Még most is összerándul a gyomrom, amikor ilyen megállapításokkal találkozom. (Ezzel például egy mindennapi gyermekbetegségekről szóló könyvben, amely amolyan „mit tegyünk, ha...”-jelleggel igyekszik alapvető tanácsokat adni a szülőknek. Valójában bárhol máshol is olvashattam volna, vagy bárkitől hallhattam volna a környezetemben.)

Rögtön ezután jön bennem egyfajta indulat, majd némi szomorúság. Hogy mennyivel könnyebb lett volna heteken át, ha azt a vitathatatlan tényt, hogy a baba legkézenfekvőbb, legelőnyösebb tápláléka az anyatej, és a táplálásának a legtermészetesebb módja a szoptatás, lehetne ennél árnyaltabban kezelni. Persze ott az a „majdnem”. „Majdnem mindenki.” Szóval van, aki nem. De ezek szerint aki kicsit odafigyel és elszánt, annak biztosan tudnia kellene szoptatni. Én nem tudtam. Pedig odafigyelésből és elszántságból nem volt hiány.

Szeretném előre leszögezni, hogy ez nem panasz-poszt, és véletlenül sem bezzegelésnek szánom. Nem vezet semmiféle rosszindulat sem, amikor a mondataimból az a mélységes elképedés érezhető ki, amelyet az a környezet váltott ki belőlem, ami az újszülött babámmal körülvett minket. Csak igazán hálás lennék, ha a szoptatás vagy anyatejes táplálás kapcsán nem állna meg az élet (értsd: nem lenne tulajdonképpen magára hagyva a baba és az anyuka), ha minden igyekezet ellenére sem megy.

Történt mindez velünk az elmúlt évben egy bababarát szülészeten. Első baba (ezt később a csecsemősöktől lekezelő fintorok és fejcsóválás mellett számtalanszor megkaptuk), nagymamák nincsenek (ezt szintén – de miért is?). Nyugodt és problémamentes terhesség, könnyű és - bármennyire is furcsa - jó hangulatú (lényegtelen, de amúgy hüvelyi) szülés – mindkettő csupa szép emlék. Aztán ami ezután jött, az életem legnehezebb és legkiszolgáltatottabb (mondanám, hogy legborzasztóbb) néhány napja lett. Abszolút szubjektív élmény - mind a ketten jól vagyunk, és nagyon kérem, hogy ezzel a minősítéssel legyen megértő mindenki, főleg azok, akiknek a miénknél sokkal-sokkal nagyobb, azzal össze sem hasonlítható problémákon és helyzeteken kellett túljutni. Az éppen megszületett gyermekem létét éreztem veszélyben, és ez rettenetes félelemmel töltött el.

Ebben az intézményben van lehetőség amolyan szülésfelkészítőn részt venni, ahol persze kellő elszántsággal és odafigyeléssel tanulhattam meg azt (ha addig nem tudtam volna), hogy a baba legjobb tápláléka az anyatej, a szoptatás a legcsodálatosabb kötelék baba és mama között, sőt a helyes mellretétel és szoptatás elméletét is. Meg azt, hogy jól szopizó baba mellett nem kell fejni, mellszívót a kórházba nem kell vinni, ha szükséges, adnak. Cumisüveget ne vigyünk és ne is vegyünk, mert a cumizavar nagy ellenség (a legnagyobb!), helyette a szoptatni szándékozó anyuka kispoharat használ végszükség esetén. És persze mindenki szoptatni akar, aki a babának a legjobbat akarja, és a kézenfekvő kérdésre, hogy „De mi történik, ha esetleg nem megy?”, a válasz az volt, hogy segítenek (akár szoptatási tanácsadó is), és ha anyuka akarja, menni fog, hiszen ez a világ legtermészetesebb dolga, minden baba úgy születik, hogy tud szopizni.

Az összes komplikációnk a várandósság alatt kezelt enyhe vérszegénység és a szülés során fellépő, különösebb beavatkozást nem igénylő, de nagy vérveszteség volt. (Talán egyik sem rendkívüli.)

Megszületése után a baba rögtön a mellkasomra került, több mint két órát töltöttünk így. Szopizni próbált, de csak nyalogatott. A gyermekágyas osztályra kerülve aztán segítséggel sikerült valahogy csatlakoznia. Ezután elaludt, és mellém tették a normál szélességű, oldalrács nélküli ágyra - csak most született meg, hadd legyünk együtt. (Amúgy 24 órás rooming-in van, kiskocsi anyuka ágya mellett.) Amint felültem vagy felemelkedtem, rettenetesen szédültem (a vérveszteség miatt), féltem, hogy elbóbiskolok, a baba meg ott az ágy szélén, a kiskocsiba betenni felkelés-felülés nélkül nem tudtam.

Pár óra múlva csengettem hát, a nővér megoldása a helyzetre az volt, hogy a picit elvitte a csecsemős szobába, én meg pihenjek egy kicsit. Ha ébred, természetesen hozzák szopizni. De nem hozták. Többször határozottan kértem, nem hozták, mert mint mondták, aludt, eltelt így egy fél nap. (Sajnos, azt sejtem, hogy túl macerás lett volna hozni és segíteni.) Felkelni továbbra sem tudtam, így érte menni sem, mikor végre visszahozták, segítettek mellre tenni. De nem sikerült, hiába minden elszánás és elmélet, a mellemet bevette a szájába, majd el is engedte mindannyiszor. Csecsemős nővér széttárta a karját, „anyuka, próbálja, menni fog”.

A baba sírt, anyuka próbálta, nem ment, a baba elaludt. Legközelebb, mikor ébredt, sem sikerült, a csecsemős nővér ekkor még jött, próbálta a mellemre szorítani a baba fejét, persze hiába. Kézzel fejtem a pár csepp tejet a kispohárba, adjuk így neki. Mindez ismétlődött további két napon keresztül, közben valahogy összeszedtem magam, már toltam a kiskocsit. Így végre a férjem is láthatta újra a picit, meg mi is őt, ugyanis találkozni csak a társalgóban lehetett - amíg nem tudtam felkelni és kitolni a babát, nem láttuk egymást. Ő ilyen módon velünk volt, amikor csak lehetett, próbált volna segíteni, de mégis hogyan.

Miután sorra sikertelenül próbáltam szoptatni, naponta többször mentem (a babával a kocsiban) a csecsemős szobába, szépen kértem, hogy segítsenek, a pici nem tartja a szájában a mellem. A csecsemős nővérek nem jöttek, mondván, van más dolguk, ők nem érnek rá (hát akkor kinek kellene ráérni, a gyermekágyas nővér azt mondja, neki nem dolga, menjek a csecsemősökhöz).

„Anyuka próbálja, ha nem megy, ott a kispohár.”

- abban meg természetesen csak az, amit én magam produkáltam. Fontos az anyatej, tehát szorgalmasan fejtem, és próbáltam itatni (még jó, hogy a felkészítőn elméletben megtanítottak puszta kézzel fejni, ez legalább ment). Bababarát kórház, szoptatási tanácsadó is volt, második nap jutott hozzánk, vele sikerült valahogy egyszer mellre tenni, a baba álmosan nyammogott kicsit, majd elaludt. Ekkor többnyire már aludt. És sárgult.

Harmadnap éjjel (hibáztató hangon, hogyan máshogy) közölték, a baba nincs jól, sokat fogyott (10% körül), győzködtek volna, hogy engedjem meg a tápot. (Mikor örömmel újságoltam, hogy már 10 ml-t le tudtam fejni egyszerre a pohárba, hangosan felkacagott a gyerekorvos.) De nem kellett meggyőzni, magam is kértem volna, csak segítsenek már, mert éreztem, hogy így magunk nem jutunk előre, és igazán elkezdtem félni.

Közben belövellt a tej, a baba továbbra sem szopizott, a csecsemősök továbbra sem értek rá, kézzel fejni már nem tudtam, mert kőkemény volt a mellem.

„Anyuka, hát ki kell masszírozni!”

- mondták (még jó, hogy elméletben ezt is megtanultam), de lefejni már nem ment. Ja, van ám itt szuper mellszívó, ott a külön helyiségben. Szobatárs hazament, így a babát addig be kellett vinnem a megőrzőbe, ahonnét szűk tíz perc után hozták is utánam:  

„Anyuka, etesse meg (ó, hogyan?, már sírtam kínomban), mert nagyon sír ez a baba, felébreszti a többit.”

A mellem maradt, amilyen volt. (Az, hogy már sehogy sem tudtam belőle a tejet a pici szájába juttatni, rajtam kívül mást nem érdekelt.) Másnap a szoptatási tanácsadó mentett meg minket (sajnos csak napi egyszer jött, ő volt az egyetlen, aki próbált igazán segíteni, és aki rendes hangon szólított meg, a nevemen), ő masszírozta ki a mellem, segített kiüríteni, mellre tenni, de csak nyammogott a baba. A lefejt tejet kapta és tápos kiegészítést. Valahogy elindult felfelé a tömege, elengedtek haza.

Itt szeretném megjegyezni, hogy a baba ekkor már alig-alig ébredt fel, etetni is nehéz volt, szoptatni számomra már gyakorlatilag lehetetlen. Naponta kellett táplálási lapot tölteni, amiből látszódtak a nehézségeink, de szóban is jeleztem folyamatosan. Már úgy éreztem, egy perccel sem bírok tovább ott lenni, mégis kértem a gyerekorvost, hogy csak akkor engedjenek haza, ha a baba állapota (az egyre fokozódó, számomra már ijesztő aluszékonyság) olyan, hogy otthon nem lesz rosszabbul; ha bármennyire is bizonytalan, inkább maradjunk. Bőszen bólogattak, és elengedtek haza (mondanám, hogy megszabadultak tőlünk) egy újabb

„Anyuka, próbálja, menni fog.”  

kíséretében.

Otthon tovább próbálkoztunk, persze sikertelenül, ha sikerült is mellre tenni, rögtön elaludt. Bármennyit csak a kispohárból tudott inni. Eltelt így másfél nap, mire már órákon át nem tudtuk felébreszteni annyira sem, hogy a pohárból igyon.

Irány a gyerekkórház ügyelete, ahol felszaladt az ügyeletes gyerekorvos szemöldöke a baba zárójelentésén szereplő laborérték láttán – hogy kerülhettünk mi így haza? Biztatott, ez a sárgaság velejárója, ha tud enni, jobb lesz. Már annyira rettegtem (hatodik napja kínlódtunk), hogy én kértem, hadd maradjunk ott. Rögtön felvették, intézkedtek (persze, ez egy másik hely), szoptassuk meg, segítettek volna, de már a száját is alig nyitotta, nem sikerült. Félretetették a kispoharunkat (többnyire már a kicsi nyakában kötött ki a tartalma), előkerült a cumisüveg (kaptunk egyet).

Eszembe jutott minden rossz, amit erről mondtak, de már nem érdekelt cseppet sem. Sírtam örömömben, amikor a pici mindent megevett belőle, és elégedetten elaludt. Bent töltöttünk három napot, végig vele lehettem én is, itt türelemmel segítettek, megtanítottak cumisüveggel etetni. Először éreztem úgy a szülés óta, hogy biztonságban vagyunk, és képes vagyok a gyermekem legalapvetőbb szükségletét kielégíteni. Megnézték a száját, a nyelvét, az arcizmait, nem találtak problémát; azt mondták, van ilyen, előfordul, erre való a cumisüveg. Ébresztgetni kellett evés közben így is, de legalább az üvegből volt ereje enni, egyre éberebb lett, hazajöttünk.

Gyorsan kialakult a napirendünk, ráálltam a fejésre, cumisüvegből vígan ette, egyfajta „komfortszopira” jó volt a mellem még pár hétig (később ezt megunta), de enni ezután sem tudott így.

Szépen fejlődött, vidám, kiegyensúlyozott, boldog baba lett. Én minden etetés előtt fejtem (amikor aludt, hogy ne tőle vegyem el az időt), de két dolgot kikötöttem: az éjszaka közepén a pár óra alvás helyett nincs fejés, és úgy sem, ha közben sírna mellettem, mert éppen máshogy volna szüksége rám. Máskor bármikor, de ennyit semmilyen anyatej nem ér meg, kiegészítjük táppal. Megpróbáltuk így, nem tudtam, meddig fog menni, de ami volt, azt természetes, hogy igyekeztem úgy odaadni neki, ahogy meg is tudta enni (=cumisüvegből).

A védőnő és a gyerekorvos biztatott, de sosem helyeztek nyomás alá, egyszer sem hallottam tőlük, hogy csak a szoptatás, csak az anyatej (annak ellenére, hogy nyilvánvalóan ők is úgy gondolják, az esetek többségében tényleg ez az ideális), amiért nagyon hálás vagyok nekik. Helyette azt mondták, csak az számít, hogy nyugodtak legyünk és válaszkészek, a baba egyen, amit tud, ahogy tud, ha bármennyi tejet tudok adni neki, nagyon jó, ha nem, ott a tápszer, az is számít, amit addig már meg tudott kapni.

A férjem igazán örül annak, ha már így alakult, hogy neki is jutott az etetés öröméből, ugyanúgy részese lehet, mint én. Ő azt mondja, úgy érzi, ezáltal sokkal mélyebb kapcsolatot alakíthatott ki a kicsivel, mint amire különben lehetősége nyílt volna, főleg kezdetben. Biztos abban, hogy hosszútávon is bensőségesebb lett így a viszonyuk.

Magunk boldogultunk ezzel a menetrenddel (nagyszülők és más segítség nélkül), sokszor nehéz volt, de ha kezdett volna komolyabban problémás lenni, vagy akadályozott volna bennünket, akkor nem fejtem. Egyre több lett a tej, ahogy a baba igénye is nőtt, a végén, ahogy többet volt ébren és mozgékonyabb lett, már csak napi háromszor volt olyan idő, amit erre tudtam fordítani, de így is nyolc hónapig sikerült folyamatosan nagyobb arányban anyatejet kapnia tőlem. Magam sem értem, végül hogyan sikerült, szerencsénk volt, de örülök neki.

Hogy miért írtam ezt le?

Mert biztos vagyok benne, hogy lehetett volna másképp. Nagyon nincs rendben az, hogy a bababarátság címén, a szoptatás (vagy akár az anyatej) érdekében egy babának azon kelljen átmennie, amin nekünk az első napokban. Pedig szerencsések vagyunk, mert egészségesen, időre, gond nélkül született. Csak nem sikerült szoptatni. Nem dőlhetne ettől össze a világ (végül nem is dőlt), de senkinek nem kívánom azt a pár napot.

Hogy mi van azzal, akinek beteg vagy koraszülött babája van, ő maga van nálam rosszabbul vagy netán nincs teje? Nem tudom, de szívből remélem, hogy velük máshogy bánnak ezen a szülészeten, és végső soron velünk egy rövid időt leszámítva azért nem foglalkoztak a csecsemősök, mert másnak nagyobb szüksége volt rájuk, és ott segítettek. (Sajnos, úgy érzem, nem ezért.) Hogy miközben a jellemző kommunikáció gyakorlatilag a szoptatást tartja az újszülött- és csecsemőtáplálás egyetlen „helyes” módjának, miért nincs felelős és hatékony, valóban elérhető segítség – legalább abban az intézményben, amelyik bababarátnak nevezheti magát? (Költői kérdés.)

Hogy miért nem lehet bababarát opciót adni a bababarát kórházban annak a babának és mamának, akiknek nem megy a szoptatás? Fogalmam sincs, talán mert ez odafigyelést igényelne (ebben a tekintetben nem az édesanya részéről). Hogy miért nem lehet hibáztatás és bűntudatkeltés nélkül beszélni a friss anyukával, akinek valami (szoptatás, pelenkázás, bármi) nem megy? Őszintén nem tudom. Persze, mindenki fáradt, kimerült, túlterhelt, frusztrált. Értem, nekem is nehéz volt, én is az voltam, de nem lehet, hogy ezért azt kelljen érezni, hogy a babámmal bármi történhet, mert én nem próbálom eléggé, én nem tudom, én nem vagyok alkalmas, és én vagyok a hibás. Hogy lett-e bármi bajunk abból, hogy nem tudtam szoptatni vagy a baba nem tudott szopizni? Remélem, hogy neki nem. Nekem egy jókora trauma (szoptatástól függetlenül, amiatt, amit és ahogy átéltem).

Hogy számít-e az, kettőnk közül melyikünkön múlott, hogy nem ment a mellből táplálás? Nem számított volna sohasem, ha nem kellett volna folyamatosan azt hallgatnom, hogy csak rajtam múlik (próbálás, odafigyelés, elszánás, „anyukázás” és társaik), akarom-e a legjobbat a gyerekemnek. Hogy kevesebb vagyok-e ettől, rossz anya vagyok-e? Cseppet sem érzem úgy. Hogy megtettem-e mindent a szoptatásért? Azt gondolom, akkor, abban a fizikai és lelki állapotomban mindent, amit csak tudtam.

Egészen addig, amíg nem lett számomra nyilvánvaló, hogy - bármilyen okból - ez az én babámnak aránytalan nehézséget jelent. Hogy alakulhatott-e volna másként, ha a kellő időben megfelelő segítséget és támogatást kapunk? Lehetséges, hogy igen, de ennek már nincs jelentősége, nem szeretném ezt az ajtót kinyitni. Hogy így kevésbé fog kötődni hozzám a gyerekem? Lehet, de nem bánom, ha ez amiatt van, mert az apukájával is bensőségesebb a viszonya, mivel mindketten etetjük.

Hogy megér-e mindent az anyatej? Nem tudom, mi ennyit tudtunk megtenni érte. Hogy rossz-e a cumisüveg? Lehet, de nekünk ez adta meg az etetés örömét és nyugalmát. És biztos vagyok abban, ha reális alternatívaként tekintettem volna rá (mert legalább szóba került volna, hogy igenis lehet olyan eset, amikor ez a helyes megoldás), talán hamarabb nyúltam volna érte én magam is, nem azért, mert nem a legjobbat akarom a gyerekemnek, hanem hogy egyáltalán tudjon enni.

Hogy bánom-e, hogy így alakult? Igen, rettenetesen, de kizárólag azért, mert jobb lett volna a bénult félelem helyett tényleg örülni abban az első pár napban. Hogy könnyebb lett volna mindez, ha akár ugyanezeket a kijelentéseket (nem érnek rá, próbáljam én, stb.) elviselhetőbb hangon közlik velem az első napokban? Meg vagyok győződve arról, hogy azzal megkíméltek volna a pszichés stressz legnagyobb részétől, és emiatt igen, összehasonlíthatatlanul könnyebb lett volna. És biztos vagyok abban, hogy ezzel együtt sokaknak könnyebb lenne attól is, ha a legelső mondat szólhatna eleve inkább így:

„Szoptatni majdnem mindenki tud, de aki mégsem, annak van más lehetősége.”

E.M.

Olvass még a témában!

Leszúrtak, mert nem tudtam, hogy kell mellre tenni a babát

Anyuka, ilyen mellel soha nem fog tudni szoptatni

Nem minden baba tud szopizni

Ha nem akar szoptatni, majd betápszerezzük a gyerekét!

Szoptatni mindenki tud. Tényleg?!