20+3 (vagy valahogy ekörül)

Szabadság. Én már tényleg nem is emlékeztem, milyen ez. Az első napon még nem is tudtam kiszakadni a mókuskerékből, álló nap csak takarítottam a házat, mostam, mosogattam, rendet raktam, és abban leltem örömömet, hogy végre nem totálisan értelmetlen, amit csinálok, nem lesz félóra múlva morzsás minden, a teraszajtó és a fürdőszobatükör maszatos, a helyükre pakolt dolgok a nappali közepén szétszórva. Most, a szabadságunk harmadik napján ülök a tiszta, rendezett otthonunkban, csend van, és eláraszt a nyugalom. Úristen, milyen jó lenne, ha ilyesmi nem átlagosan négyévente fordulna elő, és akkor sem csak négy-öt napra.

Na, de kezdjük a legelején... Vasárnap a nagy elindult élete első ottalvós táborába, amit nem tudom, hogy ő vagy mi vártunk-e jobban. Mindenesetre a buszra olyan lelkesen szállt fel, hogy kis híján még köszönni is elfelejtett, integetésre pedig már végképp nem jutott figyelme, úgyhogy a húga a buszmegállótól hazáig kétségbeesett krokodilkönnyeket hullatott, amiért a tesó csak úgy se szó, se beszéd, őt hátrahagyva elviharzott. (Nagyon szoros a kapcsolatuk, reggelente, mikor a nagy oviba megy, hosszasan bizonygatják egymásnak, mennyire fog hiányozni a másik, délután pedig leírhatatlan az öröm minden egyes találkozásnál. Ezek után képzeljétek el a kicsi csalódottságát, amiért elmaradt a szokásos “pusziésölelés”.)

Közvetlenül ezután Pannonhalmára indultunk a fiatalabbik unokahúgom keresztelőjére. (Ő nem a tesóm, hanem az unokatestvérem kislánya, de nem tudom, hogyan vannak a rokonsági fokok, az unokatestvéremre egyébként is úgy tekintek, mintha inkább a bátyám lenne, szóval egyszerűbb így nevezni.) A szertartás nagyon szép és meghitt volt, az utána következő ebéd az apátság éttermében igazán remek, engem pedig már ekkor kezdett megcsapni a szabadság szele, hiszen úgy tudtunk leülni az asztalhoz, hogy kettő helyett csak egy gyerek után kellett rohangálni két falat között, ami önmagában is egészen különös érzés volt. Így már majdnem meg tudtunk enni egy egész főételt megszakítás nélkül. (Nem véletlenül nem járunk gyerekekkel étterembe. A naggyal mostanra simán lehetne, de a kicsi még nem vendéglátás-kompatibilis.) Miután az idősebbik, hasonló korú unokahúgom is befejezte az ebédet, és valamelyest egymást is elszórakoztatták, végképp kezdtem úgy érezni magam, mint aki megengedheti magának azt a luxust, hogy csak desszertre és az asztalnál folyó (felnőtt) beszélgetésre figyeljen.

Másnap, tehát hétfőn reggel anyám elvitte magával a kicsit a déli partra, bár az indulás ezúttal sem volt sírástól mentes. Sajnos a leányzó nincs hozzászokva, hogy a nagyival legyen, olyan pedig még sosem volt, hogy elvitte volna magával, ezért eléggé megszeppent, hogy az apja és én nem megyünk vele. Bőgve ismételgette, hogy nagyon szeret, kéri, hogy ne hagyjam egyedül, amit nem volt könnyű megállni, de végül csak elindultak valahogy. Tanácstalan voltam, hiszen evidens, hogy nem munkatáborba küldtük a gyereket, semmi baja nem lesz attól, hogy eltölt néhány strandolós napot a saját nagyanyjával, közben mégis olyan érzésem volt, mintha kábé beszoktatás nélkül hagynám ott egy vadidegen helyen, amitől meg van rémülve. (A nyaralót amúgy ismeri, egy fél évig még laktunk is ott, amíg építkeztünk, szóval gondolom, hamar megnyugodott, azóta meg jól elvan anyámmal, a volt kolléganőjével és az ő unokájával.)

Ezután álltam neki a takarításnak, amit abba sem hagytam addig, amíg nem hívtak a táborból, és adták át a telefont a nagyobbik gyerekemnek, aki ugyancsak sírva kérte, hogy vigyem haza. Fúúú, itt kezdett eldurranni az agyam, mondtam neki, hogy nem hozom, de átugrom hozzá, eszünk egy fagyit és megbeszéljük. (Badacsonyban táboroznak, egyébként ő a legkisebb a táborban, azért mertem elengedni, mert ha bármi nagy gebasz lenne, akkor könnyen elérhető távolságban van.) Fogtam a táskámat és a kocsikulcsot, elköszöntem a férjemtől, aki lemondóan sóhajtotta, hogy legalább volt ötórányi “nyaralásunk”, és úgyis a gyerekkel fogok visszajönni, de én nagyon elszánt voltam, úgyhogy mondtam neki, hogy ne aggódjon, márpedig ezt a hetet kettesben töltjük, ha a fene fenét eszik, akkor is.

A gyerekemmel eltöltött első öt perc után realizáltam, hogy az égvilágon semmi baja azon kívül, hogy éhes, mivel csak naponta háromszor kapnak enni, amiből a reggeli ráadásul fél 8-kor van, utána délután 1-ig semmi, csak edzések és táncórák, úgyhogy simán leesett a vércukra, behisztizett, és mivel hatéves, fogalma nem volt, hogyan kell kezelni. Minimum napi ötszöri étkezéshez van szokva. Hát azt hitte, az a megoldás, ha felhív engem, hogy neki nem jó ott. A többi felnőtt meg nyilván nem ismerte, nem tudták, mire kell figyelni nála. Először is megetettem, aztán a boltban vettem neki müzliszeleteket és kétszersültet, majd a lelkére kötöttem, hogy ha napközben éhes lenne, egyen valamit. (Az indulás előtt kérték, hogy ne pakoljunk külön ennivalót, mert az ellátásuk megoldott.) Kisimult idegekkel, mosolygósan hagytam ott a táborban, amit azóta is nagyon élvez, és lelkesen számol be esténként arról, milyen szuper minden. A táborvezetőnek persze meghagytam, hogy ha legközelebb nyafogás lenne, inkább küldje el enni. Csodák csodájára azóta nem volt hasonló kifakadás.

Apropó hatéves. Tegnap volt születésnapja. (Ezt a posztot szerdán írom.) Nagyon furcsa volt, hogy nincs velünk, szinte nem volt perc, hogy ne jutott volna eszembe, vagy ne idéztem volna fel a születését, az első együtt töltött napok, hetek részleteit. Tele volt a szívem szeretettel. Ennek ellenére, mikor a férjem elérzékenyülten kérdezte, nincs-e hiányérzetem, gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy “Nincs!”. Egész egyszerűen annyira mérhetetlenül leszívott mentálisan, fizikailag, mindenhogy az elmúlt pár év, hogy még az elsőszülöttem születésnapja sem volt elegendő indok ahhoz, hogy ne élvezzem lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy végre néhány napig nincsenek velünk.

Őszintén szólva, ha én előre tudom, hogy ez ennyire nehéz lesz (mármint nem maga a gyereknevelés, hanem a támogató segítség nélküli gyereknevelés), teljesen másképp töltöttem volna el életem első 28 évét. Sokkal többet kirándultam volna mindenféle érdekes helyekre (nem csak külföldre gondolok, itthon is van rengeteg látnivaló, amit szívesen megnéznék gyerekek nélkül), több időt lettem volna a természetben, komolyabban veszem a sportolást, a tanulást, és úgy általában véve sokkal jobban figyeltem volna arra, hogy a kiszabott idő bizony véges, érdemes okosan kihasználni. Volna, volna volna. A férjem szokta mondani, ha a nagyanyjának meg f.sza lett volna, akkor ő lenne a nagyapja. Szóval nincs értelme ezeken rágódni, főleg, hogy minden bizonnyal a fiatalsággal járó teljesen természetes állapot, hogy az ember egyszerűen nem gondol az öregedésre, és arra, hogy az őt körülvevő dolgok nem maradnak örökre úgy. Mindenesetre kicsit olyan ez, mintha jobban tudnám értékelni a számomra valóban fontos dolgokat, csak mire rájöttem, mik azok, már nincs időm kiélvezni. Természetesen a család mind közül a legfontosabb, nélkülük aligha élveznék már bármit is, de jó lenne megtalálni az egyensúlyt.

Voltunk a kedvenc éttermünkben, ahol a második esküvőnk utáni vacsorát és bulit is tartottuk. (2014-ben volt egy kéttanús polgárink, mikor a naggyal voltam terhes, két éve pedig számunka az “igazinak” tekintett egyházi már a rokonokkal és barátokkal megünnepelve, itt, a Balaton mellett.) Sétáltunk Füreden, strandoltunk, összebújtunk, néztünk filmet - amibe persze belealudtunk. Hiába, a szokás nagy úr. Ügyködtünk a ház körül, a férjem barkácsolt, én gazoltam, nem voltak viták sem türelmetlenség. Szóval eddig minden a legnagyobb rendben.

Holnap vége tábornak, elvisszük a nagyot a tesójához és a mamához, megköszöntjük rendesen is tortával, ajándékokkal, aztán este eljövünk tőlük, és még marad két napunk kettesben. Vagyis technikailag hármasban. A program majd spontán alakul. De most azt kívánom, bárcsak lenne még egy hét, hiszen alig kezdtünk belerázódni, máris véget ér...

szinvaltoszemulany

A szerző terhesnaplóját itt olvashatod:

13. hét: Elsírtam magam a genetikai vizsgálaton
Végre sírok. Nem gyászomban, örömömben.
Tovább>>>

14. hét: Nagyon félek a hüvelyi szüléstől
Néhány napja ismét szorongani kezdtem a hüvelyi szülés gondolatától, és idegesen forgolódom elalvás előtt az ágyban.
Tovább>>>

17. hét: Megsértődött az orvos, mert nem nála végeztettem egy vizsgálatot
Az én szemszögemből nézve nem elsősorban az orvos szakmai reputációjáról van szó egy esetleges probléma esetén, hanem a magzat és a saját egészségemről.
Tovább>>>

18. hét: Vajon jól tippelték meg a baba nemét az ultrahangon?
Tudom, hogy azt illik mondani, hogy mindegy a neme, csak egészséges legyen, én továbbra is az egészséges lány verziónak drukkolok.
Tovább>>>

19. hét: Öt hónapos terhesen akartam elválni
Elértem a totális mélypontot, melynek során a válás gondolatát is napokig komolyan fontolgattam...
Tovább>>>