Játszótér, bevásárlás, strand. Ha két ép gyereked van, akkor is kell ez meg az, de alapvetően leginkább kis üdítő, aztán mehetünk. A gyerekek felöltöznek, elkészülnek (akár egyedül, akár hatalmi szóval) ha viszont van egy sérült gyereked is... Nos, mindjárt nem ennyire egyszerű.
Mert hiába négyéves, kell pelenka, popsitörlő (egy ekkora gyereket átpelenkázni se egyszerű, erre szerintem nincs olyan hely, ami fel lenne készülve) cumisüveg, kis nasi meg valami, amivel le tudom foglalni, ha elunja magát (nem tudom megmagyarázni egy értelmileg sérült gyereknek, hogy most épp várni kell, akkor se, ha emiatt csúnyán néznek ránk. Ja és a „nem lehetett volna elvetetni” duma se segít ezen).
Tehát, egy sima játszóra elmenetel. Speciális babakocsi, kaja, pia és gyomorgörcs, hogy ne sikoltozzon és ne nézzenek ránk „úgy”. Ezt a nézést csak az ismeri, aki valamilyen módon „másabb”, mint az átlag. És itt jön az, ami számunkra, szülőkre megtanulandó feladatként hárul: magasról tenni másokra. Nem foglalkozni más véleményével. Az átlag gyerek már egyéves kora körül jön-megy, tesz-vesz, játszik. Az enyém nem megy egyedül, csak vezetve, nem játszik (bár szeret új helyeket felfedezni), ha örül, sikongat (bár ez nem kirívó), amit akar, megkóstol (tavaly két marék homokig jutottunk, idegeskedtem, hogy mi lesz, de nem történt semmi), és ha véletlen körülnézek, látom, minket (is) néznek, sajnálnak...
A legritkább esetben jönnek oda kérdezni, beszélgetni, inkább arrébb mennek. (Persze vannak üdítő kivételek is.) De ha tudnák, mennyi energia és fájdalom, mire megtanul valamit… Az ép gyerek „önmagát fejleszti”, nekünk minden egyes mozgásfázisért küzdenünk kellett, mire sikerült (végigüvöltött Dévény-tornák, passzív TMST tornák). Ő a mi szemünkben nem egy fogyatékkal élő gyerek, aki „minek él”, hanem egy kis hős! És ha már az ember ott van, akkor az esetek többségében megerősödik... Néztek? Nézzetek. Csak nem kell senkit lesajnálni. A sajnálattal nem tudunk mit kezdeni. De egy bátorító mosoly, egy kedves szó csodákat tesz. Akkor egy pillanatig olyan, mintha mi is átlagos család lennénk.
A másik két dolog, amire egy sérült gyerek tanít, az a feltétel nélküli szeretet és a kis dolog iránti öröm. Mi őt nem azért szeretjük, mert majd szépen elszavalja a Petőfit négyévesen (tudom, van, akié már kétévesen is:)) hanem önmagáért. Mi örülünk, ha megtanul egyedül enni, örülünk, ha kimond egy-két szót vagy annak, ha szobatiszta lesz.
R.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
