Tizennyolc óra vajúdás után megszületett a kiscsodám, az aranyóránk lassan végéhez közeledik. Elbúcsúzunk a páromtól, megérkezik a morcos csecsemős nővér. Lekezelő pillantásaival nyugtázza: nem sikerült mellre tennem a babámat. Felírja a papírunkra, majd elindulunk a rooming-inbe.

Bababarát minősítéssel rendelkezik a kórház, amit választottam, úgy éreztem, ez csak jó lehet. A szülészettel elégedett voltam, az osztályt csak egy rövidke folyosó választja el. Akkor még nem tudtam, hogy a végére érve egy teljesen „más világba” kerülünk. Este kilenc óra elmúlt, a babám „megfigyelés” alatt pihen. Én is próbálkozom, persze nem igazán sikerül elaludni...

Ugorjunk egy kicsit az időben.

Hajnal 4 órakor megkapom őt. Igazából se szó, se beszéd odatolják. Fogalmam sincs, mi a módi, első babám és még soha nem voltan kórházban sem ezelőtt. Pihenünk még egy kicsit így együtt, gyönyörködöm benne, olyan tökéletes.

Reggel héttől kezdetét veszi a rideg valóság. Berobog több csecsemős nővér. Mindenki hagyjon abba mindent, elviszik a babákat, van egy óránk lezuhanyozni, kicsit rendbe rakni magunkat a szobatársaimmal. De siessünk nagyon, mert nem érnek rá egész nap a babákkal foglalkozni. Így utólag belegondolva ez (is) azért elég erős kijelentés volt részükről.

Végzek, felöltözöm és a szobatársak azon tanakodnak, hogy szabad-e menni a babákért. Eddig ha mentek értük, baj volt, de az is, ha nem. Megérdeklődöm, hogy ez most tényleg ilyen lesz? Semmi jóval nem tudnak biztatni. Az itt töltött négy napban rájövök magam is. Ezen a helyen olyat nem lehet tenni, hogy jó. Itt minden anya béna, ha elsőnek, ha ötödjére szült, akkor is. Ha kérdeztem, az volt a baj, ha nem, akkor az. Igazából az is baj volt, ha az embernek jókedve volt. Minden probléma volt szó szerint. Érthetetlen, hogy ez 2019-ben megtörtént egy bababarát intézményben. Az sem oké, ha velünk undorító módon bánnak, de az egyenesen elfogadhatatlan, hogy babákkal sem tették különbül.

Nem írnék le mindent, mert az már könyv lehetne. Inkább kiragadnék egy-két, számomra még a mai napig megrendítő dolgot.

A szoptatásról. Komolyan ezt vártam a legjobban. A legnagyobb csoda, ahogyan egy anya táplálni képes a gyermekét. Próbálkoztam, amikor csak kérte a babám, és akkor is, amikor nem, mert itt szigorúan kétóránként bejöttek és ráparancsoltak az emberre. Akkor se lehetett ellenvetés, ha épp akkor lakott jól a baba. Igen, már tudom, hogy a baba a szopizással tudja legjobban szaporítani a tejet. De szerintem nem kell túlzásokba esni. Számomra legalább is nem ezt jelentette a baba igénye szerint.

EZ IS ÉRDEKELHET...



Szoptatni mindenki tud... tényleg?

Napról napra, azaz inkább etetésről etetésre éltem akkoriban. Mindig csak a következő szoptatásig láttam előre, és csak azon igyekeztem, hogy akkorra minden kellék elő legyen készítve. Kialvatlan voltam és szomorú. Sokszor fakadtam sírva szoptatás közben, mikor láttam a fiamat, hogy milyen ügyesen és milyen nagy vehemenciával veti rá magát a mellemre, és aztán milyen kitartóan csak szopik, szopik. Néztem őt, simogattam, és nagyon fájlaltam, hogy hiába igyekszik, nem tudok neki tejet adni.

Tovább>>>

Na, most én továbbra sem tudtam mellre tenni. Szóltam, kértem a segítséget. Persze baj volt ez is. Erre közölték, hogy minek próbálkozok, ilyen mellből nem lehet szoptatni. Tessék?? Milyenből? Rám tapasztottak egy bimbóvédőt, majd addig tolták a babám torkán lefele a mellemet így, amíg nem köhögött, meg keserves sírásba nem kezdett. Öklendezett tőle, a legkisebb mérettől is nyilván, és persze esze ágában sem volt szopizni így. Ha nélküle próbáltam, inkább megjött a kedve hozzá. Itt megjegyezném, hogy ezeket a bimbóvédőket gusztustalan hipószagú vízben kellett tartani, hogy fertőtlenítsük (a sajátot is mert, hogy a párom hozott be ) amit akárhogy mostam, ugyanolyan erős szaga volt. Persze a nővérek szerint nem ez a baj. Hanem a mellem meg a babám.

Közölték, hogy én úgysem fogok soha tudni szoptatni, a babám meg úgy sem fog soha tudni szopizni. Azért még tettek egy pár erőszakos próbálkozást. Utólag persze már okosabb vagyok. Itthon rákerestem, lesimuló mellbimbóm van. Nehezen emelkedik ki a bimbóudvarból és ahhoz kis mértékben, hogy a babám hatékonyabban be tudja kapni és hamizni. (De úgy tudom, a szoptatási tanácsadók meg tudnak tanítani a megfelelő technikára ilyen esetben is.) A bimbóvédő meg nem erre a „problémára” való. Csak könnyebb volt azt odavágni.

A tejem kórházi mellszívótól indult be úgy igazán a hazamenetel előtti estén. A nagyon fontos előtej (kolosztrum) az a néhány csepp, amiről mindenhol azt olvastam, hogy milyen fontos az újszülöttnek, a kórház csapjában landolt, mert:

„Jajj, anyuka, ezt én hogy szedném ki innen?”

Sehogy, persze.

A második naptól kapott tápszeres pótlást a kislányom, mert elvesztette a súlyának annyi százalékát, amikor már indokolt volt. Addig a keserves sírás és napi szinten a:

„Jajj, anyuka hihetetlen, hogy nem képes a saját gyerekét megnyugtatni se. Meg táplálni se.”

Meg úgy pont ez kell egy kezdő anyukának, hogy állítólag hozzáértő emberek, mert a gyerekorvosok is ilyenek voltak, napi szinten megalázzák. (Visszagondolva, őszintén bánom, hogy nem tettem panaszt.)

Ha tudtam egy kicsit fejni, odaadták neki azt is. Szigorúan svéd itatópohárból, mert a bababarát intézményben se cumisüveg, se cumi, de bimbóvédő minden mennyiségben lehetett.

Ebben a kórházban mindenkivel így bántak az osztályon. Mindenkivel volt valami bajuk. Senkinek nem kívánom ezt az „élményt”. Utólag persze sok mindent másképp csinálnék, de kár ezen agyalni, inkább elfelejteni szeretném. Sajnos sok mindenre rányomta bélyegét ez a rengeteg rossz tapasztalat. Szerencsére ahogy telik az idő, egyre jobb. Ha lesz esetleg kistestvér, akkor már biztosan másképp lesznek a dolgok....

P.