28 éves vagyok, van már két gyermekem, hét- és kétévesek. A történetem több mint egy évvel korábbra nyúlik vissza. Nem terveztünk több babát, és mivel szoptattam, a hagyományos fogamzásgátlót használtuk. Összevissza menzeszeim révén egyáltalán nem tudtam követni őket, így mindig csak legyintettem, ha késett vagy korábban jött.

Az utolsó rendes menstruációm december 24-én volt. Szokásos fájdalom, stb. Majd januárban kisebb vérzés újra, olyan 20-a körül. Két napig tartott, szinte semennyi mennyiségben. Elmúlt, minden rendben. Február 13: édesanyámat a mentő elvitte a háziorvostól, az akkor még alig 8 hónapos lányommal kaptam össze magam és rohantunk utána a kórházba. Nem beszélhetett, félő volt, hogy megfullad, a nyelőcsöve tályogos lett. Kérdésekkel telve, aggódva vártuk a másnapot, hogy lesz e műtétje. De aznap éjjel történt valami. 

Február 14: Hajnalban szóltam férjemnek, figyelje a picit, elszaladok pisilni. Riadtan jöttem vissza a mosdóból. Elmondtam neki, hogy eszméletlenül vérzek, nem tudom, hogy ez egy brutál erős vérzés lesz-e, mindenesetre megkértem, hogy mielőtt elmegy dolgozni, figyeljen újra a lányunkra, elmennék mosdóba. 

Na, akkor már tudtam, hogy valami baj van. Leülve a vécére mintha valami csapot megnyitnánk, ömlött belőlem a vér. Szóltam neki, hogy gond van, ne menjen dolgozni, irány a kórház. De mire összeszedtem a picit és magamat, a nadrágom már ázott. Mindössze tíz perc alatt. Vissza vécére, tampont akartam használni, és hirtelen éreztem, hogy egy hatalmas valami jön ki a hüvelyemből (bocsánat annak, aki vizuális). Vérömleny volt. Sírva mondtam akkor már a férjemnek, hívjon mentőt sürgősen.

Bevittek, feküdjek fel. Mondtam a dokinak, hogy tampon van bennem. Majd ő kihúzza, csak feküdjek. Éreztem, ahogy folyik belőlem, ahogy elönti a fenekem, és hallottam, ahogy csorog az alattam lévő edénybe. Megnyomta a hasam, szegény, öltözhetett utána át. Kérdezte, fáj-e, mondtam, hogy nem, semmit se érzek, csak a félelem miatt remegtem, illetve akkor már talán a vérveszteség miatt is.

Levittek ultrahangra, igen, baba volt, meg kell műteni. Lesápadva, lesokkolva ültem a szobában, ahova vittek, egyedül voltam, mert persze akkor épp influenzajárvány miatt nem lehetett velem a férjem. Felhívtam, volt egy baba. Azt se tudta, mit mondjon. Én pedig mint egy gép, soroltam neki, mit hozzon gyorsan be nekem. 

Mire feleszméltem, már sétáltam a műtőhöz. Beleégett az agyamba. Az aneszteziológus igyekezett nyugtatni. Majd képszakadás. Nem tudom, mennyi ideig tartott, amint felébredtem és észhez tértem, hívtam a férjem. Szótlanul hallgatott, csak annyit mondtam, túl vagyok rajta, majd hívom, ha jöhet értem. 

Bejött a doki, elmondta a tudnivalókat, látszott, rajta hogy igyekszik együttérezni, de ilyenkor én sem tudnám, mit mondjak. A nővér többször is benézett, kérdezte, fáj-e, szédülök-e (igen), mit hogy a következő napokban. 

Mehettem haza. Férjem az ajtó előtt, ölelés, csendben gyalog a kocsiig. Hazafelé kérdezte, haragszom-e rá, hogy nem szólok hozzá. Megnyugtattam, hogy nem, de most kicsit hagyjon. Hazaértünk, első dolgom volt a kislányomat megölelni. 24 órát még szoptatás nélkül kellett legyünk, őszintén nem tudtam, hogyan fogjuk kivitelezni. Apuka találékony volt, elszaladt a védőnőhöz tápszer receptért, meg tejpépért, hátha alapon. De egyik se kellett neki, a cici után sírt. Végül túl lettünk rajta.

Már aki. Azóta is sokszor eszembe jut, hogy hogyan nem vettük észre, vajon fiú vagy lány lett volna, elképzeltem, két picivel hogyan lennék itthon. 

És hogy talán az előző napi anyukámmal kórházba rohanás, idegeskedés és sírás miatt történt-e ez meg. De sose tudom meg. Annyi biztos, hogy nekünk innentől más jelentéssel bír a február 14-e.

A.

A vetélés (sajnos) nem olyan ritka, mint gondolnánk...

A harmadik vetélés után meg akartam halni

Otthon ment el a nyolchetes magzatom

Karácsony előtt elment a kisbabánk

Nem a te hibád, ha elvetélsz!

Egy 19 és egy 7 hetes babát veszítettünk el egy éven belül

Hatból négyszer elvetéltem

Elvetéltem a szoptatás alatt