(egy anyuka levele a lányához a házasság ötödik évében)
Az első házassági évfordulódon – a papírlakodalmadon – a házasság kritikus első évéről írtam neked, a harmadik házassági évfordulódon – a bőrlakodalmadon – meg a harmadik év nehézségeinek áthidalásáról írtam egy levelet. Az azokban leírtakat most nem ismétlem meg, de mivel a házasság ötödik évében is érvényesek, most újra el lehet olvasni őket!
Miért van ez a sok új lakodalom? Régebben az ezüstlakodalom, a házasságkötés huszonötödik évfordulója volt az első nevezetes lakodalom, amit megünnepeltek a házaspárok. Most miért ünnepelnek már az első, a harmadik, és az ötödik évben is egy-egy újabb lakodalmat?
"A házasság jó dolog, csak kicsit sokáig tart." Nem kisebb személyiség, mint Eötvös József mondta ezt, akire még ráfogni sem lehet, hogy könnyed, bohém, felelőtlen ember lett volna. Régen sokan meg sem érték a harmadik, vagy az ötödik házassági évfordulójukat, mert a nők addigra már belehaltak a szülésbe, a férjük egy háborúba, vagy egy kocsmai verekedésbe. Esetleg mindketten egy járványba. Így aztán nem volt probléma, a "túladagolás". Ma egy házasság akár ötven évig is eltarthat, ha a házastársak is úgy akarják. Ilyen szemmel nézve a dolgot, most már az is komoly teljesítménynek számít, ha a házasfelek eljutnak az ötödik évfordulóig, a falakodalomig.
A házassági évforduló a férj és a feleség közös ünnepe, amely eszükbe juttat egy nagyon szép, és felejthetetlen közös emléket, az esküvőjük napját. Ez a visszanézés, visszatérés a kezdetekhez segít abban, hogy a változó időkben, a változó álmokban, és saját maguk változásaiban, legbelül mégis ugyanazok maradjanak egymás számára.
Miért falakodalom az ötödik házassági évforduló? Mert a fafaragás olyan munka, ami a kitartás jelképe. Minél több fantáziával készül a faragvány, és minél több időt szánnak a megmunkálásra, annál szebb lesz végül, annál nagyobb örömmel, és szívesebben használják, őrzik meg, sokáig.
Ahhoz, hogy a házasság még öt év elmúltával is jó legyen, és mindkettőtök várakozásának megfeleljen, alapkövetelmény, hogy a kapcsolatot mind két fél értékesnek lássa, fenn akarja tartani, és olyan örömtelivé kívánja tenni, amilyen csak lehet. A házasságban ez a „faragó eszköz” az empátia, ami alapkelléke a kapcsolat megtartásának, élhetővé, és szerethetővé tételének.
Az ötödik házassági évfordulóra már közösen eljutottatok néhány cél megvalósításához. Közös - együtt megtervezett, berendezett - lakásba költöztetek, mind a ketten változtattatok a házasságotok előtti pénzkereseti módon, és egy aranyos kis gyereketek is született.
A közös célok azonban továbbra is nagyon fontosak, mert ezek húznak bennünket a mindennapos /és elég unalmas/ teendőknél magasabbra mutató célok felé, amik lendületet adnak a kapcsolatnak, szelet fújnak a közös hajónk vitorláiba.
Sok házaspár megérti, hogy a közös célok fontosak, és vágynak is rá, de sajnos elég gyakori, hogy az egyikük úgy gondolja, hogy az ő álma automatikusan közös céllá válik. A valóságban ez nincsen így, a közös célokat alaposan érdemes megtárgyalni, hogy egy bizonytalan körvonaltól eljussunk egy részletes és világos megállapodásig: mit, hogyan szeretnénk közösen csinálni.
Azt is nagyon fontos elfogadni, hogy az egyik félnek külön céljai lehetnek. Egy-egy külön cél /pld. tanulás, vagy hobbi/ jól szolgálhatja mindkét fél fejlődését, ha ezek a célok „behoznak” valamit a házasságba, és nem „kivisznek” belőle.
Ha a külön célt a másik fél saját magára nézve kedvezőtlennek ítéli, mert úgy érzi, hogy csak időt lop el a kapcsolatból, és nem érdekli, nem értékeli, hogy a másiknak ez milyen fontos, akkor ez rombolólag hat a kapcsolatra.
Viszont, ha el tudja fogadni, és támogatni tudja ezt a célt, és kíváncsi arra, hogy a másik hogyan éli meg a célja megvalósítását, ha ez érdekességet és örömöt hoz a házasságba, akkor ez építőleg hat a kapcsolatra. Hiszen a másik olyan megélt élményeket oszt meg vele, amiben ugyan ő nem vesz részt személyesen, de mivel támogatja ezt a célt, így részesül a másik sikereiből. Ez közelséget teremt, és örömöt nyújt mindkét félnek. Így a bensőséges szeretetet táplálja, és az önbecsülést is erősíti, hiszen szerető, támogató társnak tarthatja magát a megértő fél. Míg a társa örömmel veszi, hogy támogatja őt valamiben, ami neki nagyon sokat számít.
Az egyéni célok megvalósításának alapos átbeszélése nagyon lényeges!
Nem működhet az, hogy bejelenti az egyik fél: én ezt fogom csinálni, mert ehhez van kedvem, te meg fogadd el, és támogass! Minden egyéni cél megvalósításánál felmerülnek kiadások a családi kasszából, elvesz a közös szabadidőből, ezért meg kell beszélni, hogy ez a másik fél számára mennyire, milyen mértékig elfogadható, és valamilyen formában ő is tud-e kapcsolódni ehhez a célhoz.
Ami nagyon megterheli a házasságot, /mint általában a társas kapcsolatokat/ az az állandó vádaskodás a másik felé. Sajnos a mi kultúránkban a vádaskodás a bölcsőtől a sírig elkísér bennünket! Nem tudom más népeknél ez milyen mértékben van jelen, de nálunk a szemrehányás, a hibáztatás, a rendreutasítás, korholás állandó kísérőnk. Ha valamit elmulasztottunk, vagy rosszat tettünk, hiába nem volt szándékos, már kapjuk is a nyakunkba az előbb felsoroltakat. Ha valami rosszul sül el, az ebből fakadó bosszúság pillanatában semmi nem vonzóbb a számunkra, mint a legközelebbi lehetséges tettes megvádolása, akit felelősnek tartunk a bosszúságunkért. Pedig senki nem szereti, ha hibáztatják, bármit is gondoltak erről a szüleink, a tanáraink, vagy a főnökeink. Ez egyáltalán nem a jellemet formája, inkább ellenreakciót vált ki a „bűnösből”, aki védekezésül hajlamos gyorsan előszedni az általunk valaha is elkövetett számos hibát – amivel neki okoztunk bosszúságot – és máris egy vádaskodási verseny kellős közepén találjuk magunkat. Az ilyen jelenetek után mind a ketten neheztelnek a másikra, kisebb-nagyobb mosolyszünetek következnek, amelyek alatt elvásnak a kötelékek, és ha ez napirenden megtörténik, akkor tönkremegy a kapcsolat.
De mit lehet tenni? Hiszen mindannyian követünk el véletlenül hibákat! Ezek elkerülhetetlenek. Az amerikai filmekben ezt általában úgy oldják meg, hogy a „bűnös” fél, odaveti annak, akinek bajt, bosszúságot okozott, hogy bocsánat, és ezzel elintézettnek tekinti a dolgot. Ha a másik fél még egyáltalán beszélni merészel a történtekről, akkor jön a patent válasz: „bocsánatot kértem, nem?”, és ezzel véglegesen lerendezettnek tekinti a felmerülő problémát. Az én véleményem szerint ez egy idióta megoldás, mert a hibázó fél lerázza magáról ezzel a történteket, mint kutya a vizet, semmit nem okul belőle, az empátiának még a közelébe sem kerül. Akinek meg a kisebb, nagyobb bosszúságot, bajt kell elviselnie, az még ki sem fejtheti a véleményét, mintegy a torkára forrasztják a szót, egy odavetett bocsánatkéréssel. Amitől, véleményem szerint, nem múlik el a haragja, sőt!
Annyira belénk van kódolva gyerekkorunktól a vádaskodás, mint viselkedési minta, hogy valóban nagyon nehéz kilépni belőle, de talán érdemes megpróbálni, és új szemmel nézni a kellemetlenségekre. Úgy is kifejezhetjük a bosszúságunkat a történtek felett, hogy megpróbáljuk nem beleverni az orrát a másik félnek abba, amit ártó szándék nélkül, figyelmetlenségből tett, inkább a saját érzéseinkről beszéljünk. Egy példa erre: ha elfelejtette a villanyszámlát befizetni a társunk, akkor mondhatjuk ezt vádaskodva. „Hogy te mekkora hülye vagy! Miattad ki fogják kapcsolni az áramot! Figyelj már oda, hogy mi a határidő! Még erre sem vagy képes?” Amit e helyett jobb lenne inkább mondani, azt elég nehéz megtanulni, a gyerekkorunk óta bevésődött vádaskodásra épülő minta miatt. Ami így hangzik: „Ha nem fizeted be időben a számlát annyira félek, hogy kikapcsolják emiatt a villanyt. Ez nagy bosszúság lenne!”
A különbség nyilvánvaló a két reagálás között. Az elsőben sárga földig alázzuk az „elkövetőt”. A másodikban is elmondjuk, hogy mitől vagyunk mi kiborulva, de nem őrá vonatkozik az, amiről beszélünk, hanem saját magunkra. Úgy tudatjuk a másikkal, hogy milyen következményekkel jár a viselkedése, hogy nem kívánjuk rögtön a pokolba, és nem nyilvánítjuk gyengeelméjűnek.
Mivel, ha a partnerünk viselkedése dühít, vagy elkedvetlenít minket, általában ugyanúgy utasítjuk rendre, mint ahogyan velünk teszik mások, /de valljuk be: őket mi sem kedveljük túlságosan/, ezért hozok még egy példát. A párunk valami hihetetlen kedvezményes kütyüt vett a kosztpénzen. Ebben az esetben általában valami ilyesmit szoktunk mondani: „Elment az a kis maradék eszed is? Hihetetlen, hogy erre a vacakra elszórtad a kosztpénzt! Gondolsz te egyáltalán valamire a saját hülyeségeiden kívül?”
Sajnos ezek a szavak szinte magunktól jönnek a szánkra, de nem lehet tőlük elvárni, hogy felidézzék azt, hogy mi nem halálos ellenségek vagyunk, hanem szerető kapcsolatban élünk egymással. Pedig ezt jó lenne nem szem elől téveszteni, és azt mondani: „Ha azt a pénzt, amit kajára tettünk félre, másra költöd, nagyon megijedek, mert fogalmam sincs, honnan vegyem elő a megélhetésünkhöz szükséges pénzt!” Így egy rossz szóval sem illetjük a társunkat, de mégis nagyon világosan közöljük vele, hogy milyen következményekkel jár a viselkedése, és ettől milyen rosszul érezzük magunkat.
Ha nem kell védekeznie a bírálat ellen, és nem kell kutatni az emlékeiben, hogy mi is vettünk két éve egy drága arckrémet, amivel nem voltunk megelégedve, és gyorsan a fejünkre olvasni, akkor ellenállás helyett inkább várható, hogy együttműködő lesz.
Ezt valamiféle trükknek, manipulálásnak is fel lehet fogni, de tudni kell/ene/ úgy kimondani a saját igényeinket az ő viselkedésével kapcsolatban, hogy a probléma megoldható legyen, ő is elmondhassa az érveit, vagy az érzéseit, ami a megszokott vádaskodó hangnem úgyszólván lehetetlenné tesz. Ha nem a vádaskodó, dühös, és elutasító énünket juttatjuk kifejezésre, azzal megkönnyítjük a társunknak, hogy együttműködően reagáljon.
Saját magunkról tudjuk, hogy az „azt csinálod, amit én mondok”, „ már megint mit műveltél”, a „képtelen vagy?”, „ már ezerszer megmondtam” szófordulatok eltávolítják az embereket egymástól, és egy kicsit sem mozdítják elő a problémák tényleges megoldását.
Nem elég azonban, ha szavakban nem vádaskodunk, a testbeszédnek, a hangsúlynak, a grimaszoknak is tudni kell/ene/ parancsolnunk, hogy ugyanazt fejezzék ki, amit a szánkkal mondunk.
Mivel már elég régen együtt éltek, és néha úgy érzitek, hogy már unásig ismeritek egymást, a másik nagy csapda az egyébként nagyon fontos empátia félreértelmezése, amikor nem meghallgatjuk a másik gondjait, hanem - úgy gondoljuk – egyetlen határozott mondattal meg is oldjuk őket. Erre különösen a férfiak hajlamosak, akik nem szívesen hallgatják meg a női „sirámokat”, hanem gyorsan küldenek egy „segítség bombát”. Elfogadó megértés helyett fejest ugranak a problémába, és többé-kevésbé használhatatlan tanácsokkal „eltüntetni” igyekeznek azt. Nagyon nehéz, a másik fél empatikus meghallgatása, mert úgy gondoljuk, hogy az ő problémája a mi problémánk is.
Célszerűbb hagyni, hogy kibeszélje magát, és végül megkérdezni, hogy akarja-e hallani a mi véleményünket a problémára. Ha látod, hogy ki van borulva, mérges, ideges, vagy szomorú, kérdezed meg, hogy mi bántja, valami gond van, de aztán csendben kell maradni, és hagyni, hogy a másik valóban elmondhassa mi bántja, hiszen ha végig mondhatja a dolgokat, mérlegelheti több oldalról, egyrészt megkönnyebbül, másrészt saját maga is megtalálja a megoldást az őt nyomasztó problémáról. Így felesleges az odafigyelés helyett a fejedet azon törni, hogyan oldd meg az ő problémáit, mert nem így segítesz neki.
Öt év elmúltával sokan úgy érzik, hogy felesleges a szeretetteljes beszéd, és viselkedés, „már lejárt lemez”, mert érzelmileg már biztosak egymásban. Bekúsznak a manapság olyan népszerű, megtévesztően jópofa, rideg, gúnyos, keménykedő beszólások, mint a „Dugulj el!”, „Nehogy mán!” „Mi a rák?” „Állj le!”
Ezeknek a beszólásoknak nincs helyük két ember szerető kapcsolatában, mert sérti az érzéseit annak, akinek mondják, és eltávolodik a másiktól.
Az első házas évek legnagyobb kihívása az első gyermek megszületése. Soha semmi, ami előzőleg megtörtént velük, nem készíti fel őket erre a hatalmas változásra, még akkor sem, ha szívből kívánták mindketten ezt a változást. Még a babavárás sem, hiszen még akkor is csak kettesben vannak. Már nem az a legfőbb gondjuk, hogy megvalósítsák önmagukat, vagy milyen szerelmes becézéseket találjanak ki a partnerük számára, hanem egy tökéletesen gyámoltalan kis emberi lénynek kell a gondját viselniük. A leggyakoribb problémák, amikkel szembe kell nézniük: fáradtság, kettesben nagyon nehéz elmenni szórakozni, viták a gyereknevelésről, egyenlőtlen munkamegosztás a gyerek körül, kevesebb idő jut saját magukra és egymásra, nincs idő/kedv/hely a szexre, veszekedés, harag, neheztelés az említett problémák miatt. Én úgy látom, hogy ezek a problémák már széles körben ismertek, és közbeszéd tárgyai, mert ma panaszkodni valahogy sikkesebb, mint dicsekedni. Most úgy tűnik, mintha a gyerekek érkezésével vége lenne a világnak, egy szörnyű rabszolgasors venné a kezdetét.
Évtizedekkel ezelőtt, amikor Te megszülettél, és a testvéreid, valahogy a gyerekvállalás nem volt ennyire túl dramatizálva. Akkoriban még a férfiak büszkék voltak, hogy potensek, és ennek látható eredménye, hogy kisbaba van a családban. A nők is büszkék voltak, hogy beavatást nyertek a terhesség, és a szülés misztikus világába. Mindketten büszkék voltak arra, és beteljesülésnek érezték, hogy családot alapítottak. Nem gondolták, hogy a kisgyerekes időszak egy soha vissza nem térő, elvesztegetett ideje lenne az életüknek. Világosabb volt, hogy aki nem fektet be semmit a családba, az nem is kap vissza semmit. De amikor születtetek, nem a magányos öregség réme lebegett a fejünk felett, hanem az újdonság varázsa, hogy egy kis picike, tehetetlen újszülött a mi gyámolításunk alatt fejlődik egy kis csodává, egy parányi emberkévé.
Élvezetes, és érdekes volt megtanítani őt mindarra, amire az életkora engedte, figyelni a fejlődését, a nyiladozó értelmét, a világ csodáit megmutatni neki. Úgy éreztük, hogy a család felelősség tudatra, és emberségre nevel minket is, sokáig közös célt találtunk a gyereknevelésben. Nem kellett azon törni a fejünket, hogy a közös cél a házasságunkban egy rózsakert kialakítása, vagy az ejtőernyőzés elsajátítása legyen. A gyerekekkel kapcsolatos sok megoldandó feladat közelebb hozott minket egymáshoz. Fiatalok, és aktívak maradtunk mellettetek, és számos olyan élményben volt részünk, amit kettesben soha nem tudtunk volna így, a maga teljességében megélni, mint veletek, és soha nem unatkoztunk. Örültünk, hogy szerethetünk benneteket, és örömet okozhatunk nektek. Boldogabb emberek, és boldogabb házaspár voltunk, vagyunk, mintha nem lettek volna gyerekeink. Én úgy látom, hogy az öröm és a megelégedés túlsúlyba kerül a gyereknevelés tagadhatatlan nehézségeivel szemben.
A sikeres házasság titkát már sokan kutatták. Még könyveket is írtak róla. Ha létezik olyasmi, hogy a sikeres házasság titka, akkor modern világunkban házaspárok millióinak nem sikerült rábukkanniuk, és én sem tudom a titkot. Azonban néhány dologban biztos vagyok: ha a házasság nem szövetség, hanem egy versenypálya, ahol "le kell győzni" a másikat, felülkerekedni rajta, nem pedig megérteni, segíteni és elfogadni, akkor - mint minden versenynek - ennek is van vége. A házassági bontóperben a bíró kihirdeti a "veszteseket", mert ebben a versenyben nyerni nem lehet.
Murmurka
