégeztették a cukorterhelést. Azt tudni kell, mivel édesapám gyógyszert szed a magasabb cukrára, így mondhatni, van a családban cukros, ezért én intenzíven ellenőriztem a sajátomat.
Mindig is túlsúlyos voltam, gyerekkorom óta, így a magasvérnyomás és a cukor, mint egy sötét árny, a fejem felett lebegett a terhesség alatt is, féltem, hogy beleesem majd valamelyikbe, vagy esetleg mind a kettőhöz lesz szerencsém….
Szóval, a cukorterhelés napján édesanyám rosszul lett (szívbeteg), így mondhatni, csöppet sem voltam nyugodt. Nem lett semmi baj, de persze én végig stresszeltem a délelőttöt, míg haza nem értem hozzá. Aztán másnap, amikor is megérkezett a lelet a háziorvoshoz, levert a víz. A 120 perces érték 7,7 helyett 9 lett.
Mivel folyamatosan ellenőriztem, és ezt a doki is tudta, ismétlést kért, mert biztosak voltunk benne, hogy az aznapi stressz lehetett az oka…
Egy hét múlva megismételtük, nyugodtabb voltam a tibeti szerzeteseknél is, és láss csodát, minden értékem tökéletes lett. Ettől függetlenül a védőnőm megnyugtatására és persze a pocaklakóm érdekében is minden nap mértem a cukromat. Éhgyomorra, evés után egy órával, aztán kettő órával, majd egy vacsora előtt és után. A házidokim ellenőrizte az értékeket és pecsételte, ha esetleg valaki rákérdezne, egyértelmű legyen, hogy nem csak magamnak rajzolgatok valamit, ez komoly. Egy hétig minden nap ő is mérte a rendelő saját mérőjével, de hál'istennek, tökéletes volt. Meg is nyugodott mindenki, szépen teltek a hetek, jól mentek a dolgok.
Egyébként az első hónapban émelygés, hányás és eszeveszett fáradtság gyötört, de ez a második hónapra el is múlt… Aztán a 35. héten visszatért, bár jóval gyengébben, viszont brutális hát- és derékfájdalommal. Persze ez már a hatalmas hasamnak volt köszönhető, és a 3 kg körüli gyerkőcnek, aki a pocakomban lapult.
Megkezdődtek az NST vizsgálatok, mindig aktívan mozgolódott, mint eddig tette, az ultrahangnál sem volt semmi baj.
A 36. héten már két NST-t írtak ki, nem is volt ezzel semmi baj, ám a második alkalomnál kifogtam egy olyan dokit, akinek nagyon nem volt jó napja. Majd’ leharapta a fejemet, mert a 36 hetes ultrahangon nem mérték le a gyereket, csak FLOW volt, mert hát sok az ember, kevés a doki, meg majd csinálnak ultrahangot, ha kérik NST-n. Mintha én tehettem volna róla. A beutalón teljes ultrahang volt és FLOW, de ők így döntöttek. A doki meg tajtékzott a dühtől és azonnal átküldött ultrahangra. (Mellékesen megjegyzem, rendelési idő alatt elugrott a bankba másfél órácskára, és borzasztóan feldúltan érkezett vissza.)
Ekkor ismét vissza kellett hozzá mennem az ultrahang eredményével. Kicsit magasabb volt a magzatvíz mennyisége, így feszülten vártam, hogy bejussak.
A méretei rendben voltak, 3300 gramm és 52 cm körül volt a gyerkőc, a magzatvíz mennyiségre meg azt mondta, teljesen normális ebben a korban (36.hét). Már éppen kezdtem megnyugodni, a doki is úgy tűnt, feldolgozta a bankban történteket, de egyszer csak kikerekedett a szeme, egy lapot kivett a mappámból és az asztalra csapta, szinte ordítva; GONDOZATLAN CUKORBETEG A 26. HÉTTŐL?!
Elmondtam, hogy mi volt, megmutattam az ismétlőt, de szerinte nincs ismétlés, és csak azt hajtogatta, hogy gondozatlan vagyok, ártok a kicsinek, az a magzatvíz-mennyiség is a gondozatlan cukor miatt van, meg fogok halni, a gyerek is… Amúgy is mit képzelek magamról, hogy túlsúlyosan lettem terhes, 50 kilót kellene fogynom, 27 évesen bele fogok halni, extra kövér vagyok. Hat kilót híztam terhesség alatt, ebből 3 kilót visszafogytam, ez mind a cukor miatt van… Minden papíromra, ami tőlük jött, ráírta és még a terhes kiskönyv tetejére is jó nagy betűkkel; GONDOZATLAN GEST. DIAB.
Elküldött szemészetre, de nem találtak cukorra utaló jelet. Elküldött egy 6 pontos vérvételre (evések előtt és után vércukormérés), de ott is minden eredményem jó lett. Továbbra sem adta fel, diabetológia és belgyógyászati rendelésre is elküldött. Meghallgattam a dietetikust is, aki nem értette, mi a francot keresek ott ilyen leletekkel… Majd végül, a 38.hét harmadik napján befektetett a terhespatológiára, GONDOZATLAN CUKORRAL.
Minden nap 6 pontos cukormérés volt, természetesen jó eredményekkel, cukorbetegek ételét kaptam, bár javarészt ugyanaz volt, mint a nem cukrosoké…
A patológián is sikerült a legalaposabb főorvosnőt kifognom, így amikor három nap múlva megkérdeztem, mikor mehetek haza, azt felelte: gyermekkori magasvérnyomás, ezt figyelni kell. 140 jó érték egy terhesnek, de lehetnek nagyobbak az értékek, ezért vérnyomáscsökkentőt ír ki és legkésőbb hétfőn beindítják a szülést. A magzatvíz is normális volt, a vérnyomásom is, ha nem vettem be a gyógyszert, és a cukrom is. De az indok az volt, ne húzzuk tovább, a gyerkőc már nem lesz kis súlyú, se fejletlen, az esetleges betegségek miatt inkább zárjuk le a dolgot, értelmetlen tovább húzni.
Persze saját felelősségre haza jöhettem volna, mondva, hogy senki se fogja kivenni azt a gyereket, de bevallom őszintén, már semmi energiám nem volt minden nap kétszer NST-re járni a hülyeség miatt, nem Miskolcon élek, így a reggel, este vizsgálat nekem extra teher…
Arról nem is beszélve, hogy a kórház a vírus miatt látogatási tilalmat rendelt el, így nem érintkezhettünk senkivel a külvilágból. Elvileg. Gyakorlatilag ez úgy működött, hogy mindenki, aki ultrahangra vagy NST- re jött, az a mi mosdónkat használta, mert nem a szobánkban volt, hanem előtte. Ez volt a kinevezett mosdó… Ennyit a vírusról és az óvintézkedésekről…
Szeptember 13-án este 10 órakor felvittek a szülőszobára, pont az a doki volt az ügyeletes, aki miatt ez történt… De neki egy fizetős vendége szült, így engem lepasszolt a másik dokinak. Nem bántam, egy csöppet sem.
Lefektettek, nyitott ablaknál (hiába mondtam, hogy zárjuk be), infúzióval a kezemben, majd röpke két órán belül megkaptam a hüvelytablettát, ami jól beindította a fájásokat... úgy egy óra után. Először nem volt vészes, de éjjel kettő körül már nem volt olyan buli mászkálni vele. De engem elküldtek egyedül tusolni, vécére, hogy ne kelljen már beöntést adni, mert ahhoz senkinek sincs kedve…
A zuhanyzóban már majdnem összeestem, annyira fájt, mondták, hogy ne aggódjak, ez csak a gyógyszer miatt ilyen erős, de jó lesz. Csak 3 ujjnyira voltam kitágulva, így visszafektettek aludni. Három óra körül mintha egy késsel szúrtak volna hasba, egy halk pukkanás, és már ömlött is a magzatvíz az ágyba, na, meg a frissen zuhanyoztatott testemre. Az egyik szülésznő hitetlenkedve taposgált benne, szerinte csak bepisiltem… De azért a helyes kis fiatal doktor bácsi, akit megnyertem magamnak, bekukkantott, már laza 4 ujjnyira voltam nyitva. Jeleztem, hogy igényelnék egy kis fájdalomcsillapítást, mert bár jól tűröm a fájdalmat, és a szuszogásomon kívül semmit se hallottak, azért egyre elviselhetetlenebb volt a dolog.
„Ahhoz már késő, anyuka”
- mondták.
„Majd esetleg egy kis gázt, ha megindul a kicsi kifelé.”
Pillanatok alatt szerelték szét alattam az ágyat igazi szülőszékké, majd megjelent egy, látszatra 15 éves kishölgy, aki közölte, hogy ő lesz a szülésznőm, szóljak, ha tolófájásaim vannak. Szinte abban a pillanatban jelentkeztek is a számomra ismeretlen, de a leírásnak tökéletesen megfelelő tolófájások. Ismét vizsgálat, de nem mondták, mi a helyzet, csak infúziót nyomattak még és oxitocint, kérték, hogy még ne nyomjak. De az a gyerkőc nagyon ki akart jönni, hiába „tartottam vissza” a tolófájásokat, egyre sűrűbben jöttek. Közben elnyekeregtem, hogy oké, jöhet a gáz, a szuszogás már olyan, mint halottnak a csók, mire felnevetett a gonoszabb szülésznő, és közölte, hogy már nincs rá idő, de egy kis helyi érzéstelenítést kapok. Ez meg is történt, bár szerintem csak megszurkáltak tűvel, mert hatása nem volt, az biztos.
A szülésznőm hevesen matatott odalent, szemmel kommunikáltak egymással a dokival vagy telepátiával, mert egy árva szót sem szólt hozzám senki. Átfutott a doki is, bekukkantott, majd vissza mellém. Búgó hangon, mintha csak el akarna csábítani, odasúgta, hogy kapaszkodjak a lábamra húzott zokniba, csukjam be a szemem, és ha jön a fájás, fejet megemelve nyomjak izomból. Meg is tettem, kétszer egymás után, piszkosul fájt, de mindenki csalódott volt, hogy nem oda nyomtam, ahova kell. Bocsánat, hogy első szülésnél nem tudom, mi a protokoll… Majd a kedves kis szülésznőm javasolta, mintha kakálni kellene, úgy nyomjak. Ez már mindjárt érthetőbb volt, ismét kétnyomás, most jól csináltam, de a kisfiam csak nem akart jó helyre kerülni, így a dokibácsi ismét búgott a fülembe, hogy kitapogatja a gyerek hátsóját és kicsit megnyomja. Szóljak, ha jön a fájás. Nyöszörögtem, hogy most, a doki ököllel nyomta a hasamat, ismét két nyomás, de nem volt az igazi még. Újra! - mondta, majd a következő fájásnál már alkarral, könyökkel nyomott. Még jobban fájt. Ismét két nyomás, már majdnem jó, csak adjak bele mindent. Megint nyomtuk, a doki is meg én is, a második nyomásnál végre kipréseltük szegény kisfiamat, aki hangosan felsírt, akár csak én….
3520 g és 52 cm. Egy csoda. Innen már majdnem simán ment minden, a doki bácsi megdicsért, milyen csöndben bírtam a szülést, meglett asszonyok sokadik gyereknél is visítanak és káromkodnak… Ha éppen nem most szültem volna egy 3,5 kilós gyereket, biztosan büszke lettem volna magamra… De csak szuszogtam és simogattam a kisfiamat, aki a mellkasomon sírdogált.
Aztán elvitték, jött a varrás. A szülésznő kezdte, egy kis helyi érzéstelenítéssel, de nem sokat ért. A doki bácsi is oda bújt, jelezte, hogy nagyobb a baj, így átveszi ő a dolgot. Elmagyarázta, hogy gyorsan jött a gyerkőc, nem tágultam ki rendesen, így ahol lehetett, végig repedtem/szakadtam. Úgy telibe… Ha őszinték akarunk lenni. Hol kisebb, hol mélyebb részen. Varrogattak szép csendesen, de újabb „cérnaadagot” kellett hozni, mert több öltésre volt szükség, mint gondolták. Közben az a leheletnyi érzéstelenítő is elmúlt, amit jeleztem is, de
„Csak néhány öltés, anyuka, már nem adunk. Tovább tartana, mire hatni kezd, mintsem hogy befejezzük”
- búgta a doki, és közben kiselőadást tartott a szülésznőmnek, hogyan is kell egy ekkora sebet jól összehúzni, ide többet, oda nagyobbat, stb…
Úgy 45 perccel később végre készen lettek, megpaskolta a lábamat a doki, hogy ügyes voltam, gratulál, majd elment, vele együtt mindenki, majd megjelent a takarító néni, meg a csecsemős a kisfiammal, akit a kezembe adott, bár bal kézben infúzió, a mellkasom csupa vér, de simán rám tette.
Húsz percig takarítgatott a néni, én próbáltam volna etetni a síró kisfiamat, de a bal kezemet fel sem tudtam emelni, a jobban pedig annyi erő volt, hogy tartani tudtam. Így csak énekeltem neki, amit a pocaknak is, és elaludt. Miután a takarítás elkészült, visszatért a csecsemős nővér, kérdezte, hogy megetettem-e, nem is tetszett neki a nemleges válaszom… Sem az, hogy jeleztem, szükségem lenne egy kis szoptatási tanácsra, tekintve, hogy első gyermek. Meg fogja mutatni, de most dolga van, viszi a gyereket.
A szülésznő hozott inni és enni, majd közölte, hogy menjek pisilni. Sajnos úgy 5 órája nem volt lehetőségem inni, mivel senki sem segített, felállni pedig nem tudtam… Így nem ment. Nagyon aranyos volt, még a csapot is kinyitotta, hátha megjön az inger…. Hiába. Rendbe szedett, lecserélte a pizsit, bár egy zuhanyt igényeltem volna, hisz csupa vér és magzatmáz voltam… De majd szobán…
Mikor felkerültem a szobába, éppen, hogy eldőltem az ágyon, a kezembe nyomták a gyereket, mert nekünk, akik nem császárosak, azonnal jön a baba, nincs pihenő. Etessem meg, bár segítséget nem kaptam, ahogy tudtam, megoldottam. Pár órával később jött egy tanácsadó, aki megnézett minket, megveregette a vállam, hogy jó lesz az majd, belejövünk, csak sokat gyakoroljunk…
Így hát a 39. hét első napján tervezett indítással hoztam világra első gyermekemet, kissé talán megszeppenve és csalódottan, mert a kórház egy kicsit másképpen működik, mint ahogy hangoztatják. Arról nem is beszélve, hogy hétfőn reggel 6:17-kor született a fiam, szerdán 10:00-kor már a kezembe volt a záró… Mert nincs baj, és kell az ágy…
Ez lett volna az én szülésem története, ami végül hála az égnek happy enddel zárult.
D.
Több anyuka számolt be hasonló eseményekről:
Hárman könyökölték ki belőlem a kisfiamat
Hasba könyökléssel szültem meg a lányomat
A doki nyomta ki belőlem a gyereket
Ki akarta nyomni belőlem a doki a babát - nem sikerült
Azt hittem, eltörik a bordáimat, amikor hasba könyököltek a szülőszobán
