Tavaly ilyenkor boldog első babás kismama voltam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem egészen egy év leforgása alatt kétgyermekes, a külvilág számára azonban gyermektelen anya válik belőlem. Az első gyermekem felett én mondtam ki a halálos ítéletet, a második magától hagyott itt.
A mi kálváriánk tavaly áprilisban kezdődött, addig minden simán ment. Az eredményeink jók voltak, nézegettem a kirakatokat, rendezgettem a rokonságtól kapott babakelengyét. Szóval minden úgy zajlott, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Aztán beborult az ég. Mivel a 12 hetes ultrahangon az áramlás értéke nagyon megközelítette a kritikus határt, kerestünk egy magánorvost, hogy „nagyobb figyelmet kapjak”. A 18. héten is egy ilyen plusz ellenőrzésre mentünk, amikor az orvos rátalált a bajra. Igyekezett tárgyilagos maradni és nem túllépni a kvalifikációján, ezért csak annyit mondott, a kisfiunk szíve beteg, további vizsgálatok szükségesek. Távozóban pedig még annyit, hogy sajnálja…
Az elkövetkezendő három napban Pécs-Pest-Pécs vonalon megjártuk az illetékes szakembereket, de a napok megnyugvás helyett csak kínt és kérdőjeleket hoztak. Senkinek sem kívánom azt az érzést, amikor még az ultrahangos ágyon ülve közlik, a gyermekének nincs esélye az életben maradásra a születés után. Azt még inkább nem, hogy indoklás és magyarázat helyett, pusztán annyit kapjon: szerencsétlen véletlen. Számba vettük a lehetőségeket, azt is, ha esetleg életben marad (műtétek, kórház, megszámlált napok), és döntést hoztunk. Befeküdtem a kórházba és megkezdték a tágítási procedúrát, aminek a menetéről ugyan kérésre kaptam előzetes tájékoztatást, de utólag mondhatom, szigorúan csak a tényeket közölték, a mellékes dolgokról szolidan hallgattak. Végül 5 nappal a betegségének napvilágra kerülése és egy 13 órás vajúdás után megszültem a kisfiamat. Nem néztük meg, nincs fényképünk, nem rendelkeztünk a temetésről. Belecsöppentünk valami olyasmibe, ami már rég véget ért, mire felfogtuk. A gyászunk mély és fájdalmas volt, de talán erősen egymásba kapaszkodva sikerült nagyjából talpra állni.
A második felvonás tavaly decemberben kezdődött és idén januárban véget is ért. Ezúttal még addig sem tartott a boldogság időszaka, mint elsőre. A 6. héten vérezni kezdtem, de három orvos is azt mondta, ez még nem vészes, mehetek dolgozni is. Hát mentem. Aztán egyik este elöntött, azonnal be a kórházba. Újabb ultrahangos ágy… Ezúttal azt mondták, a baba még rendben van, de a dolog kétesélyes, a legtöbb, amit tehetünk, hogy várunk. Ezt sem kívánom senkinek. A sors úgy hozta, hogy nem kellett sokáig várnom. Másnap délután megint erősödött és rám tört valami fájáshoz hasonló érzés. Megszültem a második gyermekem is, ezúttal egyedül, otthon, a mosdóban. Fél órával később ugyanazon az ágyon, ahol előtte nap még hallottam a szívverését, az orvos hivatalosan is kimondta, a baba elment. A magyarázat ezúttal, hogy valószínűleg beteg volt, mint az első baba és persze már megint a véletlenek. Kár, hogy a villámról is azt tartják, nem csap kétszer ugyanoda.
Tehát van egy 19 és egy 7 hetes halott gyermekünk. Szintén a sors fintora, hogy míg a második babától már el tudtunk búcsúzni, addig az első még mindig (9 hónapja!) a patológia szövettani részlegén várja, hogy végre foglalkozzanak vele. Mindenesetre az átéltek komolyan megváltoztattak mindkettőnket, ezért aztán elindítottuk a kikérési procedúrát. Azt nem tudom, hogy sikerrel járunk-e, de nem adom fel és addig járok a nyakukra, amíg nem lesz lehetőségünk méltó módon elbúcsúzni a fiunktól is.
Nem tudom, miért történik ez velünk, de már nem is igyekszem okokat keresni, mert félek, hogy elvesztem az ép eszem. Nap mint nap hazudok a kollégáimnak, amikor megkérdezik, hogy vagyok és minden nap próbálom elhinni, hogy tényleg így van. Számomra a legrosszabb az egészben - természetesen azon túl, hogy Őket már nem kaphatom vissza -, hogy azt sem tudom, képes vagyok-e egyáltalán egészséges és élő gyermeket kihordani és szülni.
Zzyte
