Valószínűleg megköveznek a következő írásomért, de akkor is… Legyen ez egy tanulságos történet mindenkinek és leszögezem, akinek nem inge, ne vegye magára.
Hathetes pici lány anyukája vagyok. Első baba, akit már nagyon vártunk. Szép terhesség és könnyű szülés után végre ott tarthattam a karomban, és kezdődhetett életem legnagyobb küzdelme és kudarca, a szoptatás. Szülés után volt egy kis komplikáció, így a szülőszobán nem volt szopizás. (Máig nem vagyok biztos abban, hogy valóban a komplikáció miatt nem volt.) Aztán az osztályon egy csecsemős elkapta mellbimbómat, beletuszkolta a picilány szájába és ott hagyott. Nem csüggedtem, bár nem így képzeltem az első nagy pillanatot. És jött az általános probléma.
A kórházban semmi tej, szoptatási tanácsadók tömkelege, csecsemősök rosszalló pillantásai. Én kis naiv ugyanis gondoltam, ha a gyerekem nem eszik, mert nincs mit, hát legalább itassák meg. Rosszul gondoltam, csecsemősök bepöccentek, én kétségbeestem, a lányom a harmadik napra úgy legyengült kaja nélkül, hogy nemhogy itatás, hanem tápszerezés lett belőle. És én olyan, de olyan boldog voltam, amikor azt láttam, hogy a pici lány nyel nagyokat, majd elégedetten és nyugodtan alszik.
Ekkora már ott tartottunk, hogy a lányom a hiábavaló próbálkozások után már be sem akarta kapni a mellemet, a szopóreflexe meg mintha teljesen leállt volna. Pedig mennyit könyörögtem az ápolóknak, hogy nekünk ez valamiért nem akar menni, segítsenek! De ők inkább okoskodtak, lenéztek, beszólogattak.
Negyedik nap reggel közölték, hogy maradunk, mert besárgultunk. Délben pedig bejelentették, hogy irány a koraszülött osztály, mert 24 órás megfigyelésre van szükségünk. Kékfényezés és infúzió következett öt napon át. Borzalmas volt. Itt derült ki, hogy van ilyen brutális sárgaság is, pláne, ha folyadékhiányos állapotban van egy baba. Pedig hányszor szóltam, hogy nem eszik! Természetesen hivatalosan ezt senki nem ismerte el, ezért felelősségre sem tudunk vonni senkit.
A koraszülött osztály csecsemőseinek köszönhetően megtanult szopizni mellbimbóvédővel. Háromóránként mehettem etetni a pelenkára vetkőztetett, bekötött szemű, beinfúziózott babámat. És én öt napig ültem ott a vasszéken és próbálkoztam és sírtam és próbálkoztam és sírtam... Tejem alig-alig. Ezt sem így képzeltem, de bíztam benne, otthon minden más lesz.
És aztán hazajöhettünk és kicsit más volt, kicsit jobb, de tejem még mindig alig-alig. Picilány sem volt egy szopibajnok. Tápszerrel pótoltunk, de utáltam magam érte. Naphosszat az interneten lógtam, szigorúan kiszűrve a hülyeségeket, próbáltam hiteles infókat gyűjteni mit is tehetnék. Homeós bogyókból kipipáltam kétfélét, semmi hatás. Szoptatós tea literszámra, semmi hatás. Aztán volt még csoki, köményes leves, tejeskávé stb. Jöttek a fórumok, tanácskérés. Javasoltak nyugalmat, szaporító fejést, igény szerinti szoptatást, gyakori mellre tevést. És lehet, hogy én vagyok a hibás, de a szaporító fejéstől csak a kezem fájdult meg, de nagyon, nyugalmam nem volt, mert a csapból is az folyik, akkor vagyok jó anya, ha anyatejet adok a gyerekemnek, de hát nekem pont az nincs elég. (Csak a tápszer honlapján írták, hogy nem rossz anya az, aki tápszert ad a gyereknek. Naná, hogy ezt írják, hát el akarják adni! )
Az igény szerinti szoptatást és gyakori mellre tevést nem is értettem. Mert ha az én lányom éhes marad, akkor ugye nem alszik, ha meg jóllakik, akkor akár 4 órát is. Most akkor egész nap a cicimen kellene lógni, míg a kimerültségtől kidől? Lassan idegbeteg lettem és ahelyett, hogy mosolyogtam volna 24 órán át a boldogságtól, bőgtem egyfolytában, és mint a megszállott, kerestem a megoldást.
Aztán egyik éjjel, amikor már vagy 2 órája szoptattam és már teljesen kimerültünk a kiscsajjal, de eredmény nem volt, APA közbeszólt és hozta a tápszert. Gyerek evett, boldog volt és aludtunk. Véget vetettünk az éjszakai szoptatásnak. És bár a lelkiismeretem furdalt, de boldog voltam! Végül odáig fajult a dolog, hogy teljesen leálltunk a cicivel és jött a fejés-etetés-fejés-etetés nem túl hálás körforgása. Írtam a mennyiségeket, és világossá vált, hogy feleannyi a tejem, mint kellene. És hatástalan minden praktika.
Utáltam ezt az egészet és magamat is. Sokszor attól is bőgtem, ha a gyerekre néztem. Aztán egyik nap épp dajkáltam a kisasszonyt, amikor igen határozott mozdulattal a cici felé fordult és vadul beletúrta a fejét pólón keresztül. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy a férjem vette el a leányzót, míg megnyugodtam. Ez volt a legmélyebb pont. Éreztem, ha így folytatom, baj lehet. És megint internet, mert valamit tennem kellett. Találtam egy blogbejegyzést, őszintén írt a nem túl hálás szoptatási nehézségeiről egy anyuka, sok-sok hozzászólás is volt. Sírtam örömömben, úgy olvastam. Hát más is küszködik! Erőt adott és hitet, csak nem vagyok én olyan selejtes.
Végül még utolsó dobásként kipróbáltam a görögszénamag áldásos hatását, és egy kósza gondolattól vezérelve a kiscsajt is rádobtam a cicimre egyik reggel, lesz, ami lesz alapon. Pici lány pedig cuppogott és nyelt, 20 perc alatt 40 grammot egy szuszra. A görögszénától még mindig nem vagyok egy Riska, de stabilan tudok 2,5-3 deci tejet produkálni naponta a lányomnak. A többi pedig tápszer. Ügyesen szopizik és nem zavarja, hogy cumisüvegből kapja a pótlást. Igény szerint etetek, van hogy 4-5 óránként, mert akkor ébred. Ha nincs kedve szopizni, akkor nem nyaggatom. Egy szabály van csupán: Kényelmesen és nyugodtan.
Nem gyötröm magam és már nem mar a lelkiismeretem. Én ilyen vagyok, ilyen mellekkel és ennyi tejjel. És ezért nem vagyok sem kevesebb, sem rosszabb senkinél. De ezt senki nem mondja el az elején, és ezzel senki nem biztat később sem. Mindenesetre nálunk már helyreállt a rend. Apa, anya és pici lány is boldog és elégedett. És én ezt pont így képzeltem!
EperT
