A férjemmel 2010 őszén ismerkedtünk meg, igazi, mindent elsöprő szerelem volt a miénk. Akkor én 22 voltam, ő 31. Távkapcsolat volt, a kétkedők és mindenki, aki nem hitt a kapcsolatunkban, csak még jobban megerősített minket abban, hogy mi összetartozunk. Hamar szóba jött a gyerekvállalás ötlete, ő szeretett volna minél hamarabb gyerekeket. Mindig is nagycsaládról álmodozott, hát kezdjük el.

2012 áprilisában megkérte a kezemet, és innentől már én is úgy éreztem, hogy jó, nekifuthatunk a dolognak. Korábban soha nem éreztem hatalmas késztetést, hogy anya legyek, de ahogy megtaláltam életem szerelmét, az anyaság ötlete is teljesen természetesnek hatott. A lánykérés utáni hónapban elsőre teherbe estem, erre azért nem számítottam, de nagyon örültünk. Szerveztük az esküvőt, augusztusban meg is tartottuk meghitt, gyönyörű esküvőnket. Valójában csak az esküvő előtti hónapban tudtunk összeköltözni, addig ugyanis én az ország másik felén éltem és Ausztriában dolgoztam.

Nemsokára megtudtuk, hogy kisfiút várunk, a mi kis Atikánkat. A terhesgondozást itthon is és Ausztriában is rendszeresen megjártam. Egy elszámolás miatt Auszriában azt mondták, január 14-re várható a szülés, itthon pedig, ami a jó terminus volt, azt mondták, hogy február 4. Mivel osztrák és magyar EÜ biztosításom is volt, választhattam, hol szülök. Csak jókat hallottam az osztrák ellátásról, így azt választottam.

Igen ám, de akkor jött a feketeleves, amikor elmúlt a január 14, és a szülésnek se híre, se hamva. Abban a kórházban tíz napot vártak a szülésindítással, így 23-án este be kellett feküdnöm, hogy másnap megindítsák a szülést. Féltem persze, de naivan úgy voltam vele, hogy a február 4-hez képest ez nincs is olyan nagyon korán, biztos megindul és megszületik végre Ati. Hát nem így lett.

Hiába a tabletta a hüvelybe, hiába a borzalmas manuális vizsgálatok (utólag persze rájöttem, hogy azok a vizsgálatok kézzel tágítások voltak) Kb. fél napot szenvedhettem a pokoli fájásoktól, amik a fájdalmat tekintve valósak voltak, de a szülést és tágulást tekintve semmit nem értek. Nem indult be a szülés. Jött a hidegzuhany, 26-án újra megpróbálják megindítani. Nagyon féltem, hogy megint át kell élnem egy ilyen napot, eredménytelenül. Így is lett.

Ekkor összedugták a fejüket a dokik, hogy mi legyen, ultragangoztak, úgy döntöttek, mégiscsak a február 4. a jó terminus. Nagyon örültem, hogy békén hagynak végre és hazamehettem a szüleimhez és a férjemhez.

Eljött a február 4, és ezzel a lendülettel el is múlt. Teltek a napok, kétnaponta ctg. Már nagyon terhesnek éreztem magam ezekben az utolsó hetekben. Nagyon vártam, hogy megszüljek, viszont a korábbi indításos tortúrák miatt rettentően féltem is a szüléstől. Hogy fogom én ezt kibírni. Az előzmények miatt már ismertem szinte mindenkit a kórházban, azon a részlegen. Mindig kedvesek és barátságosak voltak. Már napok óta voltak jóslófájásaim. Sokszor úgy voltam, hogy irány a kórház, aztán mindig elmúlt. Lelkileg már felőrölt ez a rengeteg várakozás. Nem hittem el, hogy ennyire nincs szerencsém, de mivel még mindig nem indult meg a szülés, február 13-án be kellett feküdnöm, hogy másnap megindítsák a szülést.

Be is feküdtem délután 5 körül. Búcsú a Férjecskémtől, elfoglaltam egy háromágyas szobában az egyik helyet. Este 8 körül megint gyakorlatozni kezdett a testem. Már csak nevettem magamban, hogy jól van már mindegy, holnap úgyis megszületik ez a gyerek így vagy úgy, ez biztos csak jósló megint. Aztán egyre rosszabb volt minden testhelyzet, fájdogáltam, este 11 körül szóltam, hogy szarul vagyok. Jöttek, megvizsgáltak, és nem is hittem el, de azt mondták, elkezdődött, 3 cm-re nyitva méhszáj. Örültem, mint majom a farkának, hogy VÉGRE.

Reggelre ebből baba lehet - mondták. Úristen, gondoltam, reggelig hogy fogom ezt kibírni, pedig akkor még nem tudtam, hogy sokkal jobban fog az még fájni. Mindenesetre Férjet felhívtam, hogy elújságoljam, hogy jókor vagyok jó helyen, elkezdődött. Mondtam, ne siessen, de lassan jöjjön be ő is a kórházba. Valamikor fél éjfél körül meg is érkezett. Vajúdtam. Szegény nem nagyon tudott segíteni. Beszélgetni se kedvem, se erőm nem volt, így teltek a hosszú órák. Közben elkezdett menni a hasam is. Mondtam a férjemnek, hogy szerezzen valakit, hogy adjanak fájdalomcsillapítót, de akkor azt mondták, hogy inkább ne, mert az lelassítja az amúgy sem pörgős eseményeket.

Lehetőséget adtak viszont a vízben vajúdásra. Tényleg elviselhetőbb volt a fájdalom abban az egy órában, de amikor ki kellett kászálódnom a kádból, rosszabb volt, mint előtte. Mivel napok óta rosszul aludtam, ráadásul aznap éjjel sem aludtam semmit, egyre fáradtam, fekve vajúdtam. Biztattak, hogy keljek fel, de nem bírtam. Egy vizsgálat után már mondták, hogy sétáljunk át a szülőszobára. Ez olyan reggel 8 körül lehetett. Mondanom sem kell, az a folyosó rettentő hosszú volt akkor.

Bekötöttek oxitocint, hirtelen nagyon sűrű fájásaim lettek. Nem tudom, mennyi idő telt el így, borzasztóan fájt, amikor egyszer csak valami megváltozott, és nem az én döntésemből, hanem a testem saját maga nyomni kezdett. Ausztriában csak akkor van jelen orvos a szülésnél, ha az indokolt. A szülésznő csinál mindent. Az időérzékem közben teljesen elhagyott, biztatnak, hogy nyomjak, de nem vagyok valami összeszedett. Nyomás közben kiáltozom. Csitítanak, de nem nagyon érdekel.

Sajnos nem haladt a dolog, már jó ideje a kitolási szakaszhoz értünk. Egyszer csak annyit veszek észre, hogy rengetegen lettünk a szülőszobában. Vagy 3-4 orvos meg a szülésznő. Már nem tudom, mi történik, csak azt akarom, hogy legyen vége, mert ebbe én belehalok. Ekkor jön a vákuum. Brutál hasba könyöklés. Ekkor valahogy az életösztön csak visszatért belém. Küzdöttem a hasbakönyöklés ellen, ugyanis alig kaptam levegőt, ráadásul azt hittem, eltöri a bordáimat.

Közben a dulakodástól ömleni kezdett a vér a könyökhajlatomból, a branülből. Mondták, hogy tartsam nyújtva a kezem. Ha-ha… Ekkor már olyan fájdalmaim voltak, hogy tényleg mindegy volt, hogy meghalok, csak gyorsan. És akkor, február 14-én, 11:13-kor megszületett Ati, 50 cm-el és 3490g-al. Hihetetlen volt, hogy a fájdalom abban a pillanatban elmúlt.

Úgy képzeltem korábban, hogy majd ha megszületik a babám, sírni fogok a boldogságtól, ehelyett semmi ilyesmit nem éreztem, csak jó volt, hogy nem fájt végre. Amire nagyon emlékszem, hogy dohos, pinceszagú volt Ati. Már nagyon elhasználódhatott a magzatvize. A placenta is kicsit nehezen, de megszületett. Jó sokáig varrtak, óriási gátmetszésem lett. Felszívódó varratokat kaptam, iszonyat lassan gyógyult meg.

Az első éjjel, amikor órák óta sírtál, Atikám, próbáltalak megnyugtatni, megetetni, ringatni. Megfogtalak, az ablakból beszűrődött a fény a kis arcodra, rám néztél a gyönyörű szemeiddel, és ott teljesen magával ragadott az érzés, hogy anya lettem, te az én fiam vagy és csak sírtam és sírtam a boldogságtól. A születésedkor elmaradt katarzis. Akármilyen nehéz is volt, megérte. Drága Atikám, 7 éves lettél! Köszönöm, hogy minket választottál szüleidnek.

emesikeee

Másnak is hasba könyökléssel segítettek a szülésnél

Háborítatlan szülés helyett oxitocin és hasba könyöklés

Hasba könyökléssel szültem meg a lányomat

Isteni segítség, ha a doki hasba könyököl