Nemrég jöttünk haza egy kis családi nyaralásból. A gyerekek egyik kedvenc helyén voltunk, így az indulás előtti hét minden estéjén végighallgathattuk, hogy hány nap múlva megyünk, mennyit is kell még aludni addig? Már egyszer írtam arról, hogy milyen szempontok számítanak, amikor bármerre is elindulunk „hatosban”. Nagyon érdekes volt olvasni a játszóteres írást; sokféle gondolat cikázott a fejemben közben. Az jutott eszembe, hogy igenis nagyon sokat számít, hogy mi, mint család – apa, anya, tesók, a viselkedésünkkel, odafigyelésünkkel mennyire tudjuk azt mutatni a külső környezet felé, hogy kösz jól vagyunk, nem kell minket sajnálni, mi így vagyunk egy egész! Amihez persze azért nagyon jólesik, ha kapunk egy kis pluszt!
Általában egy évben kétszer is eljutunk Debrecenbe, a kedvenc helyünkre. Még csak beálltunk a parkolóba és kinyitottuk a kocsiajtót, amikor már egy kedves, pincérbarátunk (aki akkor végzett, és épp elindult hazafele…) jött oda, hogy de jó, hogy lát minket, mennyi ideig maradunk, segíthet-e valamiben? Pár perc beszélgetés után végre bejutottunk a recepcióra, ahol afelől érdeklődtek, hogy hoztuk-e a gyerekeket, mert egyiküket se látják. Mindenkit megnyugtattunk, hogy igen, mindenki itt van, de már az emeleten voltak a Mamával, a gyerekjátszóban. Bejelentkezés után felmentünk értük, és az óvó néni már azzal fogadott, hogy mekkorát nőtt Petya és milyen ügyes! Anna már rajzolt, Ádám pedig épp léghokizott egy kisfiúval. Akármerre mentünk a szállodán belül, mindenki szívesen érdeklődött a hogylétünkről, Petyáról… Lehet erre azt mondani, hogy jó, hisz ezért fizetik őket, de szerintem ez nem csak erről szól! Szinte barátként kezelnek bennünket, ami nagyon jólesik. Szuperül éreztük magunkat az itt töltött pár nap alatt – a gyerekek különösen, de fárasztó is volt a projekt.
Petya egyik nap se volt hajlandó, ebéd után aludni, így igen hosszú napjaink voltak. Szerencsére Mama egész jól viselte a helyzetet, de neki is bőven kell még a keze alá dolgozni… Az egészből azt szeretném valahogy kihozni, ha azt látják, hogy jól érezzük magunkat együtt, akkor miért is kéne sajnálni minket? Egyébként, én is úgy állok hozzá, már észre se veszem – nem akarom észrevenni, a lenéző pillantásokat. Elég sokat voltunk a szálloda melletti szép, új játszótéren. Petya szeret hintázni, de „csak” két beülős hinta volt, így egy kicsit várnunk kellett, de pár perc elteltével tutira már az egyikben ült. A homokozó közepén volt egy mókuskerék, amit a nagyobb gyerekek előszeretettel hajtottak; Petya ott guggolt mellette és nézte, hogy is megy ez. Aztán szép lassan beleült. Először csak egy kicsit előre-hátra löködtük, utána viszont megpróbáltuk talpra állítani és úgy megforgatni. Jó-jó így némileg mi lettünk a helyi látványosság, akkora tömeg gyűlt körénk, de látnotok kellett volna a mosolyokat az arcokon!
Aki Petyára nézett, azt látta, hogy ő egy boldog kisember, aki élvezte, hogy ennyien drukkoltak neki. Az adott pillanat megélése számít. Annyira már nem foglalkozok vele, ha elindulunk Petyával bárhova is, hogy a fél házat viszem magammal. Teljesen természetes, hogy van egy bepakolt táska, amiből maximum egy cumisüveg hiányzik. Nem mondom, élvezném, ha nem lenne rá szükség, de ha ez van, akkor ez van, így kell csinálni a dolgokat! (Itthon egy „kórházi” táska is be van pakolva, mert ki tudja, mikor kell felkapni a gyereket és rohanni vele…)
Amikor Petya kicsi volt és bölcsis, szerencsénk volt, mert a kerületben el tudtuk őt helyezni egy integrált bölcsődében. Itt a fő cél az, hogy egészséges gyerekek találkozzanak sérült, fogyatékos társaikkal. Nagyon jó volt a közösség, az óvó nénik, ami alapján azt hittük hogy igen, így kell működni normálisan a rendszernek. DE! Ez egy keretekbe foglalt, mindenféle előírásokat elfogadó-betartó intézmény, nem a való élet! Egy játszótéren vagy gyerekjátszóban másféle szabályok uralkodnak. Az tény és való, hogy a gyerekek viszonyulnak a legőszintébben egymáshoz, de a HOGYAN?-ért mi, SZÜLŐK vagyunk a felelősek!
Példa: épp játszóban vagyunk, amikor egy 8 év körüli kisfiú megáll a barátaival mellettünk, Petyára mutat, majd felkiált:
„Nézd, ott egy nyomi!”
Na, ez az a helyzet, amire köpni-nyelni nem tudok (lehet, hogy jobb is így…) A másik, amivel szintén nehezen birkózom meg, amikor látványosan, megjegyzésekkel tarkítva szülő közli a gyerekével:
„Jaj, gyere már el onnan, ne érj hozzá!”
Nem tudom, mit gondolhatnak ilyenkor. Egy érintéssel „átadódik” Petya Down-szindrómája az ő gyerekére?! És a probléma szerintem itt van! Hogy mi, felnőttek-szülők sem tudjuk kezelni ezeket a MÁS gyerkőcöket, honnan tudnák ezt a saját gyerekeink?
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
