„az anyák 98 százaléka biológiailag képes megfelelő mennyiségű tejjel ellátni a gyermekét”
(Babagondozási Tanácsadó)
Már várandós kismamaként is kívülről fújtam ezt az idézetet – és akkor még el is hittem. Hogyne hittem volna, hiszen annyit olvastam a szoptatásról előzetesen, és mindenhol ugyanezt! Esténként a La Leche Liga és hasonló weboldalakat bújtam, és még a kórházi csomagba is a szoptatási tudnivalókról szóló füzetkéket tettem be olvasnivalónak. Ezek a források mind olyan megnyugvásba ringattak, hogy magabiztosan vásároltam be melltartóbetétből meg tejtároló zacskóból; viszont hatásukra az ördögi, szoptatásellenes cumisüvegeket csak egy megvető pillantásra méltattam a boltban.
Az olvasmányaim hatására igyekeztem magam afelől is biztosítani, hogy a szülés és a kórházi tartózkodás is szoptatásbarát legyen. Végigbeszéltem a szülésznővel, hogy a családnak lesz lehetősége a szülés után két óra hosszat együtt lenni, amikor majd próbálkozhatok a szoptatással is; és a szülésznőn kívül még két csecsemősnővért is megkérdeztem arról, hogy a kórházban nem csak nappal, hanem éjszakánként is – ha én úgy akarom – velem lehet majd a gyermekem.
(Így nem aggasztott az sem, hogy a kórház nem bababarát, és az éjszakát a csecsemőosztályon töltő babáknak szoktak adni tápszert. Gondoltam, én úgyis magam mellett tartom majd a kisfiamat. Ha pedig mégis valami hiba csúszik a számításba, az sem lesz talán nagy tragédia: Budapesten csak a Szent István Kórház bababarát, de az én barátnőim, ismerőseim közül senki sem szült ott, mégsem voltak szoptatási problémáik. Sőt, a védőnő is megerősített, hogy ő nem tud róla, hogy ebből a kórházból szoptatási gondokkal kerülnének ki az anyák.)
Nem vitás, én nagyon készültem szoptatni. A melleim viszont kevésbé. Sem a méretük, sem a formájuk, sem a mellbimbó színe, nagysága stb. – egyáltalán semmi nem változott rajtuk, még a 41. héten sem. Ennek akkor még semmilyen jelentőséget nem tulajdonítottam, hiszen az általam olvasottak, meg a körülöttem lévők beszámolói sikeresen ringattak abba a (tév)hitbe, hogy szoptatni márpedig mindenki tud.
Igaz, egyetlenegy kiadványban az „amikor valóban nem elég az anyatej” címszó alatt megemlítették az egyik pontban, hogy ha a mell kinézete egyáltalán nem változik az egész várandósság alatt, akkor az tejhiányra utal. Ez egy pillanatra szöget is ütött a fejembe, de aztán túlléptem rajta, nem kezdtem el aggodalmaskodni. Egyrészt azért nem, mert ezer más forrás harsogta, hogy szoptatni igenis mindenki tud, és ez az ezer más forrás nem tett említést a fenti rossz előjelről; másrészt nem voltam abban biztos, hogy az első trimeszterben érzett mellérzékenység (ami aztán elmúlt) nem számít-e mégis változásnak.
A kórházban
Ember tervez… A kisfiam császármetszéssel jött világra egy nyári estén, így a szülés utáni aranyóra meg az együtt töltött éjszaka terve máris füstbe ment. Ehelyett a műtőben csak egy pillanatra láthattam és érhettem hozzá. Később, miután összevarrtak, és levittek az őrzőbe, odahozta a szülésznő újra, és addig mesterkedett, amíg rá tudta jól igazítani a mellemre, és a kisfiam szopni kezdett. De sajnos sok ideje nem volt, pár percig lehetett csak rajtam. Utána még a férjem az ölében tarthatta vagy egy negyedórát az ágyam mellett, de aztán mindkettőjüket kitessékelték, és legközelebb másnap reggel kaptam meg újra a gyermeket.
Másnaptól viszont velem volt egész nap, és mondták is, hogy szoptassam minél gyakrabban, valamint erősen ajánlották a mellszívó használatát is, amikor éppen mégsincs velem (vizit idején stb.). Ezenkívül hoztak forralt vizet és egy kis pohárkát, azzal az instrukcióval, hogy itassam is gyakran a nagy hőség miatt. Repestem az örömtől, hogy végre a kezemben tarthatom a fiamat, ráadásul kis pohárkát hoztak, a rettenetes cumisüvegnek pedig nyoma sincs – minden tökéletes; és végre, a sok elméleti rákészülés után a gyakorlatban is szoptathatok! Felidéztem az olvasottakat a helyes mellretételről és a szoptatási pozíciókról, igyekeztem mindezt a gyakorlatban is megvalósítani, és szerencsére már az első próbálkozás is kitűnően sikerült! A kisfiam szopott, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, én meg csak csodáltam őt az elsőgyermekes, büszke anya örömével.
Nem zavart az sem, hogy tejem egyáltalán nem volt, de még csak egyetlen cseppnyi előtejet sem láttam. Tudtam, hogy tej nincs azonnal, pár napot várni kell türelemmel, és közben csak szoptatni, szoptatni kell mindig. Így aztán az elkövetkező napokban igyekeztem a fiamat minél többször mellre tenni. Sokszor és hosszan szoptattam, ő pedig mindig buzgón és türelmesen dolgozott, amíg el nem aludt a vég nélküli munkálkodása közben. Eközben minden nap megittam legalább egy kancsó tejszaporító teát, és mellette annyi vizet, amennyit csak bírtam. Behozattam a kézi mellszívómat is, és amikor a gyerek nem volt velem, akkor azt használtam többször váltogatva a melleket – tej mondjuk soha egyetlen csepp sem jött belé, így egy kicsit fura volt pumpálgatni, de azért csak csináltam rendületlenül, mondván, hogy stimulálni kell, aztán majd jön az a tej. (Így volt ez a második éjszakán is, amit terveim ellenére végül szintén külön töltöttünk.)
Harmadnap az addig érzett eufóriámba kezdett egy kis aggodalom is vegyülni, mert nálam még mindig előtejnek sem volt nyoma, miközben mások már vígan szoptattak. Annak a sorstársamnak például, akivel a császár után egymás mellett feküdtünk az őrzőben, már előző nap annyi teje volt, hogy még egy csomó felesleget is tudott fejni. Megosztottam aggodalmamat az egyik csecsemősnővérrel is, aki szerencsére nem csak szóval nyugtatott meg, hanem tettel is: addig ügyeskedett, amíg sikerült kipréselnie egy alig látható, gombostűfejnyi, gyöngyöző kis csöppkét a mellem hegyére. A lehető legminimálisabb mennyiség volt, és olyan nehezen jött ki, hogy kételkedtem abban, hogy a gyerekem ezt ki tudja szívni, de akkor nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy ezzel nagy kő esett le a szívemről. Megnyugodtam, és újra türelmesen folytattam a szoptatást-fejést, bízva abban, hogy nemsokára csak meglesz az a híres tejbelövellés!
Közben eljött a harmadik éjszaka is, amelyet már a fiammal együtt tölthettünk. Ekkor viszont a gyerek mellé kaptam egy cukros vízzel töltött cumisüveget is, mondván, hogy adjam neki, amíg nincs tejem. Ezt elméletben ugyan rosszalltam, hiszen az én olvasmányaim mind azt sulykolták, hogy ezt nem szabad, de aztán a gyakorlatban, amikor az éjszaka közepén az órákig tartó „szoptatás” után is ugyanolyan éhesen ordított a gyerekem, akkor a belém oltott lelkiismeret-furdalástól gyötrődve ugyan, de bizony én is odaadtam neki azt a cumisüveget. Szegénykém olyan mohón vetette rá magát és itta, hogy elszégyelltem magam, hogy addig mennyire kínozhattam őt. Utána persze rögtön meg is nyugodott, és elaludt, én meg csak néztem, néztem, és simogattam azt a mellettem fekvő, édes, kis szuszogó csomagot.
A tejbelövellésre hiába vártam, negyednapra sem érkezett meg. Ez volt pedig már a hazabocsátásunk napja. A zárójelentés kézhezvétele előtt csináltattak egy próbaszoptatást, ami úgy nézett ki, hogy megkaptam a kisfiamat, aki olyan mély álomban volt, hogy alig lehetett felébreszteni. Azért sikerült mellre tenni, de három mozdulat után rögtön visszaaludt (nyelni meg egyszer sem nyelt, mint ahogy addig sem láttam-hallottam még sosem nyelni). Még egy kicsit próbálkoztam az ébresztgetéssel, aztán feladtam – mivel úgysincs tejem, teljesen mindegy, hogy szopik-e vagy sem.
Visszavittem a csecsemősökhöz, lemérték, majd közölték, hogy 50 ml-t szopott(!). Mondtam, hogy az kizárt, egyrészt mert alszik, és összesen három szopómozdulatot tett, másrészt mert továbbra sincs tejem. Miután tisztáztuk, hogy nem öltöztettem és pelenkáztam át, én azt mondtam, hogy akkor a mérleg rossz, nem lehet más. A csecsemősnővér persze ezt nem hitte el, hanem „na mutassa, anyuka” felkiáltással megfogta a mellemet, és kisajtolt belőle egy kis szivárgó tejet!
Nem foglalkoztam én akkor már azzal, hogy az 50 ml valótlan eredmény (azóta már tudom, hogy a mérlegek pont ennyire megbízhatók), hanem ujjongtam, hogy mégis van tejem, végre, végre!!! Madarat lehetett volna velem fogatni, nagy boldogan kezdtem hazafelé készülődni. A hazamenetel előtt azért még vásároltam a kórházban egy svéd itatópoharat is – biztos, ami biztos.
Az első napok otthon
Hazaérkezvén aztán új lendülettel álltam neki a tejszaporító „munkának”, ahogy a szakirodalom javasolja: szoptatni, szoptatni, szoptatni, de semmi pótlás! Ezt csináltam egész nap, amíg estefelé gyanakodni kezdtem: lehet, hogy ebbe a gyerekbe nem jut semmi az én kevéske tejemből, hiszen soha nem nyel. No meg én sem tudok túl sok tejet kicsikarni a mellemből, hiába nyomkodom, alig pár csepp folyik csak ki mindig.
Kissé nehezítette a dolgomat, hogy sosem láttam még közelről újszülöttet, így fogalmam sem volt, hogy mennyire látványos is az, amikor nyel. Lehet, hogy mégis nyel, csak én nem látom/hallom? És ugyanígy nem tudtam azt sem, hogy mennyi a normális mennyiségű tej, hogy néz az ki, amikor rendesen jön a mellből. Lehet, hogy ez így a normális? Vagy vajon azért nem tudok többet kipréselni, mert a gyerek megitta? Vagy olyan kevés, és olyan nehezen jön ki, hogy ő nem is tudja meginni? Miközben mindezt találgattam, azt is latolgattuk a férjemmel, hogy talán csak jut belé némi tej, hiszen ha éhes lenne, biztosan megállás nélkül sírna egész nap, de egyáltalán nem ez volt a helyzet. Sokszor elvolt sírás nélkül, békésen szemlélődött, nem tűnt úgy, hogy éhezne. De azért nem voltam nyugodt.
Másnap még tovább fokozódott az aggodalmam, mert a várva várt tejbelövellés még mindig nem történt meg, pedig az már az ötödik nap volt. Azért folytattam tovább rendületlenül a szoptatást. A nyel/nem nyel találgatás mellett bevetettem a mérleget is: persze semmilyen mérhető mennyiséget nem szopott szegény kisfiam. Néha öt grammal többet mutatott a mérleg szoptatás után, néha meg tízzel kevesebbet – teljesen értelmetlen volt az egész mérlegelősdi, abba is hagytam. Jelentkezett viszont egy újabb, immár egyértelmű jelzés: a nap folyamán folyamatosan szárazon maradó pelenka. De tapasztalatlanságomban nem is kapcsoltam akkor rögtön, hogy ez mit jelent. Még mindig vártam valami csodára.
Ha csoda nem is jött, de anyósomék látogatóba igen, úgyhogy kis idő múlva anyósom, sógornőm és én immár együtt vizslattuk szoptatás közben, hogy vajon nyel-e a gyerek. Sajnos továbbra sem nyelt, viszont amikor éppen nem szoptattam, egyre vigasztalhatatlanabbul sírt. Anyósom aztán, látva a mellemből kipréselhető tej mennyiségét, csak legyintett, és közölte, hogy ez el fog apadni.
Ekkor már egészen bizonyosnak tűnt, hogy szegény kisfiam gyakorlatilag semmi tejhez nem jut belőlem, és éhes; hiába „szoptatom” két napja folyamatosan. Teljes letargiába esve kimentem a konyhába bekeverni életem első tápszerét. (Isteni gondviselés, hogy rögtön volt kéznél tápszer, forralt víz és igen, még a rettenetes cumisüveg is, és nem kellett ezek után szaladgálni vasárnap délután. A tápszert az orvos felírta a kezdőcsomagban, és a férjem kiváltotta, mire hazajöttünk a kórházból; forralt víz volt a kánikula miatt; a cumisüveget pedig az egyik barátnőm adta, aki promóciós ajándékként kapta, de neki sosem volt rá szüksége). Könnybelábadt szemekkel silabizáltam a tápszeres dobozon az instrukciókat, amik szerencsére nem voltak bonyolultak, úgyhogy hamar megetethettük a gyermeket, aki ezek után végre meg is nyugodott, majd hamarosan békés álomba szenderült.
Én pedig romokban hevertem; lesújtva, szótlanul üldögéltem a felismerés súlya alatt, hogy – hiába reméltem tapasztalatlanságomban eddig az ellenkezőjét – nagyjából semmi tejem nincs, és mivel ez már az ötödik nap estéje, lehet, hogy már nem is lesz meg nálam az a híres tejbelövellés. Anyósom vigasztalt: ne emésszem magam, megpróbáltam, nem megy, sebaj, majd felnő az a gyerek így is. De szegény pont ellentétes hatást ért el. Az aggodalom, a feszültség, ami eddig halmozódott bennem, meg a friss csalódás, a felismerés, hogy már alig van remény, most visszafojthatatlanul kitört belőlem, és zokogva borultam a férjem nyakába.
Estére aztán valamennyire összeszedtem magam, és amikor frissen bővült családunk többi tagja már aludt, elkezdtem a neten tájékozódni a témában. Sok időt nem tudtam rászánni, mert én is hullafáradt voltam, de nagyjából képet kaptam arról, hogy mi/ki segíthetne még esetleg: tabletta, homeopátiás bogyó, Szoptanít, szoptatási tanácsadó.
De mindezek előtt még másnap volt esedékes a gyermekorvos és a védőnő látogatása. Vártuk őket, mint a Messiást – bár sejtettem, hogy sokat nem remélhetek, hiszen tejet fakasztani ők sem fognak tudni. Az orvos első mondata az volt, hogy anyatejről ne is álmodjunk, mert annyira kevés van, hogy csak koraszülött és beteg gyerekek kaphatnak. Először nem is értettem, hogy miről beszél, hiszen eszembe sem jutott addig, hogy máshonnét szerezzek anyatejet, én azt akartam, hogy nekem legyen.
De ezután rátértünk a lényegre, ami az volt, hogy a gyerek megfelelő mennyiségű táplálékhoz jusson. Először mindig szoptassam, majd utána adjuk a tápszert, ha lehet, ne cumisüvegből, hanem pohárból. Az anyatejhozam növelésére néhány olyan általános „csodaszert” említettek, amiket előző este már én is megtaláltam a neten (pl. a homeopátiás bogyók vagy tabletta), ill. annyit mondott még a doktornő, hogy nyugodjak meg, ne aggodalmaskodjak, mert ez a feszült állapot is ellene dolgozik a tejtermelésnek, és biztatott, hogy van még remény, az első két hétben még nőhet a tejmennyiség. Végül még megkértem a védőnőt, hogy nézze meg, hogy biztosan jól teszem-e mellre a gyereket. Megnézte, és nem talált semmi kivetnivalót.
Ezek után a férjem rögvest leszaladt a patikába, ahol megrendelte a tablettát (készleten nem volt, csak rendelésre), én pedig a következő etetést megpróbáltam a kórházban beszerzett svéd itatópohárból kivitelezni. Rémálmaimban ne jöjjön elő többé az a kínlódás: vagy negyven perc alatt 60 ml-ből kb. 20 ml jutott a gyerekbe, a többi mellément, kifolyt a szájából, néha meg túl sok ömlött a torkába. Nagyon sajnáltam szegényt, hogy miattam ilyen gyötrelmeket kell kiállnia, de azért a rákövetkező etetésnél még egy kísérletet tettünk a pohár használatára: ezúttal a férjem próbálkozott, de neki sem ment jobban a dolog. Azóta sem tudom elképzelni, hogy vajon ezzel a lehetetlen eszközzel hogy lehet normálisan itatni.
Kénytelen-kelletlen visszatértünk a cumisüveges etetéshez, én pedig meg voltam győződve arról, hogy így hamarosan búcsút mondhatok a szoptatásnak. Könnyek között kértem a férjemet, hogy csináljon gyorsan egy fotót rólunk még most, amíg szoptatok, hiszen úgysem lesz ez már sokáig így. Legalább ennyi emlék maradjon meg belőle. Miközben szipogva vizionáltam, hogy a gyerekem nemsokára biztosan kiköpi vagy undorodva fordul el a mellemtől, hiszen a cumisüvegből sokkal könnyebb innia; már formálódott az a gondolat is bennem, hogy talán meg kellene próbálkoznunk azzal a Szoptaníttal – nehogy a fiam ne akarjon már szopni, mire megjön a tej.
A következő napon felhívtuk a férjem egy védőnő ismerősét. Hamar kiderült róla, hogy ő elkötelezett szoptatáspárti, a „legkeményebb” vonalat képviseli e tekintetben. Elmeséltem neki mindent a kezdetektől idáig, mire ő a telefonban diagnosztizálta, hogy a fiam cumizavaros, ezért nincs tejem. Elmondta, hogy szoptassak sokat, akár óránként, egy szoptatáson belül is többször váltogatott mellel. Meghallgattam tőle egy hosszú történetet arról, hogy a cumisüveg és a cumi a legnagyobb mumus a világon, majd a végén megkérdeztem, hogy jó, de akkor ebben a helyzetben mégis hogy adjak enni a gyereknek. Ekkor rukkolt elő ő is a Szoptaníttal, amely állítólag olyan hatásos, hogy még az örökbefogadó szülőknek is megindulhat tőle a teje.
Másnap a férjem be is szerezte a kis eszközt. Mire megnéztem, miként működik, meg kifőztem és megszáradt, éjjel lett, így az éjféli etetésnél próbáltuk ki először. Ez az egész egy kis műanyag tartály, amibe az ember beletölti a tápszert, a nyakába akasztja, és a hozzá csatlakozó két vékony csövet a mellbimbók fölé ragasztja a készlethez mellékelt ragasztószalaggal. Így a baba a csövön keresztül kapja a tápszert, amikor szopik. Ötletes találmány, de elég hülyén éreztem magam ebben a felszerelésben. De akinek nincs teje, az ne kényeskedjen, hanem tűrjön, gondoltam szarkasztikusan, és azzal biztattam magam, hogy ha beválik a dolog, milyen jó lesz, mert a maratoni hosszúságúra nyúló szoptatós, majd utána külön cumisüvegezős etetések lerövidülnek majd – no és ami a fő dolog: elkerüljük azt a fránya cumizavart!
Az első próba nagyon jól sikerült, a kisfiam szépen szopott, a tápszer a tartályban pedig szépen fogyott. Ezen fellelkesülve a továbbiakban így etettem őt mindig, habár azért a későbbiekben kiderült, hogy ezzel a „2 in 1” megoldással sem csökken lényegesen az etetések időtartama, mert a gyerek olykor elbóbiskolna közben, így a fél etetés azzal telik, hogy ébren próbálom tartani, vagy néha nem jön a tej rendesen a csőből.
A következő napon - mivel a gyermekorvos bogarat ültetett a fülembe a megjegyzésével - felhívtam az Anyatejgyűjtő Állomást is. De ők is rövid úton kiábrándítottak: valóban csak beteg és koraszülött gyerekek kaphatnak anyatejet, nekem esélyem sincs rá. Lehangoltan konstatáltam a tényt, a vonal túloldalán lévő hölgy pedig azzal próbált vigasztalni, hogy aki kap, az is nagyon keveset kap, kb. 1 dl-t naponta, olyan keveset adnak le. Nem tudom, hogy igaz-e ez a napi 1 dl, vagy tényleg csak vigasztalás akart lenni, mert a honlapjukon lévő történetek mást mondanak. Ez az idézet pl. egy teljesen egészséges, egy szem gyermek édesanyjától származik:
„A próbaszoptatás alatt a két mellemből csupán 40 gramm tejet sikerült kivarázsolnia, amelynek pontosan a duplájára lett volna szüksége egy-egy alkalommal. (…)sikerült megkapnunk a két, esetenként három üveg tejecskét.”
http://heimpalkorhaz.hu/anyatej/anyatej-igenylo-szulok-gondolatai/ahol-tejet-kapni/
Vagy itt van ez a másik:
„Sajnálatos módon a feleségem egyik melle műtéti beavatkozás következtében nem ad tejet. Ha az egészséges mellben lévő mennyiséget duplán számítanánk, akkor elegendő lenne a babának, sőt még mi is tudnánk leadni anyatejet. Így azonban az anyukák segítsége nélkül tápszerrel lennénk kénytelenek pótolni, mert a szopott mennyiség nem elegendő. (…) Szeretnénk őt is legalább 9 hónapos koráig anyatejen felnevelni.”
(http://heimpalkorhaz.hu/anyatej/anyatej-igenylo-szulok-gondolatai/tisztelt-anyatejgyujto-allomas/)
Amikor ezeket olvastam, újra csak eltört a mécses: elkeseredetten zokogtam a férjemnek, hogy nincs igazság a földön! Ha ők kaphattak anyatejet, ráadásul olyan sokat, hogy egyáltalán nem kellett tápszerrel pótolniuk, akkor én miért nem kaphatok, mikor nekem még töredéke tejem sincs annak, ami nekik van?? Soha életemben nem láttam/mértem egyben 40 ml-t sem, egyáltalán semmi, nulla tejem van, akkor én miért nem, miért, miért, miért…?! (Ki voltam borulva ezen is akkor. Azóta tiszta fejjel úgy gondolom, hogy ezek már jó régi idézetek, és – ezek szerint - tíz évvel ezelőtt jóval több tejet adhattak le, mint mostanában.)
Időközben elkezdtem szedni a tablettát is (a kórház óta folyamatosan fogyasztott tejszaporító tea mellett), és kijegyeztem két laktációs szaktanácsadó telefonszámát is a www.ibclc.hu oldalról. Az István ill. a Bethesda Kórház szoptatási ambulanciájának orvosait választottam, mert ekkorra már azt gondoltam, hogy talán valami fizikai hiányosság miatt nincs tejem, és bíztam abban, hogy a kórházi infrastruktúra segítségével ez kideríthető lesz majd. A kettő közül végül a Bethesda lett a befutó, mert ott vették fel hamarabb a telefont. A személyes találkozóra majd’ egy hetet kellett várni, de addig is azt a tanácsot kaptam, hogy szoptassak gyakran, akár óránként is, és használjam továbbra is a Szoptanítot.
Hát óránként azért nem tudtam szoptatni, mert átlagosan vagy másfél óráig tartott egy-egy etetés. Szinte folyamatosan etettem egész nap, egyáltalán semmi mást nem csináltam. Abból álltak a napok akkoriban, hogy tápszerkészítés, Szoptanít összeszerelése, etetés, Szoptanít szétszedése, elmosása, kifőzése, a forralt és lehűtött vízkészlet ellenőrzése, és ha kell, további adagok forralása. Két ilyen menet között felüdülés volt, amikor csak szoptattam, a Szoptanít és tápszerkutyulás nélkül. Merthogy azt is csináltam néhányszor: amikor nem tűnt éhesnek a gyerekem, akkor is csak összebújtam vele az ágyon, és szoptattam, szoptattam.
Amikor pedig a fiam hosszabban aludt (többnyire este és éjjel), és én éppen nem az üvegeket lötyböltem, akkor fejtem a kis kézi mellszívóval. Kitartó munkám eredményeként a kezem általában jól megfájdult, a jutalom pedig néha egyáltalán semmi, néha meg kb. 10 ml anyatej volt az üvegcsében a két mellből összesen. Ha olykor 20 ml összejött, akkor az már kiemelkedő hozamnak számított. De az igazi rekordokat hajnalonként tudtam fejni, pár óra alvás után: olyankor akár 30 ml-lel is büszkélkedhettem. Ezeket a „hatalmas” mennyiségeket sírva öntöttem bele a soron lévő etetésnél a tápszerbe: legalább ennyi anyatej jusson abba a szegény gyerekbe.
Természetesen a mosogatás-sterilizálás a mellszívó használata után is kellett. Ráadásul kezdeti tapasztalatlanságom e téren is megmutatkozott: nem mertem mosogatószert használni, viszont cserében minden használat után kifőztem vagy a mikróban sterilizáltam az eszközöket. A mellszívót és a cumisüvegeket (azokban kevertem a tápszert) a mikróban sterilizáltam, de a Szoptanít használati utasítása kifőzést írt, így azt nem mertem a mikróba tenni. (Ezen kívül a használati utasítás még azt is írja, hogy szappanos vízzel kell elmosni az eszközt. Hát nem tudom, ezt annyira furcsállottam, hogy sosem próbáltam ki.) No, igen, ügyetlenkedtem, nem volt információm. Mert nem erre a pancsolásra készültem én. Előzőleg csak szoptatási pozíciókat és efféléket memorizáltam, nem pedig azt, hogy miként kell tisztogatni egy Szoptanítot vagy mellszívót naponta x-szer - minek azt, hiszen szoptatni mindenki tud, ugyebár! Az értelmetlen tisztogatási módszeremnek az eredménye az lett, hogy hamarosan mindent vastagon borított a vízkő, nekem meg – szó szerint – semmi egyébre nem maradt időm.
Még enni és aludni is alig, pedig ugye ezek is nagyon fontosak a tejtermeléshez, nemcsak az állandó stimulálás. A várandósságom alatt hiába ábrándoztam arról, hogy majd boldogan tologatom a babakocsit, most arra sem volt időm, hogy a gyerekemet elvigyem sétálni naponta legalább egyszer – ezt is a férjem csinálta, én pedig gyorsan aludtam, amíg ők odavoltak. Olykor az evés is hasonlóképpen zajlott: szoptatás közben ettem meg, amit a férjem odahordott… mondjuk így levest pl. nehéz lett volna enni, arra azért muszáj volt külön időt szakítani.
Napról napra, azaz inkább etetésről etetésre éltem akkoriban. Mindig csak a következő szoptatásig láttam előre, és csak azon igyekeztem, hogy akkorra minden kellék elő legyen készítve. Kialvatlan voltam és szomorú. Sokszor fakadtam sírva szoptatás közben, mikor láttam a fiamat, hogy milyen ügyesen és milyen nagy vehemenciával veti rá magát a mellemre, és aztán milyen kitartóan csak szopik, szopik. Néztem őt, simogattam, és nagyon fájlaltam, hogy hiába igyekszik, nem tudok neki tejet adni.
Pedig a férjem vigasztalt, hogy ugyan már, nem olyan nagy probléma ez, hiszen szerencsére könnyen orvosolható. Örüljek inkább annak, hogy milyen jól sikerült, gyönyörű, egészséges kisfiunk van – hányan vannak, akiknek ez sem adatig meg. Igaza van, a komoly problémák nem itt kezdődnek, ezt már akkor is tudtam, de abban a szülés utáni túlérzékeny állapotban mégis képtelen voltam túllépni a dolgon, állandóan ezen járt az eszem, és gyakran elpityeredtem a siralmas helyzeten. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy ez nem lesz így örökké. Hogy talán nemsokára beáll a tejhozam, és akkor ennek így vége lesz. Vagy nem áll be – és akkor meg azért lesz vége…
Folyt. köv.
Augustina
