Drága apukám!
Ültem tavaly ilyenkor az erkélyen, hallgattam a Népligetből átszűrődő Republic koncert hangjait, amire jól elfelejtettem elmenni (pedig huszonsok évvel halálod után erre bírtalak istenigazából megsiratni), és arra gondoltam, most lennél hetvenöt éves, vajon milyen lennél? Nehéz ezt elképzelni valakiről, aki negyvenhét évesen itthagy bennünket.
Furcsa viszonyban voltunk mi, te meg én. Már a kezdet nem volt túl biztató, a hatvanas években is történik olyasmi, hogy egy nem annyira komolyan vett aktus után ott áll az ember fia egy komoly arcú fiatal nővel, akinek amúgy is keskeny ajka pengevékonnyá torzul a mondanivaló alatt, hogy most vagy megpróbáljátok együtt, vagy úgy eltűnik, hogy sose látjátok egymást, de a gyerek marad, mert maradnia kell. Szegény nagyanyám, ráadásul bemondta, hát istenem, legfeljebb elváltok majd, gyilkos tekintettel néztél rá, mint akitől inkább azt várnád, fiává fogad most, pedig alapjában véve te sem így képzelted a nősülést, persze, tetszett a keskeny ajkú lány, aki ott lakott az utcában, a szép szobája, a csinos ruhája, a szorgalma, de érezhettétek már ott, hogy passzolni fogtok, mint púpos a falhoz. Sajnos nem tévedtetek nagyot.
Születésemkor nem voltál jelen, a fővárosban dolgoztál már, anyám a szüleinél várta ki az idejét, mert az egyszoba-társbérlet körülményei a családi idillre nem voltak épp alkalmasak. Anyám rendíthetetlenül csak lányt tudott elképzelni, te meg fiút, nyilván ezért nem volt előre egyeztetett, megbeszélt nevem sem, aminek hívnak, azt a szülésznő tippelte rám. Képzelem, milyen fancsali arcot vághattál, mikor kiderült, nem fiad született, tétován babráltál a furán komoly arcú, ügyetlen, gyáva vakarcs körül, aki sikítófrászt kapott egy létra tetején, tízévesen is át kell cipelni a kőbányai vasúti hídon, mert retteg az alatta csattogó kerekektől, téged kevésbé hatott meg, hogy a vakarcs nincs még ötéves, de már mesekönyvet olvas, verset mond, halálra rémültél, mikor hol a Rádió gyerekkórusába hívtak, hol a Magyar Televízióba gyerekszereplőnek, nem is engedtél egyikre sem, az esküvő előtt az nem derült ki, milyen szörnyen ómódi, ugyanakkor ellentmondásos képzeteid vannak a női nemről, ehhez elég tehertétel volt, hogy feleségül vettél valakit, akinek a konzervatív-elegáns külseje mögött egy feminista rejlik, aki abban már nem engedett, hogy ne a körzeti suliba, hanem az általa kiválasztottba járjak. Isten látja lelkem, ugye onnét már látszik, ez esetben egész biztos, hogy anyámnak volt igaza.
Jót akartatok nekem mind a ketten, de anyám befolyása a mindennapokban erősebb volt, és számtalanszor előfordult, ha egyikőtök feketét, a másik fehéret mondott valamire, ami szintén nem nagyon segítette az egymásra hangolódást – mert azért igyekeztél helytállni apaszerepben, jöttél értem az iskolába szombatonként (mindig, mindenhonnan elkéstél, itt is csak ketten fogócskáztunk már Rékával az aulában, mire odaértél), hoztál szebbnél szebb babákat külföldi útjaidról, egyiptomi retikült, macskafejes iskolatáskát. Egyszer egyedül maradtunk este, megtanítottál arra, hogyan kell szabályosan szervírozni a teát, amikor pedig minden módszer csődöt mondott, megmutattad a békát, aminek megfigyelése után két héttel már úgy úsztam, mint a parancsolat. Hoztál görkorcsolyát, bár előre tudtad, sokáig csak küszködni fogok vele, biciklit, szegény nagyanyámnak volt csak türelme hetekig körbe-körbézni velem a diófa körül. Egyszer elvittél a temetőbe, szakadó esőben ültettünk árvácskát alig ismert nagyanyám, a te édesanyád sírjára, döbbenten vettem észre, esőben is lehet csinálni dolgokat, esernyő és esőkabát nélkül, nem olyan nagy dolog az.
Már beteg voltál, mikor a nagyszüleimtől igyekeztünk volna hazafelé, de későn indultunk a vonathoz. Biciklivel próbálkoztunk, lihegve tekertem a nyomodban kis gyerekbiciklimmel, a vonat épp indulni kezdett, mi ordítani, a vonatvezető fél testtel kidőlt a mozdony ablakán, nevetve fékezett, látva hogy szó szerint futóbolondokkal van dolga. A csodás rákgyógyító hatásúnak állított céklalét is hurcoltad akkor már magaddal, közben végigömlött a világos öltönyödön, így utaztunk Pestig, féktelenül vihogva a csínyen, az eldobott bringákat nagyapám vitte haza. Aztán pár hét múlva megoperáltak, majd egy évig halogattad, és ahogy utólag kiderült, lehet, már előzőleg késő lett volna. A valahányadik operáció után, ami már csak halasztotta az elkerülhetetlent, döbbenten láttuk az ágy mellett a már addig is sok konfliktust okozó vörösboros üveget: az orvos legyintett, higgyék el, teljesen mindegy már.
A betegség van, akiket összehoz, minket inkább távolított, örökre belém vésődött, ez az, amit nem szabad csinálni, de ha egyszer ennyire beteg leszek, nekem is tennem kell azért, hogy legyen kinyújtott kéz, és el is bírjam fogadni. A rák magányos betegség, mondta valaki nemrég, eszembe jutottál, mikor én költöztem a nagyszobába anyámhoz, és te az én hajdani gyerekszobámba, pedig nem voltam még egészen tizenhárom. Akkor kezdtem el sejteni, nagyon nagy a baj, amikor a kórházban elemet kértél a kisrádióba, és fordítva tetted be őket, te, aki mindent meg bírtál szerelni, minden villanyos gépnek tudora voltál, aki nem akartál esztergályos lenni, inkább elvégezted estin a Kandót, hogy bejuss a KFKI-ba. Ha megéred az informatika forradalmát és a szocializmus bukását (esténként Szabad Európát hallgattál), akkor az előzőleg felszedett számítástechnikai tudásoddal választhattál volna, hogy programozóként vagy hálózati rendszergazdaként keresed dagadtra magad, a pártállásod meg nem érdekelt volna végre senkit. Nem adta meg az élet a lehetőséget.
Remélem, látod, sok befejezetlen harcodat vívtam meg sikeresen, látod, hogy megtanultam angolul, te elszántan vívtad a harcot a nyelvvel esténként a konyhában, megtaláltam a füzeteidet, egy példamondat-sorozat után mérges megjegyzés: „EZT AKARTAM ÍRNI:” – majd következtek a lefordítani szánt magyar mondatok, hm, a megjegyzés nagyjából fedte a valóságot. Az Assembly sorokon viszont elámultam, mikor magam is kacérkodtam effélével, a vizsgám napján izgultam, aztán megláttam a SZÁMALK folyosóján az ősgépet, a TPA-k egyik példányát ácsorogni a folyosón – ezeket szerelgetted anno Budapesten, Moszkvában és Kairóban, akkor már tudtam, átmegyek a vizsgán. „Mintha én csináltam volna!” – ámult a vizsgáztató, én meg vigyorogtam, dehogy te csináltad, én tudom csak, ki csinálta. Halálod után mintha rejtélyesen rám hagytad volna logikai-műszaki képességeid egy részét: addig egy gombot nem nyomtam meg, utána megszereltem a kislámpát, egyedül, a főiskolán csak én írtam hibátlan programozási zárthelyit a vadiúj tantárgyból.
Nem sok minden maradt rám utánad. Gyilkos tekintettel néztem anyámra, mikor eladta a bendzsódat, pedig csupa praktikus érve volt, foglalta a helyet, és én nem tudok játszani rajta. A Sanseveriát költözésről költözésre hurcoltam, több mint húsz évvel élt túl, miután felháborodva végighurcoltad buszon-metrón a bazi nagy növényt: Ez egy élőlény, és KIDOBTÁK! Na megörököltem ezt is... Ha tudnád, hányat-mit mentettem azóta hasonló mondatok kíséretében. Megvan minden diád, CD-re digitalizálva is, az öreg fényképezőgéped, egyszer kitanulom, miként bűvészkedtél olyan jó képeket vele.
És megszületett a Fiú is, akit nyilván helyettem vártál, akit a lányommal együtt vinnél a vidámparkba így hetvenhat évesen, ha megéred, fiatalon vidáman huppogtál az Elvarázsolt Kastély hordójában. A Fiú neve napja halálod napjára esik, utólag vettem észre. A Fiú anyám születésnapján fogant, nagyszüleim halálának éjszakájának évfordulóján jött a világra, a másik neve napja az ó- és újesztendő fordulója, a kezdet és a vég fehér és fekete kígyójánál áll minden dátuma, amelyek az Élet Vizének forrása körül tekeregnek. Boldog születésnapot, apám, gyerekkoromban sokszor dicsekedtem, az én apám akkora nagy ember, hogy minden évben tűzijáték van a születésnapja tiszteletére Budapesten, már egészen kicsiként elvittek rá, visítva ugráltam a hálózsákban-babakocsiban. Azóta is kicsit homályos szemmel nézem augusztus huszadikán a fényeket, túl kevés időt töltöttünk mi együtt túl sok értetlenség közepette, csak remélni tudom, néhány dolgot sikerült véghezvinnem abból, ami valaha olyan fájdalmasan korán szakadt félbe.
Ölel sosem tervezett, kétbalkezes lányod,
Vakmacska
