Anna és Ádám általános iskolába járnak. Anna elsős, Ádám harmadikos. Sokszori nekifutásra sikerült megszervezni, hogy Petyával, végre tudjunk találkozni az egyik kedves tanítónénivel, aki nem mellékesen az iskola igazgatóhelyettese, mert már oly régóta kérte tőlem, hogy vigyem már be egyszer a fiatalembert… A gyerekeknek is megemlítettem futólag, hogy bemegyünk a suliba. Anna mondta, hogy ha ott vagyunk, feltétlen nézzünk be hozzájuk az osztályba! Megegyeztünk, ha lesz rá lehetőség, akkor igen. Ádám nem különösebben foglalkozott a beszélgetéssel.

Eljött a másnap. Vagányan felöltözve, ajándékkal (Petya saját keze által készített kis apróság) felszerelkezve elindultunk a megbeszélt találkozóra. Nagyon készültünk a pillanatra! Útközben még egy szál virágot is vásároltunk – Úriember virág nélkül, nem megy hölgylátogatóba ám! A tanító néni is készült. Előző este jó párszor értekeztünk, hogy úgy szeretne neki vinni csokit, lehet? Megegyeztünk, hogy inkább csokipuding legyen, de felmerült, hogy van egy újfajta ízesítésű görög joghurt, ami nagyon finom – annál maradtunk (gondoltam, olyat még nem ettünk, miért ne?) Andi jött velünk, mert tudom, hogy Petya türelme véges, és sok időt nem is szántunk a dologra + utána mentem tovább dolgozni.

Odaérve szépen felmentünk a lépcsőn az irodába, és már ott is volt a tanító néni fülig érő szájjal és hatalmas lelkesedéssel.

„Szia, Petya!”

A fiatalembernek se kellett több, egyből kérte is, hogy akkor őt most fel lehet emelni, és már bűvölte is a tanító nénit. Nagyon helyesek voltak. Pár perc múlva átadtuk az ajándékunkat meg a virágot, és ő is megkapta a joghurtját. Majd, mint aki jól végezte dolgát, elindult a tanári szoba felé. Miután tisztáztuk, hogy semmi gond, első útja az igazgató bácsi irodájába vezetett – épp nem volt ott. Szépen körbejárta, majd benézett a sokkal nagyobb tanáriba is, amit nem tartott annyira érdekesnek, így elindult a lépcsőház felé lépcsőzni. Andi utána, mi pedig követtük őket. Pár percet beszélgettünk, aztán a tanító néni bekopogott Anna osztályába, és miután kaptunk engedélyt, beléptünk az ajtón.

A gyerekek (meg Anna osztályfőnöke is) nagyon meglepődtek, Petya nem annyira. Észrevette a terem sarkában a szőnyeggel borított részt, odament, leült és körbenézett. Anna ott állt mellette, kihúzta magát és vigyorogva közölte:

„Ő a tesóm!”

Miután kinézelődte magát, már ment is ki az ajtón, mi pedig követtük. Gondoltam, ha Annánál voltunk, köszönjünk be Ádámékhoz is. Fel is mentünk az osztályterembe, ott is kért a tanár néni engedélyt a belépésre, hisz épp óra volt. Az ajtó kinyílt, Petya már bent is volt. A gyerekek mosolyogtak rajta, ahogy körbejárt a padsorok között – itt nem volt szőnyeg leülni… Nagyon szerette volna megnézni az osztályfőnök könyvét, de mondtam, ha odaadja neki, tuti, frizbi lesz belőle, így mégse kapta meg. Gondolta, akkor átrendezi a tanári asztalt, de szerencsére ezt is sikerült meggátolni. Szegény Ádám teljesen lemerevedett, köpni-nyelni nem tudott, így itt már éreztem, lehet, nem ez volt életem legjobb döntése, de most már mindegy. Kis idő múlva, már ott se voltunk.

Beszélgettünk még egy kicsit, majd mindenki ment a dolgára. Andi Petyát hazavitte, a tanító néni készült a következő órájára, én pedig elindultam munkába. Miután odaértem, kis idő múlva csörgött a telefon, láttam, a suliból hívnak. Egyből arra gondoltam, na, vajon melyik gyerekkel, mi történhetett, de nem erről szólt a hívás. Ádám osztályfőnöke volt. Felhívott, hogy ugye tudom, Ádámot nagyon váratlanul érte a betoppanásunk? Igazából nem nagyon tért még magához.

„Anya, ez nem jó ötlet volt!”

Válaszoltam, hogy én is éreztem, hogy nagyon rácsodálkozott a helyzetre, de mondtam neki, délután megbeszéljük a dolgot – Ádám és én.

Tanító néni:

„Azt tudja anya, hogy a három év alatt eddig csak egyszer fordult elő, hogy Ádám az osztály előtt beszélt Petiről, és arról, hogy ő más?! Az is akkor történt, mikor az egyik vers, amit tanultunk, pont egy Downos kisgyerekről szólt… Szerintem ő szégyelli, hogy ilyen a tesója!”

Úgy éreztem magam, mint akit leöntöttek egy vödör jéghideg vízzel! Mi van?! Mit mondott?! Egyáltalán…?! Életemben először futott át az agyamon, hogy mi van, ha ez igaz?! És én eddig ezt észre se vettem?! Aztán nagyon gyorsan el is hessegettem a gondolatot, hogy á, az nem lehet – á, csak észrevettem volna… Egy kicsit még beszélgettünk és közben megpróbáltam érvekkel alátámasztani az igazamat. Értem én, hogy az iskolában is sok időt tölt a gyerekem, de csak én ismerem jobban! Jólesik a tanító néni aggódása, de higgye el, erről nincs szó!

Ahogy beszéltem, egyre inkább tisztult a kép bennem. Közösségbe járunk, nem csak baráti körbe, hanem játszótérre, játszóházba is együtt. Csak feltűnt volna, ha a park egyik végén játszik Petya, Ádám meg a tök ellentétes pontján, mondván ő ott nem akar lenni ahol a tesó! Ilyen sose fordult még elő. Sőt! Ádám valahogy mindig ott sertepertél, ahol Petya. Játszik vele, vigyáz rá, tizenötödszörre is ráadja a sapkáját, amit mindig jó messzire elhajít. Ha megüti magát, odamegy, átöleli. Lehetetlen, hogy ez csak színjáték lenne! Nem, nincs a tanító néninek igaza, de azt aláírom, hogy Ádám reakciója a „nem várt kategóriába” tartozott, a „bementünk az osztályba Petivel” témában. Megegyeztünk, hogy beszélek Ádámmal, délután úgyis én viszem karatéra, majd a kocsiban rendbe tesszük a dolgokat.

Így is tettem. Miután elindultunk otthonról, finoman érdeklődni kezdtem. Elmondta, hogy annyira meglepődött, mikor meglátta Petyát, hogy azt se tudta, mit csináljon. Megkérdeztem tőle, hogy mondott-e bárki valami csúnyát Petyára, miután eljöttünk. Azt mondta, nem! Sőt, többen ott maradtak a teremben még beszélgetni Petyáról, Ádámmal és a tanító nénivel. Voltak, akik nem értették, hogy nem vették észre, hogy beteg lesz? Volt, aki azt nem tudta hova tenni, ha Ádám és Anna egészséges, Petya, hogy lehet beteg? Azt mondta, nem sokáig volt téma, és se előtte, se utána, senki semmi csúnyát nem mondott rá. Kérdeztem, hogy akkor minden oké? Igen!

De elmondanád, ha valami gond van azzal, hogy ott voltunk? Persze! De biztos nincs semmi baj? Anya, tudod, hogy viselkedem, ha bajom van! Láttad, hogy úgy csináltam volna bármikor is?! Azt teljes mértékben tudom, hogy milyen Ádám, mikor kiakad valamin és ilyennek nyoma se volt! Azért még, hogy spilázzam magam egy kicsit, direktbe rákérdeztem

- Te szégyelled, hogy ilyen?

Rám nézett a nagy kék szemeivel:

- Tessék?!

Megismételtem. Erre ő:

- Nem! És, végül is nem is baj, hogy bejöttetek! Már többeknek meséltem Petiről, így legalább látták, milyen is a Kisöcsém! Na, ez volt, az a pont, amikor könnybe lábadt a szemem, éreztem, ahogy elönt a melegség és megnyugodtam. Szeretem őket, ők pedig egymást!

Pankuci

Petyáról, Down-szindrómáról itt olvashatsz még:

Pankuci Petya Down-szindróma iskolások


Kedves Anyuka, a Down-szindróma nem fertőző!

Ő is ugyanolyan gyerek, mint mi 

Petya tábori naplója

Mi lesz a "más" gyerekekkel?

Ki segít a Down-szindrómás gyermek családjának?

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>