Borbolya
Amikor megtörtént velem ez az eset, azt hittem, ez egyedi. De ahogy elkezdtem mesélni róla másoknak, egyre-másra kiderült, hogy mindenkinek van legalább egy ismerőse, rokona, kollégája, aki elvetélt.
Eddig kétszer szültem, soha senki nem említette, hogy rosszul is elsülhetnek a dolgok. Pedig sajnos megtörténhet, és mint kiderült, nem is olyan ritka, csak senki nem beszél róla. Én ezt a csendet próbálom megtörni, nekem ez segít a feldolgozásban.
Amikor harmadik gyermekünkkel várandós lettem, öt centivel a föld felett jártam; annyira boldog voltam, hogy immáron nagy család leszünk. A férjem is rettentő büszke volt, nagyon vágyott még egy gyerekre. A terhességi hetek csak úgy repültek, a kezdeti rosszullétek is elmúltak. A két nagyobb mellett néha nem is éreztem magamat terhesnek, pedig már mintha elkezdett volna látszódni a hasam is. Ezt nem is bántam annyira, mert így egész jól tudtam még mozogni.
A 12. heti genetikai ultrahangon minden rendben volt, megfelelő méretű mindene a babának, vígan lubickolt a hasamban, amit én ekkor még nem éreztem. Szép lassan elkezdett kiderülni a baráti társaságunkban, hogy egyre többen babát várnak, ráadásul több barátnőmmel is csak pár hét különbséggel voltunk kiírva. Nagy volt az öröm, volt miről beszélgetni, ki hogy bírja a terhességet.
Aztán a 16. heti terhesgondozáson megváltozott minden. Bementem az SZTK-ba, megvizsgált a doki, méhszáj rendben, nincs panaszom. Adott beutalót a kórházba a 18. heti genetikára, mert szabadságon lesz akkor. Már majdnem elengedett, amikor eszébe jutott, hogy nem néztünk szívhangot. Visszaültetett a vizsgáló székre és a kézi szívhang figyelővel elkezdte keresni a szívhangot. Pár perc után sem találta, ezért megkért, hogy menjek át az ultrahanghoz, hogy ott is rám nézzen. Szerencsére mindent rendben talált elsőre, ám pár másodperc múlva kicsit feszültebben kezdte figyelni a monitort. Gyenge a szívhang. Lehet, hogy semmi komoly, de azért tovább vizsgálódott, és tartósan alacsony volt (78 az átlagos 120-160 helyett).
Kaptam egy beutalót a kórházba, hogy nézzenek rám ott is, mert a legbanálisabb októl kezdve a szívrendellenességig minden lehet, készüljek fel. De ha bármi van, ott el tudnak látni. Én annyira nem fogtam fel, hogy ez komoly is lehet, hogy még azon tanakodtam telefonon a férjemmel, hogy hazamenjek-e előtte lefektetni a gyerekeket. Végül meggyőzött, hogy inkább azonnal menjek be, legyünk túl rajta.
Fél óra múlva már bent voltam, vártam a soromra. Egy kedves fiatal doktornő ultrahangozott. Kérdezte, hogy mi a panaszom, és mennyi is volt a szívhang. Jó pár percig nézte a monitort, miközben mondta, hogy a 78-as szívverésszám kórházi körülmények között teljesen vállalható lenne, de az a helyzet, hogy sajnos nem lát szívműködést.
Én éppen egy ázásfoltot néztem a plafonon, amikor ezt közölte, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Mintha nem velem történt volna ez az egész és nem én lettem volna ott. Elkezdtek folyni a könnyeim.
Mondták, hogy ez műtéti befejezést jelent, be kell feküdnöm. Vettek vért, majd hazaküldtek, hogy pakoljak össze és délután várnak engem. Teljesen össze voltam törve, alig bírtam hazavezetni a kórházból. A férjemet elég nehezen értem el, de amint beszéltünk, indult is haza, intézett helyettesítést. Közben azon járt a fejem, hogy mi van, ha csak tévedtek, ha mégis van szívhang, csak rosszul látták.
Mire összepakoltam, megérkezett a férjem, és elindultunk a kórházba. Nagyon nem akartam bemenni, legszívesebben elbújtam volna valahol, hogy kiderüljön, ez az egész csak egy rossz álom volt.
Amikor megérkeztünk, már vártak, tudták ki vagyok. Volt EKG, vérnyomást mértek, és millió papírt ki kellett tölteni, mint például, hogy hozzájárulok a beavatkozásokhoz. Először véletlenül ott írtam alá, ahol elutasítják ezeket, de még mosolyogtunk is a nővérekkel egyet, hogy nem nagyon van más választásom, muszáj beleegyeznem. Majd kikérdezett az ultrahangot is végző doktornő minden fontos dologról, amiről feltétlen tudniuk kellett. Utána pedig tájékoztatott a továbbiakról. A protokoll szerint este felhelyeznek méhszájtágító pálcikákat, majd reggel kapok egy szintén méhszájtágító gyógyszert, utána pedig a műtét lesz, altatásban.
Elbúcsúztam a férjemtől, kipakoltam a cuccaimat, majd lementem az udvarra, mert annyira feszített belülről ez a fájdalom, hogy el kellett mondanom valakinek. Több emberrel is telefonáltam, mindenki ugyanazzal a döbbenettel és szomorúsággal hallgatta a sztorit. Kellemes koranyári idő volt, lágy szellővel.
A korábbi terhességeim problémamentesnek voltak, gyors és könnyű szülésekkel. De mindkettőnél (és a mostanival is) a 12. hétig úgy éreztem, hogy bármi lehet, ne kiabáljuk el. Ezért nem is mondtuk senkinek, amíg nem volt meg az első genetikai ultrahang. Utána úgy éreztem, már hátra lehet dőlni, hiszen túl vagyunk a nehezén, a “veszélyes” időszakon, innentől már nem lehet baj. Úgy éreztem, sérthetetlen vagyok. Nem is tévedhettem ennél nagyobbat.
Este felhelyezték a laminária pálcikákat (végig mondtak mindent, mi mi után fog következni, mi történik és mit fogok érezni), majd aludni küldtek. Mondták, hogy már ne nagyon egyek-igyak a másnapi műtét miatt. Állítólag komoly görcsöket is okozhat ez a méhszájtágító, de én nem éreztem belőle semmit. Másnap hajnalban megkaptam a gyógyszert, és a másik hasonló sorsú szobatársammal vártunk a sorunkra. A reggeli vizit közben megkérdeztem az egyik szülésznőt, hogy körülbelül mikor fogunk sorra kerülni, mire mondta, hogy nem tudja, mikor hívnak engem a szülőszobára. Itt kicsit felszaladt a szemöldököm, mert eddig szó sem volt szülőszobáról, csak a műtétet mondta mindenki.
A vizit után bejött egy nagyon kedves, fiatal doktornő, hogy ő lesz ma az ügyeletes a szülőszobán, és szeretne mindent elmondani nekem, amit fontos tudnom. Itt tudatosult bennem, hogy mivel már betöltöttem a 12. hetet, ezért a baba méretei miatt nemcsak küret lesz, hanem egy indított mini szülés, és miután megszületett a baba, utána megyünk a műtőbe.
Majdnem fél 2-ig várnom kellett, mire csengethettem a szülőszobánál. A férjem nem jött be, otthon vigyázott a nagyobbakra, pedig többször is felajánlották, hogy szóljak neki nyugodtan. De ő ezt nem tudta volna lelkileg elviselni, így is nagyon padlón volt. Bekötötték az infúziót, ami fájásokat generált (nem oxitocin volt, hanem valami modernebb, hatásosabb). A szülésznő és a doktornő is végtelenül kedves volt, akárhányszor bejöttek hozzám, mindig volt egy-egy jó szavuk, simogattak és vigasztaltak. Tudom, hogy ők azért többször találkoznak sajnos ilyen esettel, de ott akkor végtelenül jól esett, hogy ennyire empatikusak velem.
Egy óra után már nagyon feszített a hasam, ekkor jöttek és burkot repesztettek. Elkezdtem sírni, mert eszembe jutott az előző két szülés, ahol a burokrepesztés után már rövid időn belül a kezemben foghattam a babákat. Alig telt el még egy óra, amikor nagyon pici tolófájásokat éreztem. A legnagyobb fájdalmam sem volt erősebb egy közepes menstruációs görcsnél. Szóltam a szülésznőnek, aki azonnal jött, és mire felvette a gumikesztyűt és odatartotta a kezét a lábamhoz, ki is csusszant a baba.
Hívta a doktornőt, majd nagyon óvatosan megtörölgette, és egy papírtörlőbe bugyolálta a babát. Közben mondta, hogy valószínűleg megvan a halál oka: a köldökzsinór ötszörösen rá volt tekeredve a baba nyakára, ami egész egyszerűen megfojtotta.
A babát, mint egy kis csomagot a hasamra tették, és kimentek, hogy el tudjak tőle búcsúzni. Ott elkezdtem zokogni.
Szegény pici baba, semmi baja nem volt, mindene megvolt, mindene akkora volt, mint kellett lennie, és pont az, ami életben tartja, az fojtja meg. (Utólag a szövettan is megerősítette, hogy semmi szervi vagy genetikai rendellenessége nem volt.) Annyira igazságtalan az élet. Mekkora esély van rá, hogy pont így tekeredjen a nyakára a köldökzsinór..?
Bocsánatot kértem tőle, hogy így alakult, és elmondtam neki, hogy apával nagyon vártuk őt, és mi sem így terveztük.
A búcsú után visszajöttek, és a szülésznő lemérte a mi csöpp babánkat, aki a két tenyeremben elfért volna. 130 gramm. A doktornő készített nekünk egy papírra talplenyomatot, amit berakott a papírjaim közé - ezt egyébként bekereteztük és azóta is kint van a lakásban -, majd jött a műtős fiú. Utána már megállíthatatlanul folytak a könnyeim, amíg el nem altattak. A műtőben is mindenki kedves volt, éreztem rajtuk az együttérzést. Legközelebb már az ágyamban ébredtem fel.
Éjszakára bent tartottak megfigyelni. Másnap reggel még meglátogatott a szülőszobás doktornő a műszakja után, hogy megkérdezze, hogy vagyok, és jó tanácsokkal látott el, mire kell majd figyelni, milyen mesekönyvet javasol, hogy olvassunk a gyerekeknek a baba halála kapcsán és még gyászterapeutát is ajánlott.
Őszintén szólva, ha nem egy ilyen szomorú apropó kapcsán kellett volna kórházban lennem, mondhatnám, hogy mindenkinek ilyen bánásmódot kívánnék a kórházi tartózkodása alatt. Örökké hálás leszek a kórház összes dolgozójának - különösen a szülőszobán lévő doktornőnek és a szülésznőnek -, hogy ebben a helyzetben ilyen megértőek és empatikusak voltak - pedig mindenki csak a munkáját végezte. Így is lehet, pedig nem kerül semmibe.
Mindeközben a barátnőim hasa szépen gömbölyödik, én pedig próbálok nem arra gondolni, hogy én is pont itt lennék. De ahogy a doktornő is fogalmazott: a test előbb gyógyul, mint a lélek. A testi gyógyuláson már túl vagyunk, a lelkieken még dolgozunk...
Borbolya
