Egy-két éve láttam a Bohemian Betyars zenekar Ne sírj anyám c. videóját, talán írtam is róla akkoriban. A vagány és meglehetősen hm, bulis srácok ebbe a klipbe a saját anyáikat álmodták bele, akik vidáman és bevállalósan, kifejezetten nézhetően tettek-vettek a színpadon, miközben be-bevillanó gyerekkori amatőr videók mutatták a hajdani, rekamién műanyag hangszerrel ugráló, bicikliző kissrácokat – akikből azóta szép szál felnőttek lettek, járva a saját útjukat. Az anyák meg kuncogva-büszkén-hüledezve követik, elszálltak az ifjú évek, de itt vannak ezek a hatvannégy foggal vigyorgó utódok, akik folytatják.
Ha van kinek, sokkal könnyebb lelépni a színpadról, átadni a folytatás lehetőségét, meg tudomásul venni, hogy még ugrálunk egy kicsit, aztán ellebegünk a szivárványon túlra, vagy hogy is fogalmaz giccsesen az ember a második feles után a porban riszálva.
Nagyjából húsz-huszonkét éve jártam itt először, a díszlet áll, a díszlet ismerős, itt a K-híd nagy felirata a zászlókkal, itt a Nagyszínpad, a nagysátor, a színes lampionokkal megvilágított ösvények (kedvenc rózsaszín kockamalacomat viszont lecserélték modernebb dolgokra), a réten rezesbanda, szaxofon, üstdob, trombita, csak úgy játszanak mindenféle körítés nélkül, a közönséget bevonva, egy szőke lófarkas lány szaxofonnal odapattan hozzám, fújja rendületlenül, van vagy huszonkét éves, akkor születhetett, amikor én először itt lófráltam ezen a réten. Táncolunk.
Én is gyereket várok, a sajátomat, aki most már külön helyszínről jön a barátjával. Amikor először jöttem ide, akkor az apjával jöttünk büszkén kézen fogva, azon a nyáron először lelkesen felvállalva, hogy igen, mi, és együtt, és most már tényleg. Két év múlva egyhónapos babát dajkáltam ebben az időszakban, aki most derékig érő hajjal vigyorog itt mellettem, nemrég ünnepeltük az első olyan születésnapot, ahol az évei száma immár kettessel kezdődik. Most a barátjának újdonság a Sziget-hangulat: ő még sose járt itt, lelkesen mutogatjuk a helyeket, a Nagy talán tízéves volt, mikor kihoztam először, idén már a munkahelye, az egyik főszponzor adta a belépőjét. Dolgozó egyetemista, hát ezt is megértük.
Bár most is rengeteg a külföldi, néhány idősávot visszafoglaltak a magyarok. Én idén csak úgy ténfergek kezdetben (bezzeg pár éve határozott listával masíroztam helyszínről helyszínre), odatévedek a nagyszínpad széléhez, ez a kalapos csávó kicsoda is? A dobosnak piros inge van macskákkal, ő van a kivetítőn, nézem a rajzolt macskákat, ma a macskák világnapja van, kell két perc, hogy leessen, a híres Azit és zenekarát látom éppen, felröhögök, hogy lehetek ennyire tájékozatlan. Oké, boomer. (Gen X amúgy, de arra nincs ilyen mondás…)
Nem volt rajta a gyerekeim radarján, ezért én se tudok eleget róla. nem ismerem a dalokat, ezért számomra mindegyik újdonságként hatott. Kívülállóként figyelem a rituálékat, leguggol, énekel, nagyon jól tudom, milyen ezt belülről megélni – amikor a falka része vagy, amikor azt érzed, a színpadon állókkal direkt kapcsolatba lép az agyad, a megszólalás előtti fél másodpercben érzed az akkordot, indítod a mozdulatot és hallod a szöveget – úgy inkább rítus és mágikus szertartás része vagy, ha meg kívülálló vagy, akkor szórakoztatnak.
Szórakoztatnak is, nézem a macskás ingen túl a koreográfiát, a színpadon fellobbanó lángcsóvákat, tátom a szájam a profizmuson, mikor mink voltunk ennyi idősek, egyszerűen esélyünk se volt effélére, színes fólia volt a lámpák előtt, lepotyogott néha, a technikával folyamatos volt a küzdelem, a jelmezeket és hasonlókat baráti és családi kivitelezésben gyártotta szinte mindenki, a marketing és hasonló ismeretlen fogalom volt, milyen drón, fiam, még normális fényképezőgépe is alig volt bárkinek. Ezzel együtt nyilván mi is pont olyan jól szórakoztunk, mint itt és most ők. Hirtelen hangos koppanással leesik, hogy ha csak harmincévesen lettem volna anya, akkor is bármelyik, színpadon álló fickó lehetne a fiam.
És egy pillanatra azért mégiscsak odaver ez, öreg harcos, mikor vénültünk mi így meg??? Hát mi lett belőlünk, miközben felnőttek ezek a diadalmas ifjak...?
Aztán elmúlik a drámai pillanat, Aurora koncertjét már tényleg zenei füllel hallgatjuk végig, csodálatos hangú, törékeny norvég lány, playbacknak és hasonló trükknek nyoma sincsen, vetítés azért van, táncosokkal, vörös és ezüst holddal a háttérben. Aurora Aksnes is bőven lehetne a lányom, 1996-ban született, ehhez képest volt már vagy öt albuma, szerepelt filmekben, megismerte őt a világ, meglepődöm, hogy a lányom meg a barátja milyen sok számát ismeri.
Egyáltalán, az egyik legnagyobb változás az „énidőmhöz” képest, hogy hányféle nagyon erős női előadó van, önálló stílussal, kilépve abból a három-négy szerepből és sztereotípiából, ami korábban leginkább engedélyezve volt nekik. Díva, bájos-ártatlan kislányka, rosszlány – se Aurora, se a Nagyszínpadon bikinifelsőben és buggyos farmersortban rohangáló amerikai Halsey nem illik egyik dobozba sem. A dalaikat nagy részben maguk írják, maguk találják ki a figurájukat, bátran rántanak elő tabutémákat, mélyen megélt személyes élményeket, mutatják az embert a maszkok meg a csillogás mögött. Ha valamiben, ebben örömmel látom az érzékelhető fejlődést – ez a valódi „girl power”, ahogy a rendezők, írók, koreográfusok, zeneszerzők, egyéb kreatív szakmák művelői közt is sokkal, de sokkal több és sokkal láthatóbb nő akad, mint korábban. Az erőforrások nagyja még mindig nem náluk van, de valami határozottan megváltozott.
Levezetésnek aztán megtaláljuk az első bekezdésben emlegetett Bohemian Betyars koncertjének végét, ott lányokat mondjuk nem látunk a színpadon (ha meghívják a Parno Grasztot, akkor szokott azért lenni – a gyönyörű és csodás hangú Szirota Jennifer) csak a szokásos tomboló energiákat. Én meg megkönnyebbülve megállapítom, hogy egész jól bírom (még mindig) az éjszakázást (naná, ha egy korty alkoholt se iszom), meg azt, hogy nagyjából hatodik órája talpon vagyok.
Ez kitart hazáig, vidám angolok harsányan énekelnek a négyeshatoson, egy vadidegen fickó beleénekel operaházi minőségben, megtapsolják a CAF teljes hosszában. Lepattanok a villamosról, másnap munka, a lányom korú kolléganőm a cikk megjelenése idejében cihelődik épp kifelé barátai társaságában a Szigetre.
Milyen generációs szakadék, ugyanmár. Nyilván van, de nem itt.
Vakmacska
