Véget ért a téli szünet, hétfőn újra elkezdődött az óvoda. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett – örültem, hogy visszatérünk a jól megszokott kerékvágásba, csak egy gyerek lesz itthon, így több időm lesz mindent normálisan elvégezni, de közben meg egyetlen porcikám sem kívánta, hogy újra napi 2,5 órát vezessek, hogy a Nagyot hozzam-vigyem és újra korán kell majd kelnünk, nem lehet pizsamában közösen reggelizni, hanem a rohanásról, kapkodásról fognak szólni az ébredés utáni első órák.

Sebaj, pár nap elég volt, hogy mindannyian visszaszokjunk a mókuskerékbe és szerencsére a gyereket sem viselte meg az itthon töltött majd’ 3 hét, úgy szaladt be reggel a csoportba, hogy vissza se nézett.

A múlt heti lendületem még hétfőn-kedden is kitartott, így rögtön belevetettem magam egy régóta halogatott, de a hátam közepére sem kívánt tennivalóba. Itt volt az ideje, hogy átválogassam a ruháinkat, kiszanáljam a kismama holmikat és a Kicsi azon cuccait is, amiket már kinőtt.

Nem volt egyszerű menet, hiába rakosgattam félre a nem hordott darabokat már egy ideje, így is találtam még bőven olyan ruhákat, amiktől itt volt az ideje megválni, és a babának is ki kellett öblítenem és vasalnom a Nagytól megmaradt, gondosan őrizgetett 74-es holmikat.

A karácsonyi játéklavina után a gyerekszoba is úgy nézett ki, mint ahol felrobbant egy cirkusz, így ha már belekezdtem a szelektálásba, a játékokat is átválogattam. A rosszabb állapotú és silány minőségű, kinyúlt cuccokat kidobáltam, de a maradékot bezacskóztam azzal az elképzeléssel, hogy keresek nekik olyan új gazdákat, akik még a hasznukat vehetik.

Írtam már, hogy mi nem tervezünk több gyereket és akármennyire is cukik egy kisbabának szükséges dolgok, már csak attól, hogy eldöntöttem, mitől válunk meg, úgy éreztem, hogy végre kapok levegőt a lakásban. Elképesztő, hogy mennyi motyóra van szüksége egy csecsemőnek, nálunk hiába nem túl nagy a korkülönbség, de még így is a dolgok többsége évek óta őrizgetett darab volt. 

Várandós vagy első babás ismerősünk nincsen, kidobni viszont sajnáltam volna minden olyasmit, amit még mi is jó szívvel használnánk, ha nem nőttek volna ki a gyerekeim belőle, de arra meg se időm, se energiám, hogy fillérekért használt ruhákat áruljak, így arra jutottam, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha körbenézek az interneten és felkutatom a helyi anyaotthont, hátha ott szívesen fogadnak ilyesmit.

Rá is találtam a weboldalukra, de a címük (érthető okokból) nem volt a nyilvánosság elé tárva, így kénytelen voltam őket felhívni, hogy elfogadják-e az ilyen jellegű adományokat, van-e bármi másra szükségük és hová vihetem a cuccost.

Nagyon örültek a megkeresésnek, szívesen átvesznek jó állapotú holmikat, így kedden a Kicsivel kettesben el is mentünk a megadott címre. Elvittük a kismamacuccokat, a kinőtt ruhákat, a régi (de tökéletesen funkcionáló) pihenőszékünket, az én gyerekeim által már nem használt játékokat és vettem pelenkát, nedves törlőkendőt, babafürdetőt és popsikrémet is.

Jól esett a lelkemnek, hogy nem a szemétben végezték az egyébként még teljesen használható dolgaink és segíteni is tudtunk vele a kevésbé szerencsés anyáknak, bár azt el tudtam volna viselni, ha éppen nem mínusz 9 fokban kell az utcán koslatni a nagy zacskókkal, de ez legyen a legkevesebb.

Ettől függetlenül megígértem a dolgozóknak, hogy vissza fogunk még térni, ahogy nőnek a gyerekeim, úgy fogom párhavonta elhozni nekik azokat a holmikat, amikre már nincsen szükségünk.

A héten a nagylányom a kis életének új fázisába érkezett, a semmiből egyszercsak beindult nála a „csajosodás”, és kategorikusan kijelentette, hogy ő ezentúl csak ruhákat és szoknyákat szeretne hordani. Már többször eszembe jutott, hogy mikor érkezik el ez az időszak vagy hogy lesz-e nála egyáltalán ilyesmi, mert eddig eléggé „fiús” volt minden téren, a munkagépmániától kezdve, az autós játékokon és a barátain át egészen az extrémen eleven, atomrakéta viselkedéséig bezárólag teljesen olyan volt, mint bármelyik ennyi idős kisfiú.

Most viszont kibontakozni látszik a lányos oldala és mivel hosszú ujjú, téli egyberuhái nem nagyon voltak (nem igazán praktikusak a meleg öltözködéshez), ezért kedden délután ovi után hármasban elmentünk vásárolni, hogy feltöltsük a szekrényét csajosabb holmikkal.

Nem tudom, hogy mi járt (vagy inkább nem járt) a gyerekruhák készítői fejében, de öt üzletben is voltunk, mire nagyjából normális, elfogadható árú holmikat találtunk. Mindenhol már vagy a tavaszi ruhák vannak kint a fogasokon, vagy olyan ocsmány, jelmezszerű cuccok, hogy farsangra is behunyt szemmel adnám rá a gyerekre.

Szerencsétlenségemre nyilván a flitteres-glitteres, borzasztó holmik nyerték el leginkább a tetszését, amik annyira durván műanyagból készültek, hogy még a kosárnyi legó is elszégyellné magát itthon, ha hazahoztunk volna belőlük.

Végül sikerült meggyőzni egy-egy hordhatóbb darabról, így három új ruhával és egy szoknyával gazdagabban tértünk haza.

​​​

Nem mondom, hogy nem volt kihívás helyeközel normálisan felöltöztetni minden egyes nap úgy, hogy a szezon leghidegebb napjain se fagyjon össze a ruhákban, de végül megoldottuk és a gyerek is rendkívül boldogan illegett az új szerzeményeiben.

Lehet, hogy ez az egész annak köszönhető, hogy az elmúlt hetekben a férjem rosszullétei miatt rengeteg időt töltött velem, el tudom képzelni, hogy a „női energiák” hozzájárultak az ízlésének a változásához.

Továbbra is kitart a „matricizmus”, nagyon ragaszkodik hozzám, annyira, hogy a karácsonyi betegségfiaskó óta még mindig nem tudtam kipaterolni az ágyunkból.

Sajnálatos módon úgy alszik, mint egy részeg polip, keresi a közelséget, forgolódik, rugdos; ha oldalra fordulok, hogy megszoptassam a babát, abban a pillanatban befészkeli magát a hátam mögé, így finoman szólva nem igazán pihentető kettejükkel együtt aludni.

A férjem fel is ajánlotta, hogy ő nagyon szívesen alszik vele a másik ágyban átmenetileg, amíg visszaszoktatjuk a saját helyére, de ennek hallatán keserves zokogásban tört ki, hogy ő mindenképpen velem és a Kicsivel együtt szeretne aludni.

Eléggé patthelyzetbe kerültem, mert nem elég, hogy a babától nem tudok már hónapok óta értékelhetően pihenni, de azzal, hogy ő is beköltözik mellénk, még inkább nyomorúságosak lesznek az éjszakáim. Persze azt sem akartam, hogy a kis lelkében úgy csapódjon le a dolog, hogy bezzeg a Kicsi maradhat, őt meg kirakom magam mellől, így végülis beadtam a derekam és megengedtem neki, hogy továbbra is velem aludjon, de ezzel a nagyon közeli jövőben mindenképpen foglalkoznunk kell, muszáj visszaszoknia a saját szobájába, mert így már tényleg semmit nem fogok tudni pihenni.

Pénteken ismét anyósom ment érte az oviba és ott is maradt náluk szombatig, bíztam benne, hogy ez fogja elhozni a változást és könnyebben meg tudjuk majd győzni, hogy úgy is lehet nagyon jót aludni, ha én nem vagyok ott mellette.

Mivel erre a hét végére esett a nyolcadik évfordulónk, és a Nagy is Bakáékhoz készült az utolsó munkanapon, a férjem úgy döntött, hogy péntekre szabadnapot vesz ki, hogy egy kicsit kettesben (jó, a Kicsivel együtt hármasban) lehessünk.

Eredetileg az volt a tervünk, hogy elutazunk valahová négyesben ünnepelni, de nem voltunk biztosak benne, hogy eddigre teljesen kiürül a gyógyszer a szervezetéből, és jól fogja érezni magát, így most be kellett érnünk azzal, hogy elmentünk a kedvenc éttermünkbe ebédre.

Mindkettőnknek nagyon hiányzik már, hogy TÉNYLEG kettesben, gyerekek nélkül is tudjunk egy kis időt együtt tölteni, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt nehéz hónapok után jó lenne, ha olyan dolgok nem számítanának előjátéknak, hogy a fürdőszobában dögönyözi a fenekemet, miközben a beszáradt taknyot öblögetem az orrszívóból a mosdókagylónál állva. Hjaj, de jó is lesz, ha egyszer túl leszünk a kisbabás korszakon, végre le tudunk lassulni és több időt tudunk majd szánni egymásra!

Apropó, orrszívó! Pénteken a közös ebéd után voltunk hivatalosak a Kicsi hat hónapos státuszára a gyerekorvoshoz és ha már úgy is mentünk, akkor rákérdeztem arra is, hogy lehet-e valamit csinálni azzal, hogy szegény baba mindig taknyos, hol jobban, hol kevésbé, de hónapok óta folyamatosan.

A doki elmondta megint azt, amit a legutóbb is (meg amit én is sűrűn ismételegetek magamnak), hogy sajnos ez teljesen normális olyan családoknál, ahol van intézményesített idősebb testvér, ne aggódjak, a tüdeje tiszta, tisztítsuk továbbra is az orrát olyan gyakran, amennyire szükséges, majd ha jön a jó idő, elmúlik.

Hát jó. A porszívó már a nappalink állandó berendezési tárgya lett az elmúlt hetekben, annyiszor szívjuk a gyerek orrát, hogy valami világrekordot már biztosan megdöntöttünk, mosogatom a járatokat fiziológiás oldattal, aztán reménykedünk a legjobbakban.

Az egyetlen ami zavar (engem és a babát is), hogy a váladék alvás közben folyik a torkába és van egy olyan sanda gyanúm, hogy emiatt is alszik úgy ahogy, egyszerűen nem tud nyugodtan pihenni a sok nyálkától. Erre legalább felírt egy speciális baba-orrcseppet, hogy próbáljuk meg éjszakára, fektetés előtt használni, hátha segít és megérkezett a Shadow által küldött csomag is a gyógynövényes, nyákoldó kúpokkal – a kettő közül valamelyik (vagy együtt használva) remélem idővel beválik.

Magán a státuszon egyébként minden rendben volt, nagyon erős, jó tónusú a baba, a nagykönyv szerint fejlődik és a súlya is megfelelően gyarapodik. Most csak egy oltást kapott, de nagyon bátran viselte, pár másodperc meglepődött sírás után kutya baja nem volt, és ezúttal is sikerült elkerülni a hőemelkedést.

Továbbra is csak forogva közlekedik, kúszni még csak hátramenetben sikerül, pedig már nagyon menne előre is, de ez egyelőre még nem jött össze. Gyakoroljuk, igyekszem rávezetni a helyes technikára, de tenyérrel előre próbálja húzni magát, és rettentő mérges, hogy úgy nem mindig megy a dolog.

Vasárnap délután a Nagy legjobb ovis barátjához készültünk – tudjátok ő az a kisfiú, aki gyakorlatilag kizárólag magyarul beszél és akihez a lányom rögtön az első napokban hozzácsapódott. A két gyerek már annyira várta a találkozót, hogy délután alig lehetett őket az izgalomtól elaltatni, és ébredés után is számolták a perceket, amikor végre együtt lehetnek.

Nem tudom, hogy mások férje is szokta-e ezt csinálni, vagy csak az enyém, de esküszöm, hogy újabban egyre gyakrabban táncol az utolsó idegszálamon, miközben készülődünk valahová.

Megbeszéltük, hogy mivel délután 4 órára voltunk hivatalosak, ezért fél 4-kor kell elindulnunk itthonról, de mivel ő „túl hamar” elkészült, így 20 perccel indulás előtt már az előszobában keringőzött, arra várva hogy én mikor leszek már készen. Nem tudom mi haszna az ilyen diszkrét presszúrálásnak, amikor amúgy sem érkezhetünk fél órával hamarabb a megbeszélt időpont helyett, ezért szépen komótosan befejeztem mindent, amibe belekezdtem, miközben belül majdnem agyfaérgörcsöt kaptam. Mivel úgysem bírtam volna ki hangtalanul a dolgot, a kocsiban azért rákérdeztem, hogy mégis mit érez, amikor ezt csinálja, de az volt a válasz, hogy ő nem siettett egy szóval sem, csak én éreztem úgy. Jólvan akkor.

Végül időben éreztük, de hazaindulni a hosszú órák óta tartó közös játék után is nehézkesen tudtunk, még úgy is, hogy mindkettejüknek igyekeztünk elmagyarázni, hogy reggel újra találkoznak majd.

Mi felnőttek is nagyon jól éreztük magunkat, még a magyar-horvát vízilabdameccset is megnéztük közösen. Első benyomásra hasonszőrű szülőknek tűnnek, ráadásul a kis barát anyukája éppen a testvérrel várandós, így a mi Kicsinknek már biztosan lesz egy „ismerős” csoporttársa, amikor pár éven belül ő is óvodába megy.

Salty