Az embernek mindenféle tartaléka lemerül tél végére. Nekem legalábbis. Főleg az energia-és türelemtartalékom, amikor hatvanhatodszor ugrasztom ugyanazt a gumibékát ugyanabban a szobasarokban, amikor kézhez kapom a gázszámlát, valaki meg mindig taknyos.
És akkor minden átmenet nélkül egyszer csak legalább tizenöt fok lesz, kisüt a nap, és van abban valami mámorító, amikor kimehetsz a postás csengetésére a gyerekkel a kezedben, ahelyett hogy a kiságyba zárás miatti ordítás vagy a férj télikabátjába való elégtelen göngyölés miatti ordítás közt kellene választanod. Egyszóval elérkezik a Kint korszak, ami minden gyerekes ismerős szerint sokkal könnyebbé teszi a dolgokat.
A fű az nem lesz mocskos, ha cipővel rálépnek. Ha teleszórják morzsával, akkor a hangyák feltakarítják, meg különben se látszik. Elfér a mászóka meg a csúszda, a labdával nem vered le percenként a virágvázát vagy a tévét, ja, igen tévé, mennyivel jobb üvöltözni a gyerekkel amiatt, hogy jöjjön már be a focizásból-rohangálásból, mint amiatt ordítani, hogy keljen már fel valami nyamvadt monitor elől. A gyerek szeme alól eltűnnek a kékes karikák, ha pedig már egy ideje süt a nap, talán mi se látszunk valódi korunknál tizenöt évvel idősebbnek, legfeljebb kettővel. A járni tanuló egyéves nem bukik fel percenként a tereptárgyakban és löki falnak a maga előtt tologatott babakocsit, a nagy nem a fürdőszobában sikítozik széles jókedvében, hanem az udvaron, ahol legfeljebb a szomszéd kutyára hozza a frászt. A szürkeség-por-kutyaszar kombó helyett a járdaszélen ibolya nyílik, nárcisz meg aranyeső, egyáltalán, visszatérnek a világba a színek, nem kell impresszionista festményeket bámulni reprodukciós albumban kárpótlás gyanánt.
Ha a gyerek kint rohangál egész délután, akkor estére elfárad és megéhezik, tehát vacsorakori hiszti helyett felfalja a kaját, majd különösebb tombolás nélkül tér az ágyába (persze árnyoldala is van a dolognak, félóra csendes fekvés után felpattan, mint akit megcsípett valami tavaszi rovar, hogy basszus, a mateklecke…). A gyerekszobai rendetlenség is felére csökken, ha a tulajdonos inkább a csúszdát próbálja ki ülve, fekve és hasmánt, na jó, mosni viszont innentől majd többet kell. De végre véget ér az állandó balhé a sapkaviselés miatt (húsz fokban minek a sapka, legközelebb nyári fejfedő címén kerül elő tűző napon és harminchat fokban), vége a reggeli kezeslábasba rángatásnak, nincsenek fagyott fülek, orrok és apró ujjak, és a bacilusok is visszavonulnak végre, akik a játszótéren ordítozó és rohangáló gyereket kevésbé találják meg, mint a Hello Kitty matricák felett görnyedő sápkóros fajtát.
De van valami megfoghatatlan varázsa is. Én habos kávét télen is iszom, és télen is ajándék minden nyugodt perc, mégis más, ha a teraszon, nem hóesést nézve bámulhatom a nárciszokat a habos kávé felett, miközben egyetlen csorgó orrot sem kell megtörölnöm, csizmát pucolnom, pótkesztyűt osztogatnom valami hógolyózás félidejében és egyáltalán, nem kell bávatagon vacognom mínusz ötben, míg az ifjúság visítva szánkózik és lavinát készít (hóembernek indul, de lavinaként sokkal viccesebb). Elpüszöghetek a konyhában, szemmel tartva a füvön botladozó kiskorút, akire valahogy az udvaron sokkal kevesebb veszély leselkedik, mint egy nappaliban, ahol átlag hárompercenként, itt viszont csak tízpercenként kell az életét megmentenem.
Száz szónak is egy a vége, ha tizenöt fok van legalább és nem zuhog, akkor kint jó. Elő a bringát, a görkorit, az aszfaltkrétát, a homokozókészletet, a focilabdát vagy csak kergessük végig őket a füvön, majd kiterülve bámuljunk fel együtt a valószínűtlenül kék húsvét előtti égre. Réten, hegytetőn, parkban, kertben, teraszon, erkélyen, tökmindegy. Kint.
Vakmacska
