Ikernapló, 2. rész

(Az 1. rész itt olvasható.)

Két hétig apa otthon volt velünk. Így az első időszak nagyon jól telt. Sokat segített nekem, mindenben kivette a részét, igazából nem is volt más választása, hiszen az ikres helyzet megkövetelte. Egyszerre lettek éhesek, egyszerre kakiltak be, stb. A kórházból náthásan hoztuk haza őket, így emiatt az éjszakák és olykor a nappalok is kicsit nyűgösek voltak. Szegények már korán megismerkedtek az orrszívó porszívóval. Hát nem vált hű barátjukká, pedig sokszor találkozik vele. Az első időben az ágyuk elég sokszor érintetlen maradt. A nátha miatt, meg hogy picik, vágynak a közelségünkre, sokszor velünk aludtak. Vagyis rajtunk, mert így kaptak levegőt, és így legalább ők aludtak. Mi kevésbé.

A nátha főleg  Hanna lánykámat viselte meg, ő igazi náthás-szenvedős, mint egy férfi. Ha értitek, mire gondolok. Mai napig az amúgy. Borzasztóan megviseli az orrának eldugulása. És ezért minket is. Szóval a helyzet alvás szempontjából kriminális volt. Minden pózban aludtunk, csak kényelmesben nem. Ha le akartuk őket tenni a kiságyukba, akkor már sírtak. Így maradtak velünk. De kikötöttem, hogy csak addig, amíg náthásak, aztán szépen mindenki a helyére vándorol. Hiszen ott a csodás kényelmes rózsaszín habos-babos álomágy. Abban tessék majd aludni! De jó pár hétig csak lelkesen mutogattuk nekik az ágyukat, ők köszönték, de nem kellett nekik a habos-babos.

Az ember sok elképzelését, hogy majd mit hogyan csinál a gyermekével, kicsit átírja, miután ott van már a baba. Ez nálam is így volt. Tanítottak  engem sok mindenre első perctől kezdve, például arra, hogy, anya ne tervezz, ne gondolkozz. Nappal elvoltak, ettek, aludtak. Habár alvásról csak Hannánál beszélhetünk, mert Lilla lányom nagyon nem akart aludni se éjjel, se nappal. Neki nem kicsi alvásigénye volt, hanem nulla. De nekem ez nagyon nem tetszett, mert szerintem ez nem volt normális. Mert láttam rajta, hogy álmos, de akkor sem tudott aludni, mintha fájdalmai lettek volna. Mondtam én a gyerekorvosnak, aki azonban füle botját sem mozdította rá. Vagyis de, közölte:

„Anyuka, ilyen ez a gyermek.”

A jó anyuka elfogadja, mert anyuka még ekkor hitt az orvosnak. Aztán a gyermek alvási szokásai nagyon nem változtak. Apa után anyósom jött kicsit segíteni. Neki is mondtam, hogy hát szerintem nem stimmel valami Lillával. Jaj, ne mondjak már ilyet, minden rendben van. Oké, akkor tényleg én vagyok a hülye, gondoltam. De továbbra sem aludt egy percet sem. Kipróbáltam mindent, rezgő csoda, babahinta, 80 andalító dallammal. Én már simán bealudtam, de a gyerek még mindig csak nézelődött, aztán sírt, aztán nézelődött. Ördögi kör volt. Csupán csak ölben volt el, de azt is csak úgy, ha cipeltük ide-oda, ha már leültünk vele megpihenni, az nagyon nem tetszett a kis hölgynek. Én próbáltam anyósnak mondani: nem baj, tegyük le, meg kell szoknia, ugyanis ha már ő sem lesz itt, én nem tudom cipelgetni. De nem hallgatott rám, hát persze miért is, végül is csak az anyja vagyok, végül is csak én fogok két gyerekkel egyszer csak egyedül maradni. Aztán már feleslegesnek láttam szólni is, gondoltam, majd ha már nem jön segítségként, akkor majd úgyis mindent úgy teszek, ahogy jónak látom, és ahogy kivitelezni tudom a napjainkat.

Lilla helyzete azonban még mindig nyomasztott. A nem alvás mellé társult egy kis hasmenés. Oké, hát nem bírja még a szervezete feldolgozni a kaját, meg a hígabb széklet az még belefér egy csecsemőnél, de nekem nem tetszett, fura érzésem volt. Tápszeres és anyatejes babák voltak. De anyatejet csak fejve kaptak, és nem is volt sokáig tejem, hamar elapadt. De amíg volt, mindig lefejtem nekik, és aztán megkapták. Mondtam a dokinak, hogy mi a helyzet Lillával.

„Semmi baj, anyuka, írunk fel egy másik tápszert, biztos az okozza.”

Oké. De hozzátette, hogy nem nagyon hízik a lányom, szóval mégis hogy etetem? Mert a másik lányka rohamos mértékben nő. Hát azt hittem, nem jól hallok, és ezt a kérdést fel sem tette, de sajnos igen. Gondoltam, közlöm vele, hogy az egyiket etetem, hogy nőjön nagyra, viszont a másiktól megvonok mindent, és fénnyel táplálom, de mivel mostanság kevés a napfény, így hát, ugye… De csak annyit mondtam neki, hogy természetesen mindkettőt egyformán etetem.

„Jó, semmi gond, anyuka, itt ez a másik tápszer, ez majd megfogja a székletét.”

Rendben. Hanna lánykám közben ellentétes problémákkal küzdött, neki székrekedése volt. És hasfájós is. De ő olyan kis csöndben szenvedős volt. Felhúzta a kis lábait, tekergőzött, kicsit nyüszögött, de aludt tovább. Nála is mindent kipróbáltunk, de semmi nem volt hatásos. Kicsit segítettek rajta különböző szerek, de nem oldották meg végleg a problémát. Egy ismerősömtől kaptam kölcsön egy pocakmasszírozó párnát. Hát az nagyon bevált, alátettem, és azon aludt el. Nagyon imádta. Jót tett a pocakjának. Lillánál is kipróbáltam, de ő csak jobban sírt ettől.

Szóval küzdöttünk a kakival. Az egyiknél, azért, mert nagyon híg volt, a másiknál azért, mert nagyon  kemény volt. Utóbbinál már volt, hogy hőmérőt is bevetettünk, mert nem tudta kinyomni, és már a negyedik napon voltunk. Na, akkor végre sikerült neki. Aztán vettem neki kúpot, az volt neki a nagy segítség, attól mindig tudott, és mindig egy jó nagy adagot kitett anya örömére. Mert valljuk be, ebben az időben igen nagy öröm, ha kakil a gyermekünk. Nagyon tudunk örülni egy telerakott kakis pelusnak is. 

neni

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?