Én még most tapasztalom anyai örömeimet, hiszen egy gyermekem van (Még). Így tudom, sok mindent kell még tanulnom, de remélem, írásom elnyeri tetszéseteket.
Olyan családban nőttem fel, ahol négyen vagyunk testvérek. Így anyukám elég topon van sok mindenben a témában, így amikor állapotos lettem, nem volt kérdéses, hogy meg is osztja velem a tapasztalatait. Bár sokszor nem is kérdeztem... Jó és rossz dolgokat egyaránt mesélt. Csak egyet emelnék ki a több száz történet közül.
Mind a négyünknek van tejtestvére, annyi teje volt édesanyámnak. Én még kismamaként arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ilyen sok teje volt, remélem, én is örökölöm (már ha az ilyet lehet örökölni, sokat olvastam róla, meg az ellentétét is) és sok tejem lesz. Első babával persze, hogy aggódtam rajta, hiszen vágytam az érzésre, erre a kötelékre, ami szoptatáskor létrejön.
Megszületett a kislányom, és rengeteg tejem lett. Először nagy-nagy örömömre. Mellszívás ezerrel, nehogy ne legyen elég... Nem baj, ha reggel csurom tej lettem (éjszaka akkor se keltem volna fel fejni, ha agyonütnek) pedig a babám 3-4 óránként szépen szopizott. Egy szó, mint száz, DŐLT a tej… Rögtön szóltam is drága védőnőmnek, hogy fürdök benne, és hogy jó lenne lányomnak is tejtestvér, szívesen segítenék egy pici babán, akinek szüksége lenne rá.
Hivatalosan 6 hétig semmiféleképpen nem adhattam tejet, hiszen „akkor áll be”- kaptam a választ.
„Fagyassza le nyugodtan, jó lesz később…”
Én szófogadó anyukaként el is kezdtem fagyasztani. Igen ám, de napi 4-5 deci között fejtem le, és mivel egy áruházlánc sem adta oda ajándékba nekem a mélyhűtőjét, pedig nem lett volna nagy igényem, csak akkora, ami egy lakást is elfoglalna… Nem fővárosi lakos vagyok, így nem is gyűjtötte senki sem a központban, így egy idő után kiöntöttem, és cserélgettem a „régi” lefagyasztottakat a frissre. A mai napig nem értem, miért csak a Budapesten élő vállalkozó szellemű anyukáktól szedik a tejet, szerintem ezen lenne mit még javítani.
Rengeteg tejet kiborítottam a csapba. Nem is szeretném kiszámolgatni, mennyit… Anyukám, mikor meglátta, hogy kiöntöm, felsikított ijedtében. Az ő idejében bizony ilyen nem volt, mert…
Ez van, ezen nem tudok változtatni! Így hát, nosza, rajta, apasszuk kicsit. Gondoltam naivan… Ajánlottak sokféle módszert, de azért volt bennem egy félsz, hogy nem leállítani szeretném, csak ne legyen már ennyi, hiszen a kutyának sem kell. Hiába telt el a hat hét, és szegény védőnénim is hiába tudott több olyan babát, akinek jó lett volna, nem kellett senkinek sem. Félreértés ne essék, én nem ítélem el a tápszeres anyukákat. Volt, aki kerek perec megmondta, hogy azért nem, mert nem hajlandóak minden nap eljönni érte, beépíteni a napi rutinba… vannak érdekes szülők. Nem kényszer a disznótor, így próbáltam csökkenteni a mennyiséget.
Teltek szépen a hetek, és annyit sikerült elérnem, hogy nem kellett, csak napi kétszer fejnem. Haladás azért ahhoz képest, ami volt. Míg mint a mesékben, egyszer volt, hol nem volt, csöngött a telefon. Védőnő. Mit szeretne? Van egy hasonló korú kisbaba a lányommal, de nagyon koraszülött volt, agyvérzéssel… Elvállalnám-e a tejadással járó procedúrát. A szívem megszakadt a történet hallatán, így gondolkodás nélkül beleegyeztem.
Hogy milyen procedúrába másztam bele? Erről a következő posztomban mesélek.
M.
KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK:
Így használd fel az anyatejet
Az anyák mindenre képesek az anyatejért
Ne zárd magad a négy fal közé, csak mert szoptatsz!
Szoptatni mindenki tud... Tényleg?!
A szoptatás rémálom
