Amikor bizonyos életszakaszokhoz értem, úgy éreztem, felnőttem. Aztán később láttam, hogy csak egyre „felnőttebb” vagyok. És hogy nincs olyan, hogy nem jön újabb kihívás, újabb fájdalom vagy harc.
Eleinte azt hittem, 18 éves koromban jön el. Aztán így pár nappal a 33 előtt már belátom, hogy volt még pár. Meg hogy lesz is.
Van a fejemben egy ideális kép. Magamról, a gyerekeimről. A házamról, az életemről. Most nagyon nem ott vagyok. Nem olyan régóta úgy döntöttem, hogy egyedül nem jutok előrébb, hát elkezdtem pszichológushoz járni. Amiben az a jó, hogy nem kell neki fizetni. És az a rossz, hogy mikor azokon a péntek reggeleken megjelenek nála, minden annyira biztatónak és reménykeltőnek tűnik. Viszont este a sötétben előjönnek a rémségek. A múlt és a jelen vad keveredése, belül zokognék, de aki mellettem fekszik, nem bánthatom meg ezzel.
Ő egy jókor jött ember. Jókor volt jó helyen.
Azt hittem, komolyan évek óta azt hittem, hogy rá várok. Amikor együtt voltunk, fiatalok, gyerektelenek, gondtalanok. Persze jó sok fejfájást okoztam vele a szüleimnek. De nem számított.
Jött, tavaly júniusban. Addigra már annyira szorított otthon minden. Szorított az anyaság, szorított a ház, a háztartás. Úgy éreztem, minden kínom a pusztába kiáltott szó. Hiába vártam a megváltást, a feloldozást, hiába vártam a segítő kezet a férjemtől. Nem jött. De jött Ő. És azt mondta: „Ugorj. És én elkaplak.”
És megfogtam a gyerekek kezét és ugrottam.
Bele egy ismeretlenbe, egy tíz éve nem látott, alig-alig ismerős karjaiba.
Azóta azt mondom, egy percig sem bántam meg. A gyerekeimnek és velük együtt tudok újra örülni. Nem érzem azt fullasztó, nyomasztó anyaságot. A közös erővel véghezvitt fáradt hétköznapok után felszabadító szünetek jönnek, közös séták, nagy beszélgetések, koncertek és szánkózások.
De mégis.
Ott a mellkasomon néha az a kellemetlen nyomás. Mintha ülne rajta valami. Amikor a régi házra gondolok. A kertre. Amikor a férjem és én MI voltunk. Különlegesen voltunk, úgy gondolom.
Kegyetlen dolog ez. A pszichonéni szerint akkor lesz vége ennek, amikor a kezemben lesz a válásról szóló határozat. Azt mondja, az ugyan csak egy papír. De hivatalos lezárása egy életszakasznak. És hogy az segíteni tud továbblépi. Ám az még odébb van.
Nagyon hiányzott a férjemből az, hogy érezzem, hogy szeret. Persze mondta ő viccesen, hogy „majd ha változik, szólok”. Ám sajnos nekem ez nem elég. Néha kellenek szavak. Néha kellenek érintések, napközben csak úgy egy-egy simítás, ölelés. Nem a szex miatt. Csak úgy. Most megvan minden, amire vágytam.
Mégis ott ez a rohadék a mellkasomon.
XY
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
