2015 április 14. 7:00 – 13:09
Első kislányom 2013-ban született, 7 óra vajúdás után császármetszéssel, mert már nagyon leesett a szívhangja, és fenyegető oxigénhiány miatt sürgősségi császármetszést hajtottak végre. Második kislányomat is szerettem volna természetes úton megpróbálni megszülni, amelyben az orvosom maximálisan támogatott. A klinika protokollja azonban nem engedi első császár után a túlhordást, ezért burokrepesztéssel megindították a szülést a 40. héten.
Reggel 7 órára kellett mennünk a klinikára. Az előkészítés után Zsuzsival, a szülésznőmmel bementünk egy egyágyas szülőszobába. Közben megérkezett az orvosom is, a férjem még kint kellett, hogy várakozzon. 8:15-kor repesztette meg a doktor a burkot, a magzatvíz szépen elcsordogált. Zsuzsi rákötött a ctg-re és a fájásmérőre is, és mondta, hogy örülne, ha ameddig csak lehet, a labdán vajúdnék, sétálnék, állnék. Ennek én is nagyon örültem. 8:15-től 9:00-ig csak gyenge fájásokat éreztem, de a mérő már mutatta őket, aminek nagyon örültünk. A méhszáj is szépen tágult, Zsuzsi biztatott, hogy minden a legnagyobb rendben és a megfelelő ütemben halad. Közben a férjemmel beszélgettünk, masszírozta, simogatta a hátam, adott inni, ha kértem, szellőztetett, és végig éreztette, hogy velem van, és majd együtt szépen megcsináljuk. Nagyon bensőséges volt az egész, ezek tényleg olyan pillanatok voltak, amelyeket nem minden pár élhet át, és mi már ezekért is nagyon hálásak vagyunk. Egészen új alapokra helyezte a kapcsolatunkat ez a néhány óra. Nagyon büszke volt rám, és az most is, ahogyan én is tisztelem és becsülöm amiatt, hogy végigcsinálta velem!
Kb. 9 órától elkezdődtek az erős fájások, először 5, majd kb. 3 percenként. A méhszáj tovább tágult. Zsuzsi végig velem volt, a doki talán egyszer jött csak be megkérdezni, hogy mi újság. Ő is biztatott, hogy nagyon szépen haladunk, itt bizony szülés lesz! Ameddig csak lehetett a labdán maradtam, néha felálltam, sétáltam is, amennyire lehetett az infúzióval.
Kb. 11:30-ig szépen vajúdtam, eddigre a méhszáj már teljesen elsimult, Zsuzsival nagyon örültünk. Ekkor felfeküdtem az ágyra, vagy inkább ültem, mert Zsuzsi teljesen felállította az ágy háttámláját, számomra ez kényelmes volt, nem volt vele bajom. Innentől kezdődött az igazi gyötrelem, mert elindultak a tolófájások. Zsuzsi mondta, hogy ha úgy érzem, nyomni kell, nyomjak, és forduljak egyik oldalamról a másikra, két fájás jobb, két fájás bal oldalt. Közben kaptam oxitocint is (ez ellen eléggé tiltakoztam, de Zsuzsi meggyőzött, hogy kell), illetve egy fájdalomcsillapító injekciót. Zsuzsi mondta, hogy két fájás között próbáljak pihenni, el is aludhatok. Két-hárompercenként jöttek. Volt is olyan, hogy elaludtam, akkor Krisztián nagyon megijedt, hogy elájultam.
12:30-kor (tehát már egy órája tolófájásokkal – akárcsak az előzőnél) Zsuzsi azt mondta, elmegy, behoz mindent a születéshez, mert itt tizenöt percen belül baba lesz. Az volt a baj, hogy nem is nagyon hittem neki, valahogy éreztem, hogy nagyon fogy már az erőm, illetve, hogy kísértetiesen hasonlít a szitu az előző lányom születéséhez, és a neheze még hátra van, de hiszen már egy órája tolófájások voltak. Bejött az orvosom, megvizsgált, mondta, hogy akkor gyerünk, szüljünk. Próbálták a babát a hasamnál nyomni lefelé, a lábam fent, nyomjak, nyomjak… Egy fájás alatt hármat nyomtam. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig, a fejecske pedig csak nem ment lejjebb. Zsuzsi és a doki felváltva vizsgáltak, ez is iszonyúan fájt már. Azt emlegették, hogy nem jó helyen van a két kutacs, pont fordítva van a fej, mint ahogy a születéshez kéne lennie.
A doki már mondta, hogy ő úgy látja, nem fog menni, de a baba szívhangja rendben, még várjunk kicsit, de ne sokat, ne várjuk meg, míg a babával lesz valami. Ráadásul a lenti műtő felújítás miatt zárva, fel kell menni, ami kb. tíz perccel meghosszabbítja az egész folyamatot. Újra nyomtam, ők is a hasamat. Semmi. A doktor úr rendkívül korrekt módon azt mondta, hogy nem akar egyedül dönteni, úgyhogy idehívja az intézetvezető helyettest, hogy ő is vizsgáljon meg. Jött is a professzor úr, de ő is egyetértett abban, hogy nem fog menni. Az orvosom megkérdezte, hogy mit szólok, ha megyünk a műtőbe. Mondtam, hogy menjünk, nincs több erőm, elfáradtam, másfél órája nyomok. Emiatt azóta is lelkiismeret-furdalásom van. Lehet, hogy még bírtam volna?!
A műtőig vezető út pokoli volt, hiszen közben ugyanúgy jöttek két-hárompercenként a tolófájások, egészen addig, míg be nem adták a gerinc-érzéstelenítést. Férj fejnél, én remegek, mint a kocsonya, ahogy az lenni szokott (a másik lányommal is ugyanez volt). A doki közben mondja, hogy nagyon büszke rám, az egész osztály nekem szurkolt, nagyon ügyes voltam, 5-10 százalékon múlt.
13:09-kor nagy nehezen kiemelték a lányomat, aki először nem sírt fel. A feje nagyon mélyen volt már, ezért nem volt egyszerű kivenni. A nehéz kiemelés miatt a hólyagomat meg kellett piszkálni, ami valamilyen gyulladást okozott, így antibiotikumot kellett kapnom öt napig. Már sírtam, hogy hol van, hadd lássam végre. Megmutatták, majd Zsuzsi levitte, a férjem pedig vele ment. A többi már a szokásos. Összevarrtak, és mentem az intenzívre, ott töltöttem az egész éjszakát. A látogatási időben felhozták a kicsit, így egy keveset tudtunk hármasban lenni még aznap.
Összességében véve számomra inkább pozitív, mint negatív volt ez a szülésélmény. A kapcsolatunknak a férjemmel hihetetlen erőt és lendületet adott, már csak emiatt is megérte. Aztán amiatt is, hogy itt van bennem az, hogy én mindent megtettem. Másodszor is. Amit még érzek, hogy most már egészen biztos, hogy nem szeretnék szülni. Ebben a kórházban két császár után eleve nem is engedik, de ha engednék, akkor sem szeretnék már. Elég volt, eleget szenvedtem, de nem bánom egy percét sem! Úgy érzem, elmondhatom magamról, hogy szültem. Kétszer. Gyakorlatilag mindent átéltem, kivéve a konkrét kitolást. Kétszer. Persze, pont az a katarzis élmény, de az attól még ugyanúgy meg volt, hiszen a baba imádnivaló, csak a miénk, a szerelmünk újabb gyümölcse!
A.
