A mi történetük 2012 december 29-én kezdődik. Suli nappal, majd az éjszakai meló kipihenésére barátnőmmel kitaláltuk, hogy rúgjunk ki a hámból. 19 évesen nem volt gondtalan az életem, hiszen albérletben magamat kellett fenntartanom és a kutyámat, de mégis megpróbáltam kihozni a maximumot belőle (Apukám sajnos elhunyt, anyukám nem volt opció, bár ő most kezd visszatérni a képbe, és tudtunk újra együtt lenni, ezt nem mesélném el). Miután azon az estén unalmas volt már kettesben, kitaláltuk, hogy szerzünk társaságot még magunknak. Fiúk, a barátnőm ismerősei. Remek estét töltöttünk együtt, vicces módon a barátnőm az este folyamán a jelenlegi párommal (akkor ugye még nem voltunk együtt, hisz aznap este találkoztunk életünkben először) kavart, én pedig egy haverjával. Aztán mégis minden más lett.
A párommal elkezdtünk találkozgatni, de csak mert nem ért rá a barátnőm, és akkor is szinte csak róluk beszélgettünk, majd lassan elkezdtünk másról is szót ejteni. Ki mit szeret, kedvencek… stb. a szokásos ismerjük meg egymást dumálások egész estéken keresztül, sokszor reggelig körbesétáltuk egész Budapestet. Aztán január 6-án megcsókolt, és azóta nem eresztjük egymást. Nem az a felhős vak szerelem, hanem tisztán látjuk egymás hibáit, amiket sok munkával elfogadtunk, és ez így jó.
Február elején kiderült, hogy babát várunk. Korán szerettünk volna, ez valahogy szóba is került már az első napokon, de persze nem azonnal. Mégis így lett. Hezitáltunk, hogy mit is tegyünk, persze a család szinte minden tagja azon volt, hogy rábeszéljen minket arra, hogy elvetessük, pedig plusz poén, hogy a szüleinek is hasonló történetük van, a párom is így lett (talán ezért is óvtak volna minket). Elmentem az orvoshoz a párommal, hogy kikérjük a papírokat a műtéthez. Kijöttem a rendelőből, majd visszamentem, hogy vegyenek fel terhesgondozásra, nem vetetem el a gyermekem. A párom félt, hezitált, persze én is, de mégis éreztük, hogy helytelenül cselekszünk, ha elvesszük az életét.
Este odafordult hozzám az ágyban (igen, akkor már nálam is lakott), és azt mondta, ennek így kell lennie, tartsuk meg a babát. Az albérletben problémák adódtak, pont a 39. héten tönkrement a kazán, amire nem volt pénze a tulajnak kicserélni, így ott álltunk mindenórásan télen a hideg lakásban, hogy akkor most hova is hozzuk haza a bébit. Talán ezért is hordtam túl, tudta, hogy még nem szabad jönnie a lakás miatt. Végül mikor már megszületett a lányunk, pont találtunk új albérletet, így amíg én wellnesseztem (ha-ha) a kórházban, a párom költözködött.
Némi keményedős terhesség után 42. héten a kórházban már (mivel ugye túlhordásnál befektetnek) három nap folyamatos 5 percenkénti jóslófájások után végre mehettem a szülőszobára. Este jött látogatni a párom, de még hazaküldtem, úgysem lesz ma sem semmi. A haverjával kezdtek el jégerezni, hogy megünnepeljék, nemsokára apa lesz, amikor hívtam 8-kor, hogy akció van, jöhet vissza. Párom rohant a táskájában a fél üveg jégerrel. Ekkor már három napja nem aludtam semmit szinte, és a folyamatos jóslók sem voltak valami kellemesek, így kissé erőtlenül, de adrenalinnal feltöltve mentünk a szülőszobára. Nem igazán haladtak az események, és pokolian szenvedtem is a görcsöktől, így edát kértem (pedig ettől féltem a legjobban, hogy a gerincemet piszkálják). Na, az maga volt a megváltás, valahogy aludtunk is egy órát, majd kiment a hatása és kezdődtek újra a fájások. Ez volt hajnali 5 körül, onnantól kezdődött az igazi próba az összeérő fájásokkal.
Kilenckor már üvöltöttem a császárért, és az újabb adag edáért, és az anyósomat is behívattam, hogy segítsen. Végül hasba könyökléssel meg tudtam szülni a lányomat 10.50-re. Valahogy amikor azt mondták, nyomhatok, hatott az újabb adag eda is, és összeszedtem magam, elemi erővel tudtam nyomni, bár már nagyon kimerült voltam. Megszületett a lányom 3280 grammal, 55 centivel, mi pedig 20 évesen szülők lettünk 2013 november 6-án.
Húztam fel a pólómat, hogy majd rám teszik, és milyen fontos az azonnali bőrkontakt, de elvitték. Kétségbeesetten pattantam fel szinte a szülőágyról, hogy miért viszik el. Nem sírt fel azonnal, és hosszú volt neki is az út, ahogy nekem, inkubátorba teszik egy kicsit. Nagyon sajnáltam, hogy ez kimaradt, nem szoptathattam rögtön, és elvették, de persze kellett neki a segítség, így megértem. 8/9-es Apgarja lett, így nem kellett sokáig bent maradnia. A 2 órás kötelező pihengetés után kettesben a párommal végre bemehettünk hozzá, ő pedig csak feküdt ott tágra nyílt szemekkel, egy hang nélkül fogtuk egymás kezét, hogy végre találkoztunk.
Megebédeltem, és lefeküdtem volna pihenni a 4 napos maraton nemalvás és fájdalom után, mire betolták a lányomat, hogy anyuka meghoztunk. Persze ekkor ő már javában aludt, így estig tudtunk pihenni, mikor is jött a párom és a családja látogatóba. Három nap után hazaengedtek, és hál’ isten nagyon gyorsan egymásra hangolódva éldegéltük az életünket a mi kis csodalányunkkal, aki négynapos kora óta alussza át az éjszakát, sőt, egy hónaposan köszönte szépen, ő nem kért az altatásomból, tegyem be a kiságyba aludni inkább, majd ő intézi magának. Ráadásul varázsütésre szopizott, evett mindent, tanult mindent. (Igen, ő volt a mintagyerek, és nem túlzok! ) Sokat köszönhetek a hordozásnak, hiszen közelebb hozott minket egymáshoz, pedig a lányom nem igazán volt ölbebaba.
Xany
