Már írtam a bölcsivel kapcsolatos élményeinkről nagy vonalakban. De arról nem ejtettem szót hogy én milyen nehezen éltem meg azt hogy kicsi lányom már nem velem tölti a nap legaktívabb részét. Sajnos anyagi helyzetünk nem tette/teszi lehetővé hogy 3 éves koráig itthon maradjak vele, ezért döntöttünk a bölcsi mellett, mivel nagyszülői segítségre nem alapozhattunk hiszen Vas megyében vannak mi meg Bácsban.

Hallottam,  hogy nem  egyszerű bekerülni, és mivel a beiratkozást lekéstük (akkor költöztünk ide), így kiválasztottam három olyan bölcsit, ami központi helyen van és maximum 10 perc alatt ott vagyunk a város bármelyik részéről. Mivel apa is a központban dolgozik, azt már tudtuk, hogy csak közelben levő hely jöhet szóba. Nekem akkor még nem volt munkám, így általában én hoztam-vittem a gyereket a beszoktatás ideje alatt. Aztán kaptam munkát, ráadásul én is  a közelben. Szóval most egyik héten én viszem, és apa hozza el, a másik héten meg fordítva. 

Igen a beszoktatás... Nálunk viszonylag könnyen ment. Persze hazudnék ha azt mondanám nem volt sírás meg vergődés, de megoldottuk.Így kislányunk már nagyon szeret menni, de jobban örül amikor megyünk érte. Mint anyát nagyon megviselt az elválás, rettegtem hogy már nem fog szeretni a gyerekem , mert bölcsibe adtam. Esténként sírva feküdtem le, és miután becsukódott a csoportszoba ajtaja, újra könnybe lábadt  a szemem,mert azt hittem, rosszat teszek.

Az első napokban nem mentem 100 méternél messzebb a bölcsőde bejáratától, attól féltem, hogy ha keres, nem leszek ott. És akkor nincs nálam rosszabb anya. Lelkileg nem voltam felkészülve az elválásra, arra hogy ténylegesen el kell rágni a köldökzsinórt.

Párom hiába mondogatta hogy helyesen döntöttünk, én csak kántáltam hogy nem lett volna szabad beadni, és hogy utálni fog a gyerek. Ezen aggodalmamat megosztottam a gondozókkal is, mert látták, hogy egy merő görcs vagyok amíg nincs a gyerek a kezemben. Minden nap elbeszélgettünk erről, és hagyták, hogy sírva, aggódva beszéljem ki a kétségeimet, segítettek hogy megértsem: ők nem elveszik a gyerekem szeretetét, hanem megtanítanak minket a még szorosabb kötelék kialakítására. Akkor nem értettem, miről beszélnek. Ma már tudom.

Amíg minden napot együtt töltöttünk, volt, hogy kimerülten felemeltem a hangom, igazságtalanul. Ma már nem teszem ezt, akkor sem, ha éjjel megyek dolgozni, és utána egész nap együtt vagyunk. Megtanultuk újra értékelni az időt, amit együtt lehetünk, megbecsülöm minden pillanatát annak hogy látom a világ legnagyobb csodáját cseperedni. Boldogan játszom 152-szer egymás után a csip-csip csókát, vagy mondom sokadjára ugyanazt a mesét, mondókát.

Azt kell mondanom hogy akár bölcsi, akár ovi az elválás oka, bizony a szülőket is tanítja az új helyzet. Nagyon hálás vagyok hogy átélhetem ezeket a nyüzsgő délutánokat, amikor babayelven hallgatom az élményeket. Kimondhatatlan boldogság van a szívünkben-apáéban is- hogy nap nap után megélhetjük ezeket az élményeket. Remélem, aki ezután készül a bölcsire, egy kicsit tudok segíteni, bízzatok a gondozókban és magatokban.

Legközelebb már bölcsis betegségekről számolok be, és drága gyermekorvosunk nemtörődömségéről is lesz mondanivalóm.