Beszív-kifúj. Ezt tanácsolják minden kezdő meditálónak, és annak, aki a tehetetlen dühétől vagy a kontrollálatlan szorongásától szabadulna.
Beszív-kifúj. Amíg lehet még.
Nem.Kapok.Levegőt. – mondta a férfi, aki miatt aztán felgyúlt a fél város, a fél megye, a fél ország. Nem.Kapok.Levegőt – mondták az intenzíven is, egy idő után gép vezérelte, beszív-kifúj. Aztán már csak kifúj. Kifújt.
Elfogy körülöttünk a levegő, mondták azok is, akiknek látszólag semmi baja, az intenzívnek a közelébe se mentek, a nyakukra se térdelt látszólag senki. Csak belülről fojtogat valami, még nem a vírus, mit csináljak?
Gyászmunka, az van. A csata valahol elveszett, máskor jól verd be a patkószeget.
Mindenkinek elveszett már valami, valaki: a nagyi, a papa, a szomszéd, a nagybácsi, a kolléga, a költő, a kórházigazgató, a Zsóka tanárnő, a roma aktivista, a fiatal beteghordó, az évekkel ezelőtt demensosztályon felejtett néni. A húszéves családi kisvendéglő, a Michelin-csillagos étterem, a tavaly indított vállalkozás, a húszéves munkaviszony, az elúszott megtakarítás, a harmincéves utazási iroda, a nemzetközi ösztöndíjas kutatás, az elmaradt olimpiai érem, a szétfoszlott élsportolói álmok, a startup, a butikhotel, a teltházas koncert, a félig próbált színházi előadás, a kilencszázadik színházi előadás, a harmincéves zenekari évforduló, a lagzi, a mamiék aranylakodalma, az unokád mosolya-kézszorítása valahol Glasgow-ban, a Sziget vagy a naplemente Santorini szigetén, a súlyok puffanása az edzőteremben, a kóruspróba, a gólyatábor, a szerkesztőség, a babakutató labor, az első év az egyetemen, az utolsó év az egyetemen, az egyetem úgy, ahogy van, az első osztály, az első randi, az utolsó összenézés, az utolsó szabad lélegzetvétel.
Nem utazol, nem ölelsz, elveszett a távolság meg a közelség, ott rekedtél a kettő közt.
Itt nem szabad kérem most énekölni, és tilos a bukfenc.
Gyászmunka lenne, körülöttem szinte mindenki az első két fázisban: tagadás és düh, de csúszunk bele az alkudozásba is. Még egy vacsorát, csak egy kézfogást, még egy hosszú hétvégét, még egy hosszt az uszodában, még egy baráti összejövetelt, még egy színházi vastapsot, még egy meghajlást, még egy ötezrest, csak holnapig, még egy napfelkeltét, még öt percet.
Idegállapot van. Már a félénkek is vicsorognak, a máskor higgadtakból is kicsap valami. Akinek volt kisgyereke, tudja: a hiszti nem más, mint a feszítő düh és a feszítő tehetetlenség egyvelegének következménye. Amikor nem lehet, pedig muszáj. Na, hát olyan elég sok van mostanában.
De ha mindenki gyászol, ki fog melléd állni segítőnek? Ki hozza a feloldozást?
Aztán vagy enyhül, vagy ami legalább olyan félelmetes: megszokod.
Megszoktál már annyi mást, ahogy az apád, a nagyapád, a dédapád. Néztem egy filmet közvetlenül az első karantén előtt, láttam a reszkető-mobilos felvételen is, az ember egy idő után azt is megszokja, ha naponta bombáznak, a tizedik napon vállat vonva indul ebédelni. Eszembe jut a nagyapám, aki három évet húzott le a szovjet hadifogolytáborban. Az hogy most itthon ülünk és nincs nyitva a mozi és kissé bonyolult eljutni hasi ultrahangra, az kellemetlen. De nincs hozzá tífusz az ötvenes barakkban, nem marharépát eszünk, nem állunk mínusz hétben a jeges folyóban a farönkökkel. És mindenki úgy véli, most nem tart három évig, öregapám azt se tudta igazából, vége lesz-e valaha egyáltalán.
Megszokod, már csak azért is, mert azért nem lehet hónapokig folyamatosan idegállapotban lenni – bár az idegállapotban levést is meg lehet szokni. A másokét is megszokod. Már fel se nézel, ha melletted késelni akarnak a villamoson. Már megszokod, hogy a harmadik komment után embert akarnak ölni szóban. A gyászjelentéseket is megszokod, szörnyülködtél három hete a harmincon, ma már szemed se rebben, ha eléri a százharmincat.
Az idegállapotból csak úgy lehetne kijönni, ha tudnád, pontosabban, mit muszáj és mit tilos megszokni, ha az akarsz maradni, aki vagy. Mi az, amit el kell viselni, mint az időjárást, és amire nem szabadna a tanult tehetetlenség vállvonogatásával válaszolni.
Beszív-kifúj.
Szemed kinyit.
Szájad becsuk.
Amíg a muszáj és a lehetetlen egyszerre feszít belülről, ki se nyisd ott a maszk alatt.
Amíg a kerekek csikorogva el nem indulnak, azokra a kérdésekre kipréselve a válaszokat, amiket zsigerből nem lehet megválaszolni, ahol a megszokás nem segít, amikor a toporzékolás már egy pillanatra se ad semmi megkönnyebbülést. Amúgy is csak azok ellen fordíthatnád, akik ellen a legkevésbé akarnád – de más nincs kéznél.
Vigyázat, az ajtók záródnak.
Beszív, alámerül.
Ott, a mélyben, ott találd ki, mit szeretnél látni, amikor majd felbukkansz és egynagylevegővel kifújod. Felhoztál-e valamit a görcsösen szorongatott markodban. Gyöngyöt, kagylót, ősök kincsét, üzenetet a palackban. A távolsághoz és a közelséghez.
Vakmacska
A szerző további cikkeiből:
Végigzabáltad a karantént, és most sírsz, hogy meghíztál?
A 10+1 leghülyébb életvezetési tanácsadás karanténidőkre
Ha úgy érzed, összezuhant minden - van segítség!
Maradj otthon, nézzé' tévét vagy olvass!
Home office - ha ovisod van, megszívtad
A te gyereked is lop a neten?
