Négyéves (hosszú időszakokig táv-) kapcsolat után házasodtunk össze a férjemmel, és az esküvő után azonnal szerettünk volna gyereket. Második próbálkozásra sikerült teherbe esnem. A hatodik hét végére, későn, munka után volt az első időpontom a nőgyógyászhoz. Aznap egy új munka megbeszélése közben vettem észre, hogy erősen vérzek. A készséges orvos előbb fogadott, de persze tenni nem lehetett semmit, a terhességnek vége volt. Műtétre szerencsére nem volt szükség. Pár hónappal később újra próbálkoztunk, akkor elsőre sikerült. Ekkor a hetedik hét közepéig húztuk ki, aztán újra vérzés, gyorsan orvoshoz, segíteni nem tudott, műtét akkor sem kellett. Eléggé elkeseredtünk. Nagyon rossz volt ülni munka közben, foglalkozni az ügyfelekkel, közben érezni, hogy vérzek, tudni, mi zajlik éppen. Ekkor persze már a nőgyógyász mindenféle hormonszinteket ellenőrzött, többről meg is állapította, hogy nem jó, prolaktincsökkentővel, ovulációserkentővel próbálkozhattunk újra, megint csak néhány hónap szünet után, akkor is elsőre összejött.
Borzalmas meleg volt, úgy futkostam dolgozni, hogy a fejemre öntögettem flakonból a vizet, így estem be az orvoshoz is, két munka között, aki azt mondta, hogy gyanús dolgokat lát a hetedik hét végén, délután már ne dolgozzak, feküdjek és reménykedjek, két hét múlva újra vár. Itt jegyzem meg, hogy nem alkalmazottként dolgoztam, ilyen hirtelen bejelenteni, hogy táppénzre megyek, egyenlő volt azzal, hogy az addigi munkakapcsolataimat tönkreteszem, ha mondjuk két hét múlva elvetélek, nem mehetek vissza ugyanoda dolgozni. Szerencsére ezzel a terhességgel minden rendben volt, 2008 tavaszán megszületett a fiam.
Féléves korában egy évre külföldre mentünk, egyéves korában szerettem volna újra teherbe esni. Éppen abbahagytam a szoptatást, a terhesség megint elsőre összejött, majd a nyolcadik hét végén olyan erős vérzéssel lett vége, hogy a lábamon nem tudtam megállni. Ott sem műtöttek; később itthon egy orvos azt mondta, hogy európai nőket ekkora idősen már mindenképp műtik, mert nem vetélnek el kompletten, mint a keleti nők – szerencsém volt.
Hazajövetelünk után az itthoni nőgyógyász újra hormonvizsgálatot kért, most a TSH volt rossz, gyógyszerelés mellett második próbálkozásra teherbe estem. Volt 9. héten UH, ahol láttam a dobogó szívét, majd a 11. héten, mikor az előzmények miatt még egyszer ellenőrzött, a monitort nézve nagyon elkomorult az orvos – a magzat egy hete nem élt. Két napig, a műtétre várva a lakásfelújításunkon cementeszsákokat pakoltam, hátha megindul magától a vetélés, de nem jött össze. Legrosszabb élményeim között tartom számon azt a két napot, ahogy tudtam, hogy egy halott magzat van bennem.
A műtéttől féltem, de persze ez rutindolog, minden oké volt. Lelkileg mondjuk nem tett jót, hogy a kilencedik hónapos terhes nővérem jött értem a kórházba, akihez három héttel később hajnalban futottam a nagyobbik gyerekeire vigyázni, amíg ő szült. Majd szilveszter napján kaptam egy laboreredményt, amiből kiderült, hogy a TSH-mat annyira túlszabályozták, hogy gyakorlatilag nincs – az orvos a tétova kérdésemre, hogy ettől lehetett-e a vetélés, azt mondta, hogy nem hiszi. Ekkor hormonálisan kicsit meg voltam billenve, véreztem a műtét után, sírógörcseim voltak, erre ajánlott Xanaxot. Azóta nem voltam nála.
Egy másik orvosnál újabb (sokféle hormonnal, véralvadással kapcsolatos), a sorozatos vetélésekre magyarázatot végül nem adó vizsgálatok jöttek, majd újabb gyógyszerek, mert a szoptatás után egy évvel is volt még tejem. Ekkorra nagyjából fel is adtam, hogy testvére lehet a fiamnak. Elhelyezkedtem, a fiam bölcsis lett. Hirtelen mégis úgy döntöttünk, még egyszer próbálkozunk. Azzal most sem volt gond, hogy elsőre teherbe essek (ez ugye már a hatodik terhesség volt). Ezúttal nagyon hamar mentem orvoshoz, először nem értették, mit keresek ott a vérzéskimaradás után 2 nappal, de aztán már igen, teletömtek mindenféle gyógyszerrel, amiről még az orvos rokonok se tudták, miért kapom. Újra kellett a TSH-ra is szedni gyógyszert, 3-4 hetente laborra járni. Tovább dolgoztam, majd a 8. héten a szokásos forgatókönyv szerint vérezni kezdtem, elrohantam az István kórházba, ahol egy készséges orvos megnézett ultraanggal, és megállapította, ezt nem fogom elfelejteni: „Nincs is embrió, csak törmelék”, a leletemen szerepel, hogy saját kérésre engednek haza, mert szeretném, ha spontán lezajlana a vetélés (mit nem tesz az emberrel a tapasztalat; ha az előzőek nincsenek, biztos, hogy nem ellenkezem, hanem ott maradok).
Gyógyszereket abbahagytam, az akkor 2,5 éves gyereket két napig babakocsistul cipeltem az aluljárókban, hogy beinduljon a vetélés. Két nap múlva elmentem az orvosomhoz, hogy megbeszéljük a másnapi műtétet, ekkor derült ki, hogy a magzatnak semmi baja. Viszont nem kellett volna abbahagyni a gyógyszereket, mert így rontottam az esélyeit. Sokkot kaptam, a férjemnek a sírástól alig bírtam elmondani a telefonban, mi történt. Az István kórházas orvost se láttam azóta, sokat gondolkodtam rajta, hogy megkeresem, de aztán letettem róla.
Táppénzre mentem, az új munkahelyemről, mikor megtudták, mi a helyzet, próbaidő alatt kirúgtak. (Itt következett egy hónapokig húzódó értetlenkedés az egészségpénztárral, könyvelőkkel, miegyéb.) A terhesség a majdnemabortusz után teljesen zavartalan volt, 2011 májusában született a kisebbik fiam. A két szülés nem is lehetett volna különbözőbb (Margit kórház: epidurál, borotválás, infúzió, gátmetszés, oxitocin, kengyel, műtősruha; István kórház: apuka és orvos utcai ruhában, semmi beavatkozás – kérésre se, szülőágy nincs), de az előzmények után ez volt a legkevesebb, ami érdekelt. Nehezen is értem, mikor a vérvételen való kézsimogatást hiányolja valaki, akinek egyébként semmi problémája a terhessége alatt. Ugyanakkor azt is tudom, hogy én is fogjam be a számat, mert 31 évesen van két egészséges (okos, gyönyörű, imádnivaló) fiam.
Tanulság nincs. Mielőtt még valaki észrevételezi: a gyerekek apja mindig mindenben mellettem volt; azért van teljesen kihagyva a sztoriból, mert biztatom, hogy ő is írjon – olyan népszerűek itt manapság a férfi szerzők.
Ejeeje
