14. hét
Nem indult jól a hét eleje. Tompa fejfájással keltem, ami mellé az egyre gyakrabban előforduló hirtelen fellépő fáradtság társult. Akkor keltem fel, de már fáradt voltam. Ez az állapot belengte az egész napomat. Ezek mellé társult, hogy a főnökünk ismét gondoskodott a „megfelelő” munkahelyi légkör fenntartásáról. Ha nem a reggelek indulnak kekken és gőgösen, akkor délutánra kapjuk meg a „kedves” stílust, hozzáteszem indokolatlanul. Kimondottan jó érzés, hogy amikor hajtasz, hogy meglegyünk, mégis mindig van mibe beleállni, és semmi sem elég. A késő délutánra rányomta a bélyegét az azóta monotonná vált fejfájás, és az előidézett „kellemes” hangulat.
Estére rendesen betompultam, és semmire nem vágytam, csak arra, hogy végre ledőlhessek, és csukott szemmel intsek búcsút a napnak.
Annyira utálom, amikor másnapra hirtelen, mintha mi sem történt volna mennie kell tovább a dolgoknak. Jobb hangulat, nyoma sincs az előző napi eseménynek. Mindegy is, nekem többet ér a nyugalmam, így én sem voltam hajlandó tovább foglalkozni a történtekkel. Úgy tűnik, van, ami nem változik.
A hét közepén a délutánt Anyukámnál töltöttem, mert kaptunk 3 (!) doboz babaruhát (már most) és részleges átnézésre és válogatásra szorultak. Nagyon meglepődtem, mert a kisruhák 80%-a új állapotban van. Volt ott kérem minden is.
Bodyk, napozók, kisruhák, pizsamák 50-98-as méretig, kiscipők és egy bazinagy rózsaszín unikornis is. Sajnos voltak olyanok, amiket már csak jövőre tudnék ráadni, de addigra átnövi, így szét kell majd válogassam a méreteket és kiszedni, amik szinte biztosan nem lesznek már rá jók, amikor szezonja lesz. Azokat nagy valószínűséggel tovább fogom ajándékozni. A cuccokat egyelőre még bedobozolva letettük a Kisasszony jövendőbeli szobájába, ha áprilistól itthon leszek, ráérek ezzel szöszölni majd.
Ismét esedékes volt, hogy meglátogassam a barátnőmet a havi manikűrrel egybekötve. Kellemesen elbeszélgettünk, megvitattuk, mennyire megy az idő. Idén lesz a 20 éve, hogy elballagtunk az általános iskolából, és úgy döntöttünk megpróbáljuk összerántani az akkori bandát, és szervezünk egy találkozót. Eddig még nem sokan jeleztek vissza, de bízunk benne, azért meglesz a kellő létszám egy jó vacsorára tavaszig.
Számolom vissza a napokat. Még mindig van a progeszteronból, de már csak kb. egy hétre való, így már látom az alagút végét. Pötyi, bízom benne, jól érzi magát, nem adja jelét annak, hogy ne így lenne. Sőt, néha olyan, mintha már érezném őt. Apró lüktetés, kis kaparászás enyhe nyomás érződik bentről.
Az arcom szépen meggyógyult. Néha vissza-vissza pirosodik, de olyankor előkapom a jól bevált körömvirág-krém - aloe vera kombót és másnapra már nyoma sincs. Rejtély, mitől van pontosan, legutóbb eperlekvár, majd pár napra rá koktélparadicsom-evés után lobbant be, ezektől eddig semmi bajom nem volt. Fura, de a terhesség tényleg meg tud változtatni dolgokat. Az ételkívánós lista következő szereplője a szőlő lett a kovászos uborka mellett. Bármikor meg tudom enni.
Úgy kb. két hete minden hajnalban kettő és fél három között felébredek: pisilni. Ezután meg többször alig tudok visszaaludni, mert olyan érzésem van, hogy éhen halok. Először ráhagytam, mondván ne kelljen már hajnalban ennem, de az lett a vége, hogy de. Nem kell nagy dolgokra gondolni, egy db cukormentes keksz is megteszi. Nem minden hajnalban van így, van azért, amikor simán visszaalszom.
Apropó alvás. Bárhol, bármikor el tud kapni az a semmiből jövő kótyagos állapot, amitől marha nehéz szabadulni. Általában munkában (bár ez nem biztos, hogy kimondottan a terhességhez köthető), illetve kora délután fordul elő. Persze lehetőségem sosincs, hogy hunyjak egy cseppet, így kénytelen vagyok átvészelni ezt az állapotot.
A szombat reggel viccesre sikeredett. Gondoltuk Férjjel, kicsit összebújunk, még mielőtt beindul a nap, de nem úgy sült el a helyzet, ahogy kellett volna. Semeddig nem jutottunk, mert egy rosszul irányzott mozdulattal egyszerűen a lábfejével kiugrasztotta a kislábujjam. Nem új keletű a dolog, sajnos kijár a helyéről szegény úgy 20 éve. Elég egy ágysarokpuszi, és kész is a dráma.
Igyekszem mindent mindig nagy ívben kerülni, több kevesebb sikerrel. Még általános suliban testnevelés órán kirúgták a lábam, eltört a lábfejem, de ez akkor nem derült ki. Évekkel később, amikor először kiugrott a meglazult szalagok miatt a kisujjam, és a röntgenben kötöttem ki, közölték, hogy konkrétan egy csontdarab lebeg a lábfejemben. Idővel megtanultam visszatenni a helyére a kis piszkot.
Na de visszatérve. A fájdalomtól ordítva, kifordulva az ágyból jajveszékeltem, Férj pedig nem értette, mi lelt. Előadtam neki, miért is jajgatok, majd egyből próbáltam visszatenni a helyére az említett testrészt, ő pedig folyton azzal buzgott, hogy hogy segítsen, illetve, hogy ne haragudjak. Komolyan nem tudtam, sírjak vagy nevessek. A fájdalomtól mondjuk inkább majdnem sírtam, a nyomoromon meg majdnem nevettem. Azt vártam, mikor vágódik ki a gardrób ajtaja kameramanokkal, felvéve a legbénább „szexbalesetek” című műsorba a mutatványunk. Háromnegyed órába (!) telt, mire megtaláltam a megfelelő pozíciót, és a pontot, amit megnyomva ugyanolyan reccsenéssel ugrott vissza a helyére, mint amekkorával kiugrott. Minden egyes alkalommal egyre nehezebb visszatenni, így tényleg nagyon vigyázok, de ilyen helyzet még nem volt. Kifújva a kezdeti felfokozott állapotot, ejtettük a „dolog” további részét és nekiálltunk készülődni hatalmas röhögés közepette, említést téve, hogy lesz mit írni a naplóba.
Nem sokkal később átugrottunk a szomszédos országba vásárolni. Délután mostam, főztem, tornáztam, Férj a kocsiját szerelte. Estére elég nyugodtak voltunk, a kanapén a tévé előtt aludtunk el. Férj homokzsák-nehéz végtagokkal én pedig a sajgó lábfejemmel. (még most is fáj)
Mindy
KÉRÉS
Ha még nem töltötted ki a Bezzeganya anonim kérdőívét, kérünk, tedd meg ide kattintva. Nagyon köszönjük!
