Időről időre fröcsög a netes világ, hogy milyen szörnyű szegény gyerekeknek az iskola. Szidják az oktatási rendszert, jajonganak, hogy semmi idejük a kamaszoknak, akik ötre érnek haza az iskolából, és egész nap nincs idejük enni se, hogy az elsőssel órákat kell tanulni otthon. Mert nehogy már az ének olyan fontos legyen, és nehogy a mindennapos testnevelés hatására mindennapos énekórát akarjanak bevezetni. Különben is utálnak énekelni a gyerekek.
Én csak kapkodom a fejem és lesek ki belőle, hogy most akkor én élek párhuzamos univerzumban, vagy létezik, hogy ekkora, óriási eltérések vannak az iskolák között? Ugyanis én nem tapasztalok ilyeneket. Tapasztalok sok dolgot, ami nem tetszik az oktatásban, de ezek nem a hatalmas óraszámokkal függenek össze. Sokkal inkább a tananyaggal, a tanárok hiányával, a tankönyvekkel, az ésszerűtlen „fentről én majd megmondom” dolgokkal. Néha úgy érzem, hogy nem láttak még gyereket.
És sok gondom van a tudálékos, mindent jobban tudó szülőkkel is. Pedig nem is vagyok pedagógus, csak egy anya. Viccesnek gondoltam, mikor első nap úgy nyilatkoztak a lányommal együtt az osztálytársai, akik épp most kezdték az első osztályt, hogy nem jó az iskola, rosszakat hallottak róla és nem várják a tanulást. Pedig ez nem vicces, hanem nagyon szomorú.
Eljutottunk odáig, hogy már a kis elsős is, aki még csak aznap lépett be először az iskola kapuján, akinek még egy morzsányi tapasztalata sincs, hogy nem várta, nem kíváncsi, tele van előítéletekkel. Honnan szedi, hogy rossz az iskola? Minden ezzel van tele. Úton-útfélen ezt hangoztatja felnőtt, gyerek. De ha már az első napon „tudja”, hogy az iskola rossz, akkor mit várok tőle? Hogyan fog tanulni? Mivel lesz motiválható? Hogyan legyen kíváncsi?
Átrágtam magam a közoktatási törvény jó részén és az ide illő részeken különösen, de nem találtam, hogy mennyi az annyi, vagyis, hogy mennyi is az a bizonyos kötelező óraszám. Ám találtam valamit, ami nagyon is érdekes lehet. A rendelet szerint az egyes iskolák a kerettanterven felül egyéni, az adott iskolára vonatkoztatott tantervet, így óraszámot is meghatározhatnak és határoznak is. Ezt rögzítik is. Vagyis van egy alap, ami mindenkinek közös.
Így például vegyük alapul az elsősöket, naponta van matek, olvasás, írás, testnevelés, hacsak nem tömbösítik helyi viszonyok miatt, hetente ének, rajz, technika, környezetismeret, etika. Ezek 1-1 órák. Emellett van az iskolának lehetősége, hogy legyen naponta, vagy hetente 1-5 alkalommal informatika, vagy a heti 1-1 tárgyból több, vagy épp nyelvóra, amennyit jónak látnak egy héten. Sőt, a szülői munkaközösség is tehet javaslatot, hogy xy órája legyen még az adott évfolyamnak. Ez ugyan limitált, hogy mennyit kérhetnek, de a lehetőség megvan. És így máris kiderül, hogy egyes iskolákban mitől lesz az elsősöknek 4-5 órájuk, máshol pedig 7.
Nem, nem a rendelet a ludas a napi 7 órában, hanem az adott iskola rendszere. Mazsolázhatunk mi, szülők, hogy mit tartunk elfogadhatónak, fontosnak, a minimum felett mi az, ami férjen bele a gyerek tanulásába, csakhogy ezzel mi növeljük a gyerek leterheltségét. Pusztán azzal, hogy ének-zene tagozatos osztályba íratom a gyereket, mert én mondjuk ezt tartom fontos dolognak, megnövelem az énekóráinak számát, több órája lesz egy nap.
Érdemes így végiggondolni, hogy milyen iskolába íratom be, de főként érdemes azon elgondolkodni, hogyha beíratom egy kéttannyelvűbe, mert nekem ez fontos, akkor ne a rendelkezéseket, a törvényt szidjam, mert sok óra, sok tanulás, fáradtság lesz a vége, hanem vettem valamit, ami ezzel jár. Ha nagy teher a gyereknek, akkor ki kell mondani: nem oda való a gyerekem, legyen ez a suli, bármennyire is jó, tetsszen ez nekem bármennyire is. Átlaggyereknek átlagsuli kell. El kéne fogadni, hogy az én különleges, egyedi és megismételhetetlen Ödönkémnek nem való még elsőben az intenzív nyelv/infó/tánc/ének/bármi más oktatás. Elég neki a minimum.
Itt szokott bejönni a képbe, hogy de hát aki lemarad, az kimarad, és a gyerek jövője meg az egyetemi felvételije… Csakhogy nem lesz egyetemista abból a gyerekből, aki zsigerből utálja még a szót is, hogy tanulás, pláne, ha a leterheltség miatt, amit ugye én „vásároltam” meg a gyereknek a jobb előmenetelért, nem is fog tudni jól tanulni. Érdemes rajta elgondolkodni. A szülő már csak olyan, hogy mikor a szülőszobán a kezébe adják a miákoló kis pólyást, már látja maga előtt a fess, végzős egyetemistát, aki épp átveszi a mérnöki diplomáját.
Nem az álmodozásainkkal van a baj. Terelgessük csak a tanulás felé a csemetéinket. Menjenek jó középiskolába. Járjanak főiskolára, egyetemre. Legyenek sikeres, művelt emberek. De lássuk be: nagyon gyakran mi magunk nyomorítjuk meg azt, akit a világon a legjobban szeretünk. Mert olyan elvárásaink vannak, amit a gyermekünk nem bír el.
Nagyon sok iskola programjában már nincs sima, egyszerű első osztály. Nem jelentkezik oda senki. A tagozatokért viszont versengés van. Tepernek a szülők, hogy a nyelvi osztályba, ott is az angol tagozatra bejusson a gyermekük, vagy az informatikai tagozatra. Hiába mondja az óvoda, hogy nem kell. Elég, ha első-másodikban megtanul helyesen írni-olvasni-számolni, aztán majd később tanul más nyelveket, informatikát, a szülők meg se hallják. Aki lemarad, kimarad- harsog a szülők fejében. És nem hiszik, hogy semmiféle behozhatatlan károkat nem szenved, ha elengedik a gumicsontot.
És van ilyen gumicsont később is. A középiskoláknál, gimnáziumoknál is. És félnek a szülők, hogy míg a tagozatos osztályokba válogatott gyerekek kerülnek be, addig a simába a maradék. És hát persze megint jön az előítélet. Mert lehet, hogy a maradék osztály lesz a legjobb közösség, meg az is lehet, hogy itt képtelenség lesz haladni a tananyaggal. De ugyan ki garantálja, hogy a tagozatosba csupa elit gyerek kerül, aki tanulásra éhes, és nem fegyelmezéssel telik ott az óra háromnegyed része?
Mi akkor a teendő? Jajgathatunk tovább, hogy jaj, szegény gyerek, belerokkan a tanulásba. Szidhatjuk az oktatást, a minisztert, az országot, az egész világot. Esetleg lejjebb adhatunk az igényeinkből, és csak azt várjuk el, amire képes a csemeténk. Ugyanakkor megtehetjük, hogy szót emelünk a megfelelő fórumokon, ami ugye nem a netes fecsegős világ, hogy vajon a mi csemeténknek mitől adnak háromszor annyi házit naponta, mint a két utcával odébb lakó Mancikának. Mert vannak helyi túlkapások. És vannak helyi sajátosságok. De amit mi választottunk a gyereknek, az nem az iskola hibája, nem a miniszter hibája, nem más hibája.
Ha úgy gondoljuk, hogy csak a kéttannyelvűből lesz képes bejutni az orvosi egyetemre, és mi mindenképp oda szánjuk, akkor meg ne panaszkodjunk, hogy magasak az óraszámok, leterhelt a gyerek. Valamit valamiért. Kevés óraszámmal eredményt elérni nem lehet. Ha pedig elfogadom, hogy majd felsőben ráér nyelvet tanulni, akkor meg nem is kínozom az alsóst x darab nyelvórával. És legfőképpen ne hallja úton-útfélen a gyerek, hogy milyen borzasztó az oktatás, mert visszahozni a kíváncsiságot, az érdeklődést, a tudásszomjat sokkal-sokkal nehezebb.
nagycsaládos
Tanulással kapcsolatban itt írtunk még:
Te tudtad tizenévesen, hogy mi szeretnél lenni?
Segítsünk a tanulásban, vagy hagyjuk békén a gyereket?
Nem törődöm a gyerekeimmel, mert nem tanulok velük minden nap?
Minek az őszi szünet, ha a gyerek nem pihenhet?
Normális, hogy napi két órát kell tanulni suli után az elsős gyerekemmel?
