24. hét

A múltkori könyvajánlós kitérő után visszakanyarodok a „hogy jutottam el a tervezett intézményen kívüli szüléshez” témához. Ott tartottam, hogy...

Szülés utáni reggelen anyuék bejöttek hozzám, és körülbelül fél óra múlva Borka a karomban volt. Én meg csak néztem ki a fejemből, hogy most mit kéne ezzel a kis nyeklő-nyakló csomaggal kezdenem? Az hagyján, hogy ülni alig tudtam a sajgó gátsebemtől, a függőleges helyzetbe kerülést harmadjára sikerült kiviteleznem, és akkor még fogjam is meg ezt a kis tónustalan izét, és próbáljam meg megfelelően a szájába tenni a mellbimbómat.

Közben nem, hogy eufóriát nem éreztem, de semmit sem. Na, jó, szédültem, de azt olyan szinten, hogy még mindig nem mertek kettesben hagyni a babámmal.

A kórházban töltött napok a következőként teltek: reggel a két zsömléből egyet üresen megettem fél kézzel, megjelentek a látogatók (jó esetben a férjem magához vette Borkát, és a folyosón szórakoztatta a többieket), mindenki el - jött az ebéd, amiből pár kanállal tudtam enni, mert amint a matrachoz ért a Kölök popója, azonnal visított. Megint látogatók, jobb esetben ettem valamit, amit hoztak, esetleg kipattant szemekkel feküdtem az ágyban, lefürödtem, és jött a műszak melós része: egész éjszaka a mellkasomon pislogó Borkával róttam az osztály folyosóját. Túlzás nélkül. Péntek éjjel mentünk be a kórházba, csütörtök délelőtt mentünk haza, ezalatt összesen nyolc órát aludtam. Természetesen ehhez hozzájött a körülbelül félóránkénti mellre tétel. Negyedik napra lett tejem, de addig olyan agresszívan szívta a mellem, hogy az érzékeny kis bőröm vérhólyagokkal ajándékozott meg. Ezek először fájtak, majd leszáradás közben szörnyen viszkettek.

Az otthoni élet sem hozott sok enyhülést. Napközben ébrenlétkor ringattam, szoptattam a kicsit. Ha elaludt, ültem mellette és néztem. Ha nem volt ott valaki más, akkor nem ettem, nem pisiltem, mert féltem, hogy ha nem nézi valaki, akkor baja lesz. A légzésfigyelőt is pittyogósra állítottam. Ha kellett valami a konyhából, szó szerint futottam. Éjjel többnyire ébren volt, és folyamatosan egyik mellemről a másikra tettem (többször erős késztetést érezve arra, hogy feladjam azon elvemet, hogy legalább az első 6 hétben ne adjak nyugicumit a szájába). Ha esetleg elaludt, nem mertem lekapcsolni a lámpát, csak feküdtem mellette és néztem. Nem, a pulzusát nem ellenőriztem ötpercenként, de pislogni ritkán pislogtam. Ezt az árampazarlást a Férjem egy hónapig tűrte, majd jelezte, hogy lassan sötétben kéne aludnunk. Így azután nem bámultam meredten az alvó Borkát, helyette a sötétben állandóan a szülés eseményeit pörgettem le, az elejétől a végéig. Vagy épp azon elmélkedtem, hogy mi mindent tudok csinálni, amibe Borka valószínűleg belehalna.

Azt mondják, hogy a gyermekágyas időszak hat hétig tart. Én három hónappal szülés után még mindig bőven benne voltam. Ugyan a vérzésem elállt a hatodik héten (sőt, erre két hétre el is kezdtem menstruálni), a szülés közben elszenvedett vérveszteség és a kialvatlanság jóvoltából továbbra is halál sápadt voltam, és az állandó szédelgés-ájuldozás miatt egyedül nem mertem kivinni Borkát a lakásból.

Három hónap után kezdtem magam összeszedni. A legfontosabb lépés valószínűleg a szexuális életünk felpiszkálása volt. Szerencsére nem volt rajtam nyomás e téren, de ekkor már éreztem, hogy nem normális a rettegésem attól, hogy valaki hozzáér a vaginámhoz, bármilyen célból is tegye azt. Összeszorítottam a fogam, és hetekig leginkább csak kibírtam. Félreértés ne essék, vágytam az intimitásra, és tisztában voltam vele, hogy idővel jobb lesz, de a gátamon kívül még a belső sebeim is keményen ellenálltak az élvezetes együttlétnek.

Lassan vettem a bátorságot, hogy alvásidőben leüljek a gép elé olvasni. Elindultam az életmódváltás útján, ezáltal sok új témával ismerkedtem meg. Ez végre taszigált kifelé a mocsárból. Felfedeztem, hogy hiába nem érzem készen magam az önálló sétákra, otthon is eltölthetjük hasznosan az időt: elkezdtem recepteket reformálni, új dolgokat kipróbálni (imádom a hasam, na!). A sikerélmények, amelyeket az ügyködéseim és a laza sportolás által elért súlyvesztés okozott, tovább pörgettek, és végül is sínre tettek.

Pár hónapja az egyik ismerősöm (akivel a szülésem óta akkor találkoztam először) azt kérdezte, hogy Borka szép baba volt-e. Belül kicsit sértetten vágtam rá, hogy persze! De később belegondolva vissza kellett emlékeznem, hogy az első közös éjszakánkon többször megállapítottam, hogy kicsit fura feje van, és még az a kérdés is felötlött bennem, hogy vajon a szomszéd anyuka észrevenné-e, ha a fekete hajú kislányomat kicserélném a szőke kisfiára. Természetesen azóta Borka számomra a leggyönyörűbb teremtés a világon, és bizonyára az is közrejátszott a fenti gondolatok megfoganásában, hogy Berci szinte egy mukkot sem adott ki, amíg közös szobán osztoztunk, csak szopizott és aludt.

Hogy ezeket a dolgokat miért tartom fontosnak a döntésem hátterében? Mert a mi esetünk az iskolapéldája annak, hogy a mesterséges hormonokkal gyorsított, háborgatott szülés mennyire képes megzavarni az anyát és a babát, már rövid távon. Mert mutatja, hogy a korai kötődés gátlása mennyire felzaklathatja mindkettőjüket. Mert megtapasztaltam, hogy a fizikai sérülések is nehezen gyógyulnak, de a lelki sérülések még nehezebben. Mert szinte minden mozzanatával arra ösztönöz, hogy minden lehetőséget megragadjak arra, hogy következőre máshogy folyjanak az események.

Persze garancia nincs semmire, de az elmúlt egy évem bizakodóvá tesz, ha a pozitív gondolkodás jótékony hatásairól van szó.

Bojszy

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?