Bár már hat éve történt, csak most tudok igazán beszélni róla. Azért írom le a történetem, hogy segítsek azoknak, akik ugyanebben a cipőben járnak, mind lelkiekben, mind orvosilag.
Párommal babát szerettünk volna, így abbahagytam a fogamzásgátló szedését. Eltelt az első hónap, a menstruációm nem jött meg. Egyből csináltam tesztet, persze negatív lett. Eltelt még egy hónap, teszt, semmi. Tudtam, hogy a gyógyszer abbahagyása után idő kell, mire rendszereződik a menzesz, de azért bosszantott.
Elmentem Debrecenben az első orvosomhoz. A Kenézybe jártam, nála voltam előtte rákszűrésen is. Sose volt túl kedves, mindig csak dörmögött a bajsza alatt. Nem baj, gondoltam, nem azért jöttem, hogy bájvigyorogjunk.. Elmondtam, mi a problémám, vizsgálat, ultrahang következett. Mindent rendben talált. Kaptam gyógyszert és hazaküldött. Ettől megjött a vérzésem, de aztán megint nem, és megint nem. Visszamentem, megint ultrahang, semmi bajom, gyógyszer.
A sokadik alkalommal már sikerült kicsikarnom egy labort a nőgyógyászból, ahol kiderült: a prolaktinom az egekben. Megint ultrahang, és csodák csodája, most már az egy hete még tökéletes petefészkeim tele vannak cisztákkal. Megint gyógyszert kaptam, na meg egy másikat a prolaktinomra.
Ekkor már eltelt közel egy év, és még csak ennyire jutottunk.
PCOS
Elegem volt. Elegem volt, hogy órákat, napokat ülök az orvosnál, az ultrahangon, hálás vagyok minden alkalommal, de nem haladunk. Még mindig nem tudtam, mi a bajom, csak annyi volt a papíromra írva, hogy policisztás ovárium. Ciszták. Remek. Nagyon meg voltam ijedve. Nekem a ciszta szóról csak valami rosszindulatú dolog jutott eszembe.
Google jó barátom, kerestem. PCOS. Elolvastam, utánajártam. Ezután kerestem egy nőgyógyászt, egy magánrendelést, aki foglalkozik ezzel a betegséggel. Hosszas keresgélés után megtaláltam az orvosom. Klinikán dolgozik, magánrendelésre jártam hozzá.
Kicsit kimért, de szimpatikus doki fogadott. Vittem a kórképem, elmeséltem, mi a probléma. A gyógyszert továbbra is szedtem, ettől lement a prolaktinom. A ciszták hol többen, hol kevesebben, de mindig voltak. Volt petevezeték-átjárhatósági vizsgálatom, próbálkoztunk peteérés-serkentővel. Hónapok teltek el, de semmi. Semmi, de semmi nem történt. A lelkivilágom ingadozott. A párom mindenben mellettem volt, együtt sírtunk, nevettünk.
Jó pár hónap semmi után felajánlotta a doki az inszeminációt. Ő meddőségi szakorvos, így megcsinálná a klinikán. Rettenetesen boldog voltam, végre láttam a fényt az alagút végén! Tudtam, ez az, végre babám lesz.
Jelentkeznem kellett a klinikán a papírjaimért, gyógyszereket felíratni és időpontot egyeztetni az inszeminációra. Az orvosom pont szabadságon volt, de mondta, hogy ott a kollégája, menjek nyugodtan. Kedves kis barátnőm kísért el, máshova mindig a párom jött. Leültünk az alagsorba. Mellettünk három pár ült. Feszült csend volt. Mindenki ugyanazért jött, babáért, egy új kis életért. Szólítanak, bemegyek. Az orvos fel-le rohangál, látom, siet valahova. Elmondtam, mit szeretnék,ő mintha nem is figyelne veszi a kabátját, közben előveszi a vérvételi eredményem. Rám néz, és közli: időpont nincs, mert akkor konferencia lesz, csak két hónap múlva lesz következő időpont, a gyógyszereket nem írja fel, ja, és amúgy is mit akar maga, mikor a prolaktin-szintje az egekben van.
Így nem csinálunk inszeminációt. A stílus, a sok elvesztegetett idő, vagy a kiszolgáltatottság, nem tudom, mi, de egyszerűen elkezdtem sírni. Ott bent, a rendelőben. Nem hisztiztem, egy szavam se volt, egyszerűen csak potyogtak a könnyeim. Az orvos csak odavetette: ne bőgjön, majd azzal a lendülettel kiment. Annyira megalázva éreztem magam. Összetörtek, mint nőt, mint embert.
Az asszisztensnő próbált vigasztalni, míg gépelte a papírjaim, hát nem sok sikerrel. Úgy, sírva mentem ki, barátnőm nyakában borultam. Istenem, szegények, akik ott vártak, mit gondolhattak! Persze tudták, sejtették, de mégis, biztos egyből átfutott az agyukon: nehogy ők is! Láttam az arcukon a döbbenetet, a sajnálatot, az együttérzést.
Agyalapi mirigy daganat
Ez után nehéz időszak jött. Hol összetörtem és bőgtem, hogy nekem nem adatik meg a gyermek, hol erősnek éreztem magam, hogy csinálom, csinálom! Szerencsére egy ilyen pillanatomban ültem a gép elé, és kerestem. Kerestem a megoldást, az orvost, valamit, ami segít. Ekkor már sokat olvastam a prolaktinról, a PCOS-ról. A prolaktin. Hipofízis adenóma. Remek, eddig ciszták, most egy daganat. Á, csak nem. Senki sem említette. Elhessegettem a dolgot.
Viszont megtaláltam az orvosom. Megint. Egy endokrinológus, Debrecen, magánrendelés. Honlapján a PCOS. Újra felcsillant a remény, nem csak nőgyógyász foglalkozik ezzel a betegséggel. Telefon, bejelentkezés. Végre egy kedves, nyitott, jó humorú orvos. Már a jelenléte is felüdülés volt. Nagy, hosszas beszélgetés és kórkép felállítása után kaptam beutalót MRI-re a prolaktin-szint miatt, vérvétel, EKG, pajzsmirigy ultrahang következett.
Végre éreztem, hogy valakit érdekel az is, hogy mi a probléma, és azt próbálja kezelni. Kideríteni a betegségem és meggyógyítani.
Akkor sorban:
Pajzsmirigy ultrahang: egy 9 mm-es göb. Amúgy nincs alul-, vagy túlműködés. Ezt hagyjuk is.
MRI, ja, 4 hónapra kaptam időpontot, már nem is tudom, időben hol állunk.
Szóval MRI: egy 5mm x 6mm agyalapi mirigy/ hipofízis adenoma van. Ettől a magas prolaktin-szintem.
Na meg persze a PCOS-
Kezelésem a PCOS-re diéta, gyógyszer, és az adenomára másik gyógyszer, beállított dózisban.
Persze ekkor már nyugtalanul kérdeztem a dokit, hogy mikor próbálkozhatunk. Rettenetesen örültem, hogy végre tudjuk, mi a bajom, kezelnek is, de mégiscsak babát szeretnénk.
Azt mondta, várjunk egy kicsit. Fél évet adott, azt mondta, ezen az időn belül terhes leszek.
Persze... Mosolyogtam. Három hónap múlva próbálkozzunk, addig adjunk időt a gyógyszernek.
Oké. Belementem. Mit tehettem volna?
De az idő csak telt, szedtem a gyógyszereket, még a menstruációm is megjött. De bepánikoltam. Mi lesz, ha így se megy? Sírtam. Sírtam anyámnak, sírtam a páromnak.
Hívtam a Kaálit. Kaptam időpontot egy fél év múlvára. Ah. Ekkor már sírni se tudtam. Beletörődtem. Hol megpróbáltam elképzelni az életem gyerek nélkül, hol az örökbefogadáson gondolkodtam. Beleöregedtem. Éveket öregedtem hetek alatt.
Kontrollra kellett visszamennem az endokrinológusomhoz. Minden értékem remek, a vérvétel is, a hormonszintjeim is. Beszélgettünk. Elköptem, hogy bejelentkeztem a Kaáliba. Mérges volt. Azt hitte, nem bízok benne, és talán így is volt. Eltelt a három hónap, azt mondta akkor kezdjük el. Írt fel gyógyszert.
Na, megint, gondoltam magamban, eddig se sokat segített, de hátha.
Nem görcsöltünk rá. Megvolt a körülbelüli három nap, amikor próbálkozni kell. Szép idő volt, elmentünk motorozni a hegyekbe. Telkibányán, egy gyönyörű kis kápolnánál megálltunk, csodáltuk a kilátást, és kértünk valamit. Valakit. Nem vagyunk vallásosak, de hiszünk valamiben, valakiben, a csodában.
A hosszú hétvége után hazajöttünk. Eltelt két hét. A menzeszem nem jött meg. Egyből tesztet csináltam. Kettő, azaz kettő halvány, kicsi, lila csík jelent meg. Nem hittem a szememnek. Boldog voltam! Nagyon, rettenetesen! De közben féltem, hogy biztos-e. Azonnal hívtam a dokit, hogy terhes vagyok. Legalább úgy örült, mint én.
Kértem ultrahang időpontot egy magán 4d rendelésen. És igen, ott volt. Egy db pixel volt az egész, de ott volt. A világ legboldogabb emberei lettünk. Csak néztük és nem hittük el. Pár hét múlva hallani a kis szívverését. Istenem! Hát a világ legcsodálatosabb dolga.
Több mint három év, több orvos, és rém sok gyógyszer után végre sikerült. Egy gyönyörű, egészséges, hároméves nagyfiú anyukája vagyok. A legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. Bármikor újrakezdeném az egészet. Érte.
Kedves kis sorstársaim! Mindig van remény!
K.Z.E.
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
