Szeretném megosztani veletek a történetem, ami kicsit szomorú, de szerintem mindenképp tanulságos. A férjemmel idén nyáron elhatároztuk, hogy kisbabát szeretnénk. A párom már régóta szeretett volna, de én ekkor éreztem magam testileg-lelkileg felkészültnek.

Mielőtt még közöltem volna a párommal, hogy úgy érzem, eljött az ideje, egy éjszaka arra kértem a Jóistent, hogy adjon valami jelet, amiből egyértelműen tudni fogom, hogy itt az idő. Egyébként nem mondanám magam túlzottan vallásosnak, de valahogy az élet nagyobb útválasztóinál mégis kell a megerősítés. Másnap reggel egy e-mail várt a barátnőmtől a postafiókomban, akiről már hónapok óta nem kaptam hírt, és épp tudatta, hogy kisbabát vár. Nekem ennél több megerősítés nem is kellett.

Sajnos nem indult zökkenőmentesen a babaprojekt. Miután abbahagytam a fogamzásgátlót, rohamosan kezdett fogyni a súlyom, egyszerűen nem volt étvágyam. Egyébként is eléggé vékony voltam, de ekkor 54 kg-ról 48-ra fogytam. De az orvosom szerint ez normális, így nem aggódtam. Szedtem szorgalmasan a vitaminokat és folsavat, hogy felkészítsem a testem a várandósságra.

Négy hónap próbálkozás után végre megjelent egy halovány második csík a terhességi teszten, ami hihetetlenül boldoggá tett minket. Még mielőtt bármi teszt kimutatta volna a gólyahírt, már gyanús volt, hogy végre megjött az étvágyam. Egyfolytában gyümölcsöket akartam enni, és még azt is álmodtam folyton, hogy gyümölcsöket eszem.

Írországban élünk, de mindenképp otthon szeretnék szülni, ezért pont kapóra jött, hogy épp egy hét múlva (november közepén) mentünk haza, így be is jelentkeztem egy magán nőgyógyászhoz.

Az ultrahangon még csak egy icipici petezsák volt látható, de az orvos szerint ez normális. Visszahívott egy héttel későbbre, hogy megnézze, növekszik-e szépen. A következő ultrahangra a 11 mm-es petezsák már 31 mm volt, ami alapján már megnyugodtunk egy picit.

Legközelebbi szeretteinkkel meg is osztottuk a hírt. Sokan megvárják a 12 hetet, tudom, de ha bármi történik, akkor azt is akarnám, hogy tudják. Az egyik nővérem fogadta legnagyobb örömkitöréssel a hírt, aki szintén babát vár. Úgyhogy már el is képzeltük a közös pocakfotókat, és a közös babakocsis sétákat.

Írországba visszatérve elmentem az itteni háziorvoshoz, aki értesítette az általam választott kórházat. Január 19-ére kaptam időpontot, amit azért furcsálltam, hisz otthon azért az első trimeszterben is vannak vizsgálatok. Itt beérte az orvos a magyar vérvétellel.

Nagyon jól viseltem a terhesség első heteit. Élveztem, hogy van étvágyam végre, valami hihetetlen boldogságérzet és belső nyugalom töltött el. A férjem ezerféleképpen próbált a kedvemben járni, minden nap kocsival vitt munkába, kényeztetett. Nagyon boldogak voltak ezek a hetek.
Fel se tűntek szinte a terhességgel együtt járó „mellékhatások”. Néha még kérdeztem is magamtól:

„Biztos hogy terhes vagyok? Hisz olyan jól érzem magam...”

Karácsonykor mentünk legközelebb haza, amikor is mindenképp szerettünk volna még egy ultrahangos vizsgálatot. Az orvos azt mondta, hogy bejöhet a férjem is, ha szeretne.
És nagyon jó volt, hogy ott volt velem, ugyanis nem a várva várt hírt kaptuk.

Kiderült, hogy a kisbabánk fejlődése pár hete leállt. Csak egy kis embriócsomó fejlődött ki. Elvetéltem. Én már a rendelőben zokogásban törtem ki. A férjem ekkor még erős volt.

Az orvos higgadtan elmagyarázta, mire számíthatunk, mi okozhatta, és próbált nyugtatni, hogy mi nem tehetünk semmiről. De csak foszlányokat fog fel ilyenkor az ember abból, amit hall: kromoszóma aberráció, missed ab, a terhességek 15 százaléka így végződik, stb.

Sírva jöttem ki a rendelőből. Egy várakozó kismama odajött hozzám, és elmondta, ő is többször jött ki sírva, de később minden rendben lesz. Mellette már ott ült a kisfia is. A férjem egészen addig tartotta magát, míg ki nem értünk a rendelőből. Ott viszont ölelkezve együtt sírtunk. Hangosan. Még nem láttam őt sosem sírni az együtt leélt 12 év alatt. Talán ezek voltak a legnehezebb percek.

De ami még legalább ennyire nehéz volt, közölni a szeretteinkkel a hírt. Párom családjában első unoka lett volna. Nagyon féltettem az anyósom, mert sajnos nem a legjobb egészségnek örvend. Nővéremet is féltettem, hisz babát várva minden megrázkódtatás veszélyes, de nem akartam titkolózni. Talán jobb lett volna a férjemmel kettesben átesni ezen, anélkül, hogy ennyi embernek fájdalmat okozunk. Ezt már megtanultam a jövőnkre nézve.

Ezek után pár órán át nem akartunk mást csinálni, csak ölelkezve feküdni, kisírni magunkat. Pedig mivel csak pár nap volt hátra karácsonyig, lett volna dolgunk bőven. Hiába nem láthattuk őt, nem találkozhattunk vele, mégis úgy fájt az elvesztése..

Másnap be kellett feküdnöm a kórházba, hogy átessek a műszeres befejezésen. A dolog kellemetlen része az volt, hogy olyan szobába kerültem, ahol két abortuszra várakozó nő volt még rajtam kívül. Furcsa intrikája volt ez a sorsnak, ugyanis világ életemben abortuszellenes voltam. És ott kellett feküdnöm velük, ugyanazon műtétre várva.

Először azt hittem,  hogy ők is abból az okból vannak ott, mint én. De pár perc beszélgetés után kiderült a fájó igazság. És ekkor elsírtam magam. Sajnáltam azt a két pici babát, akiktől ők meg akarnak szabadulni. Ők az én helyemben akartak lenni, hogy mentesüljenek a vétek alól, amit tesznek, és ők az anyagi oldalát nézték: ha nem él a magzat, ingyen van a műtét. Próbáltam erős maradni, nem ítélkezni. De tudták jól, hogy mit érzek.

Az éjszakára felhelyeztek egy ún. lamináriát, ami kitágítja a méhszájat, hogy el tudják végezni a műtétet. Én mentem hármunk közül elsőként. Én nem féltem a fájdalomtól. Az, amit a lelkemben éreztem, elnyomott minden fájdalmat. Így nyugtatóan tudtam nekik mondani, hogy ne féljenek, nem fáj. De ők nagyon megszenvedték. Csakúgy, mint az éjszakát.
Én ekkorra már egészen nyugodt voltam, próbáltam elfogadni a történteket és a jövőre koncentrálni.

Talán 2-3 órát alhattam csak azon az éjjelen. Amíg a többieket nem zavarta a lámpa, Czeizel Endre könyvét olvastam. Valahogy a dolgok tudományos oldalát ismerve könnyebb azokat elfogadni, feldolgozni.

Miután leoltottam utolsóként az olvasólámpám, elkezdtem elbúcsúzni tőle. Hiába csak egy kis embriócsomó volt, a szívem alatt hordtam, és mérhetetlen szeretetet éreztem iránta. Sokat segített nekem ez az idézet, amit a nővérem küldött azon az éjjelen:

„Ezek a lelkek azért születnek le még egyszer utoljára, hogy megérezzék a tiszta, anyai szeretetet, és ezt az érzést vigyék magukkal. Nekik ez egy hatalmas ajándék.”

Másnap reggel már egészen korán benézett hozzám az orvosom. Megnyugtatott, hogy ott van, hogy ő fog műteni. Maga a műtét altatásban folyt, nem emlékszem szerencsére semmire. Csak arra, milyen jó volt, hogy amikor felébredtem, a férjem fogta és simogatta a kezem. Már aznap délután hazamehettem, karácsony előtt két nappal. Olyan üresnek, céltalannak éreztem magam.

Már ekkor tudtam, hogy az idő fog csak segíteni feldolgozni az eseményeket. Az orvos azzal nyugtatott még, hogy ilyenkor a hormonszint még sokáig magas marad, ami miatt nagyon könnyen újra teherbe lehet esni.

Úgy sikerült csak valamelyest elfogadnom a történteket, ha arra gondolok, hogy mi most is babát várunk. Igaz, még nincs baba a pocakomban, de mi már várjuk őt, hívogatjuk őt, ez is egyfajta babavárás. Csak másképp. Reméljük, legközelebb velünk marad a babánk, és elkísér minket egész életünkben.

Én úgy érzem, ezekből a keserű eseményekből is tudtam tanulni. El kell fogadnom azt, hogy mi is csak a természet részei vagyunk, nem akkor lesz babánk, amikor mi akarjuk, hanem amikor a természet és a Jóisten is úgy akarja. Ránk is hat a természetes szelekció. Már egészen korán, az anyaméhben is.

Arra is rá kellett jöjjek, hogy hiába hittem azt, hogy ennél már nem lehetséges közelebb kerülni a Másik Felemhez, aki természetesen a Férjem, akkor igenis van még közelebb. Lélekemelő volt, hogy mennyire mellettem állt végig, és hogy attól még, hogy nem az ő testében történtek az események, még ugyanúgy átérezte. A műtét utána éjjel arra kért, hadd tegye a hasamra a kezem. Ő így szeretett volna elbúcsúzni tőle.

Még egy tanulságot mindenképp szeretnék megosztani. Sajnos én még a műtétemkor nem tudtam, hogy a Magyarországon alkalmazott műtét nem az egyetlen lehetséges megoldás. Külföldön már tablettát is használnak e célból​ a műszeres befejezés helyett.​

De nálunk nem akarják bevezetni, mondván, ez megsokszorozná az egyébként is magas abortuszok számát. De jó lenne azokra is gondolni, akik nem önként esnek át a műtéten, és minden vágyuk egy újabb kisbaba, amihez e műtét némileg csökkenti az esélyeket.

De mi optimisták vagyunk. Hisszük, hogy legközelebb minden rendben lesz. Másfél hét telt csak el a műtét óta. Már jobban vagyok. De csak mert arra gondolok, hogy mi most is babát várunk. Egyelőre csak lélekben.

​Ágacska​

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?