1985-ben, mikor harmadikos voltam egy elit budai általános iskolában, egy ismeretlen hölgy jött el hozzánk osztályfőnöki órára és kérdéseket tett fel nekünk. Egyetlen kérdésére még mindig emlékszem, így hangzott:
„Akkor most tegye fel a kezét, akit meg szoktak verni otthon!”
A gyerekek kb. 30-40 százaléka feltette a kezét, így végül én is. Kicsit örültem a sok magasba tett kéznek, addig azt hittem, csak az én apám tesz ilyet.
Az egész gyerekkorom úgy telt, mint egy katonai kiképzés, amit apám egyhetes koromban kezdett, rögtön ahogy hazaértünk a kórházból. Meg kellett tanulnom, hogy éjjel aludni kell. Kéthetesen már végig is aludtam az éjszakát, amire nagyon büszke volt. Ezt úgy érte el, hogy egy héten keresztül senki nem jött oda hozzám, ha éjjel felsírtam, csak hagytak sírni, senki nem csinált semmit, vagyis apám annyit csinált, hogy lefogta anyámat, hogy ő se jöjjön oda. „A cél szentesíti az eszközt”, ez volt az egyik kedvenc mondása. Én pedig ezt utálom a legjobban, meg Nicolló Machiavellit is, amiért kitalálta. Épp alkalmas arra, hogy a kegyetlenséget és szívtelenséget pozitív színben tüntesse fel.
Az első hisztizésem háromévesen egyben az utolsó is volt, mert apám a hajamnál fogva behúzott a zuhanyzóba, ahol az arcomba tartotta a jéghideg zuhanyt, azt hittem, megfulladok. De megtanultam, hogy nem hisztizek, hogy éjjel alszom és még sok minden mást is. Hogy otthon ő az úr, mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, nem tűr ellentmondást, hogy nincs más választásunk, mint engedelmeskedni neki. Mindig tudtam, mit vár tőlem, hogy legyek szófogadó, jólnevelt, jó tanuló, házias, úgy, hogy neki ez minél kevesebb erőfeszítésébe, idejébe, energiájába kerüljön. Ne zavarjak, legyek csendben, foglaljam el magam, ne nyavalyogjak, ne legyek beteg (!), stb.
Én pedig pontosan így tettem. Tudtam, hogy nem elég jónak lennem, nekem a legjobbnak kell lennem, hogy ő elégedett legyen, hogy nem jó a négyes, csak az ötös, nem jó a második hely, csak az első. Sorra nyertem az iskolai versenyeket.
Sok olyan szabálya volt, amit már tök hülyeségnek tartok, de a mai napig alkalmazom. Pl. egy ilyen, hogy ha bárki bármivel megkínál, azt kell mondanom, hogy „Köszönöm szépen, nem kérek!” Még mindig ezt mondom!
Büszke volt magára, hogy milyen jól ért a gyerekneveléshez és büszke volt rám is.
A verések nem voltak mindennaposak, inkább ritkák, mert nem igazán adtam rá okot. Mindig hozzátette, hogy ha majd felnőtt leszek, megköszönöm.
Huszonévesen, háromgyerekes anyaként még mindig eszembe se jutott megköszönni (lehet, hogy még nem voltam felnőtt). Haragudtam rá, hogy tönkretette a gyerekkoromat, a lelkivilágomat, a viszonyomat a férfiakhoz... Biztos voltam benne, hogy én nem így fogom a gyerekeimet nevelni. A céljaim hasonlóak voltak, mint neki, én is szerettem volna, ha a gyerekeim végigalusszák az éjszakát, nem hisztiznek, szót fogadnak, jól tanulnak, stb. De nekem volt egy másik célom is: Hogy boldog, békés, szeretetteljes, verés- és erőszakmentes gyerekkoruk legyen!
Új módszereket akartam kitalálni, amik megfélemlítés nélkül is működnek. Tudtam, hogy nehezebb út lesz, de bizonyítani akartam, hogy másként is lehet jó eredményt elérni. Tudtam, hogy pl. nem fogom tudni szeretettel, észérvekkel elmagyarázni az egyhetes gyerekemnek, hogy éjjel aludni kell. De minden tőlem telhetőt megpróbáltam.
Mikor felsírtak, éjjel nem kapcsoltam fel a világítást, átraktam őket az én ágyamba, csak pár szót szóltam hozzájuk, azt is halkan, megkínáltam őket egy kevés anyatejjel és együtt aludtunk tovább. Nem büfiztettem, nem pelenkáztam, nem ment ki az álom a szemünkből, kipihenten ébredtünk reggel. Szerencsére működött és két hónapos korukra már mindhárman végigaludták az éjszakát a saját ágyukban. (1-0 ide, gondoltam. Mennyivel szebb volt így! Tudják, hogy éjjel aludni kell, de azt is hogy anya ott van, ha bármi lenne.)
Nem akartam, hogy hisztisek legyenek. A kislányom egész pici korától volt egy módszerem, amire kicsit se vagyok büszke és mindenkitől bocsánat érte. Amikor megláttunk egy hisztiző gyereket, mindig felemeltem őt és a fülébe súgtam, hogy
„Ő egy nagyon buta gyerek, az anyukája pedig nagyon szomorú, hogy ilyen gyereke van. Én pedig boldog vagyok, hogy te sose viselkedsz így! Büszke vagyok rád és szeretlek! Olyan jó, hogy nekem okos kislányom van!”
Mikor megtanult már kicsit beszélni és összefutottunk egy épp hisztiző csöppséggel mindig mutatta, hogy súgni szeretne nekem valamit. Odahajoltam és a fülembe súgta: „Buta gyerek!”
Na, ez bejött. Majdnem.
Ugyanis amikor például a játszótérről hazafelé akartam indulni és szóltam, hogy „Gyere, kicsim!”, akkor az én lányom valóban nem hisztizett, csak rám nézett és közölte, hogy „Nem szeretnék!” és ült tovább a homokozóban. Akkor hirtelen valamit ki kellett találnom a következetesség oltárán és hogy ne csorbuljon a tekintélyem. Egyszerűen felkaptam őt, mondtam, hogy én pedig szeretném, mert valami csudajó dolgot fogunk csinálni otthon! Nem ellenkezett.
Mind jól tanultak, de nem félelemből, mint én. Együtt írtuk a házi feladatokat, együtt tanultuk a verseket.
Sok időt és energiát fektettem a gyereknevelésbe, büszke voltam az eredményeinkre.
Egyik Anyák napján, mikor a legkisebb lányom már 17 éves volt, egy csodálatos ajándékot kaptam tőle. Saját készítésű volt és személyhez szóló. Adott nekem egy virágokkal díszített befőttes üveget, amire ez volt írva: 10 dolog, amit nagyon szeretek benned. 10 apró kis cetli volt benne. Kihúztam egyet:
#4 Szeretem benned, hogy soha nem adod fel, akkor sem, ha mások már rég feladták volna!
#7 Szeretem benned, hogy mindig, mindenkinek segítesz, még akkor is, ha neked nagyobb szükséged lenne a segítségre!
#3 Szeretem, hogy sose panaszkodsz, nyavalyogsz, sose törsz össze, akármilyen nehéz is!
#2 Te vagy a legerősebb nő, akit életemben ismertem!
Ekkor már olyan könnyesek voltak a szemeim, hogy nem bírtam tovább olvasni. Felnéztem az égre és hang nélkül beszéltem Apámhoz:
„Kössz, Apu.... A lányod úgy látszik, ma felnőtt.... Már értelek, hogy nem akartál rosszat és végül is nem is csináltál azt... Minden, ami lettem, a TE érdemed...”
A többi cetli viszont már az én érdemeimnek szólt!
Később rájöttem, hogy általában azok az emberek, akiknek nehezebb gyerekkoruk volt és kevesebb odafigyelést kaptak, ők erősebb, kitartóbb felnőttek lettek, jobb problémamegoldó képességgel és több empátiával rendelkeznek, nem omlanak össze az első kis nehézségnél.
Ti is így gondoljátok?
Csakanya
Olvas még gyerekneveléssel kapcsolatos cikkeket!
Ne csak azt mondd, hogy szereted
Kinyírják egymást a gyerekeim, mit tegyek?
Megfojtottam a fiamat a szeretetemmel
A te gyereked is lop a neten?
Mi nyomorítjuk meg gyerekeinket a tanulással?
