Sokan leszálltak az Árpád-hídnál, odaférek az ablakhoz. Ott a kishajó, évek óta ez a kedvencem, sötét alul, fehér felül, kis ablakok. Pont olyan, mint amivel játszottunk régen a kistónál, ahol a teknősök voltak. A víztorony. Sokszor elképzeltem, hogy van egy ilyenem és berendezem. Lépcsőn kell felmenni, hatalmas tér, nagy ablakok, hajópadló. Messze ellátni. A múltkor láttam a tévében, hogy valakinek az a munkája, hogy világítótornyok fényét ellenőrzi. Jó lehet. A Duna. Milyen sötét a víz, opálos, tompa fénye van. Ma kisebb a köd. Fal, korlát, falfirkák, szemét, sínek, sötét. Margit-híd. Nee. Vissza kell térnem.
Egy lassú erő visz, próbálok figyelni a zajokra, felzárkózni, de nem érnek el ma hozzám. Nem találom a hétfő reggelt. Nem a gárfildos macskakényelem, valami más, ami nem ereszt. Batthyány tér, át kell szállnom. Bérlet után kotorászni. Nem vagyok éhes se, nem értem. Ha beérek, nem gondolkozhatok. Nem így. Naprakész, tájékozott, választékos, gyors, türelmes, rendezett megjelenésű, határozott, pontos, okos, hatékony és kedves leszek. Vagy hazamegyek most. Nem találom, nem találom magam. Mintha a gondolataim kusza halmazából állna csak a lényem, közben megy a kis fekete csizma előre.
„A villamosok is arra mennek,
Amerre nekem menni kell.
De mondd, mi történne,
Ha egyszer, csak egyszer,
Egyszer az életben nem szállnék fel?”
Erőt kellene kérni, de kitől? Univerzum? Azt nem szoktam, túl nagy nekem. Maradnék a jó öreg Istennél, ez lenne a legkézenfekvőbb. De nem találom. Azt vettem észre mostanában, ahányszor meg akarok valamit köszönni, nem tudom befejezni a gondolatot. Köszönöm, hogy… á, hagyjuk. Az abortusz óta nem vagyunk jóban. Addig azt hittem, szeret valamennyire, vagy esetleg néha kedvesen közömbös. De gyógyszer mellett terhesnek lenni, amikor tudta, hogy volt olyan rémálmom, hogy terhes vagyok újra. Hát köszi.
Mikor egy pókot se ütök le soha, kiviszem, hadd éljen. Azóta ennek sincs igazán jelentősége, ki is végeztem párat, bár nem sokat, a régi beidegződés szerint megmentem őket, de úgyis mindegy már. Lehet, hogy pokolra jutok. Ott nem láthatom a gyerekeket, gondolom. Pedig azért valamennyire hittem benned, csodáltalak is. Jó, nem templomban, az igaz, de zúzmarában, falevélben, egy érett paradicsomban, a napfényben, a patakban. Nem haragszom, én döntöttem így. Csak nem értem, na.
Megérkeztem. Akkor ma is dolgozom, nem mentem haza, úgy néz ki. Kétségbeesés, káromkodás, köszönet, számonkérés, elesettek és agresszívek, jó fejek és köcsögök. Határidők, e-mailek, peregő percek. Telefonok. Mély levegő. Jó reggelt.
macskaszem
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
