26. hét

Egy ideje már elmélkedem azon, hogy a pisilésnek van-e valamiféle világrekordja? Olyasmire gondolok, hogy teljesen átlagos folyadékbevitel mellett összesen hány alkalommal szorul az ember mosdólátogatásra. Az elmúlt hetek alatt nyújtott teljesítményem alapján már hívhattunk volna egy Guinness-rekord hitelesítőt, de a férjem szerint csak mennyiség alapján mérik a csúcseredményeket, nem pedig gyakoriságra.

Ő egyébként esküszik mindenre ami szent, hogy az előző terhességemnél is pont így működött a szervezetem, de én nem akarom elhinni, hogy volt már rá precedens, hogy éjjelente 3-4 alkalommal is kellett WC-re mennem. Úgy tűnik, hogy nagyon szelektív a memóriám.

Anyukám azt mondja, hogy ez is csak a felkészülés része, hogy jó előre megtanuljam milyen, amikor éjszaka az új baba miatt nem tudok majd aludni. Először is: én ezt már egyszer megtanultam, másodszor pedig: a pár napos gyerekhez se kellett ennyiszer felkelni!

Sebaj, majd alszom, ha már nem nyomja a hólyagomat a legkisebb ugrifüles. Fő az optimizmus!

A bölcsiben is zajlik az élet, a héten tartották a nagy negyedéves szülői értekezletet a teljes csoportnak. Minden hónapban van fogadóóra, amikor személyesen kapnak a szülők a saját gyerekükre vonatkozóan visszajelzést, de háromhavonta tartanak egy nagy össznépi gyűlést is, amikor főleg korosztályos dolgokról beszélnek, nem egyénekről nyilatkoznak.

Ez a mostani egy interaktív szülői volt, különböző feladatokkal, amiket csapatokban kellett a felmenőknek abszolválni. Nálunk most a férjem jár az ilyen bölcsis megbeszélésekre, később a magyar oviba és az iskolába – a nyelv és a sulis feladatok miatt – úgyis javarészt én fogok menni.

A hitvest kimondottan szórakoztatják ezek az események, mindig úgy jön haza, hogy ő még ennyi embert egy helyen egyszerre hazudni nem látott.

Rendszeresen felmerülő téma a gyerekek és a képernyő kapcsolata, folyamatosan próbálják felhívni a figyelmet a túlzásba vitt tévézés, esetenként mobiltelefonon történő szórakoztatás veszélyeire. Kimondottan elkeserítő, hogy a gondozók tájékoztatása szerint több gyerek is van a csoportban, aki minden egyes étkezés kezdeténél kéri az okostelefonon bekapcsolt rajzfilmet, mert otthon az a szokás, hogy az eléjük tett képernyővel esznek az asztalnál.

Nem csoda, hogy a férjemet rendkívül mulattatja, hogy mennyire átlátszóan igyekszik a legtöbb szülő a lehető legjobb színben feltűnni. Az ő gyerekük? Ugyan! Nem is tudja, hogy mi az a TV!

Az én emberem meg olyan, hogy nem akar senkinek soha megfelelni, szereti borzolni a kedélyeket és miután mosolyogva (esetleg a szemét forgatva) végighallgatja, hogy mások gyerekei soha nem láttak még képernyőt és egyébként egyáltalán nem hisztiznek, simán felteszi a kezét és bemondja, hogy a mi lányunknak szoktak olyan műsorai lenni, hogy volt már, amikor őszintén meglepődtünk, hogy nem hívták ránk a rendőröket.

Sőt, amilyen barbár szülők vagyunk, egyszer-egyszer az is előfordult már, hogy látott mesét a világító dobozból is! Skandullum!

Az értekezlet után néhány másik szülő megtalálta a férjemet, ő meg amilyen kis extrovertált, nyilván maradt még egy jó darabig beszélgetni. Felhozódott, hogy a lányunknak ez az utolsó éve ebben az intézményben, szeptembertől már máshová fog óvodába járni. Amikor meghallották, hogy magyar nyelvű oviba iratjuk, két anyuka is sajnálkozott egy sort, hogy „milyen nehéz lesz majd szegénynek”, mennyivel könnyebb lenne neki, ha most, amikor éppen csak kezd beszélni(!) először csak horvátul kellene próbálkoznia.

A férjem csak udvariasan mosolygott és elkönyvelte magában, hogy a beszélgetőpartnerei valószínűleg nem tudják melyik gyerek tartozik hozzá, mert a miénk már egy jó ideje mondatokban beszél, sőt, még akkor sincs csendben, amikor alszik. Folyamatosan szövegel, be nem áll a szája, minden túlzás nélkül.

Vannak persze nehézségei a két nyelvű nevelésnek is, de összességében mi úgy látjuk, hogy több a haszna, mintha csak egy nyelvet tanulna.

A magyar óvodától azt várjuk, hogy letisztulnak a két, általa ismert nyelv közötti határvonalak és kevésbé lesz zavaros a fejében, hogy melyik szó, melyik nyelvtani szerkezet, melyik nációhoz tartozik.

A mindennapokban én vagyok az egyetlen, aki magyarul beszél hozzá, ezért értelemszerűen erősebb a horvát nyelvi szókincse és gyakrabban is kommunikál ezen a nyelven. Még sokszor előfordul, hogy belegabalyodik egy-egy mondatba és egy furcsa, vegyes nyelvű, nyelvtanilag kevert, kusza gondolat hagyja el a száját.

Rendszeresen próbálja a másik nyelv szavait horvátul/magyarul ragozni és ugyan a mondandójának megfelelő, helyes esetet választ (pl. leragozza horvát tárgyas alakban a magyar főnevet), de persze ettől még kénytelenek vagyunk kijavítani.

Ilyesmire kell gondolni, hogy pl.: I want to berakni! Egyedül is tudom to bring!

(Az egyszerűség és az érthetőség kedvéért angollal helyettesítettem be a horvát szavakat.)

Ha ilyen mondatot hallunk tőle, akkor persze elmondjuk neki mindkét verziót, hogy hogyan hangozna ez 100%-ban egy nyelven és azt is kérjük, hogy ismételje meg, hogy rögzüljön a hiányzó szó vagy kifejezés a szókincsébe.

Persze sokkal több munka ez, mintha mind ugyanazt a nyelvet beszélnénk, de én hiszem, hogy idővel megtérül majd a befektetett energia és remélem, hogy a következő 3 évben a magyar ovitól megkapom majd azt a kommunikációs támogatást is, ami ahhoz szükséges, hogy minél tökéletesebben el tudja különíteni a két nyelv szavait.

A hét többi része a hétvégére történő felkészülésről szólt, ugyanis szombaton ünnepeltük a 30. születésnapomat. Kerek évforduló lévén a szokásos szerény, kislétszámú összejövetel helyett valamivel nagyobb banzájt szerveztünk, mégiscsak egyszer lesz harminc éves az ember lánya!

Igazából királyi többesben fogalmazok, de a valóságban a férjem egyedül vette a vállára az esemény minden részletének a megszervezését.

Az elmúlt 29 születésnapomból kiindulva tisztában voltam vele, hogy ezen a napon lehet olyan jó idő, hogy rövidujjú felsőben élvezzük a napsütést, ahogy az is előfordulhat, hogy havazni fog – így mindenképpen olyan helyszínt kerestünk, ahol van fedett, fűtött épület is, de a szabadban is tudunk ünepelni, ha az időjárás megengedi.

Így sikerült egy rendezvényhelyszínnek felújított farmházat lefoglalni, ami kimondottan kisebb létszámú társaságoknak ideális, így nem kellett osztoznunk senki mással a területen.

Az volt a terv, hogy itt töltjük a barátainkkal a napot, grillezünk, sütizünk, beszélgetünk és csak úgy élvezzük egymás társaságát, kihasználjuk, hogy a szülinap apropóján sikerült mindannyiunknak egy helyen összegyűlnie.

A férjem a két legjobb cimborájával közösen nagyon szorgalmasan és lelkiismeretesen intézte az elemózsia beszerzését. A horvátoknál a barbecue vagy roštilj külön hitvallás, a tavasz első napsugarai kicsalogatják az embereket a tavalyi szezon végén gondosan elpakolt grillrácsaikkal és megindul az összenépi sütögetés. A jó idő beköszöntével a nagyobb parkokban szó szerint hajnalban kell a kihelyezett asztalokat elfoglalni, annyian járnak ki hétvégente grillezni városi lakásokból is.

Szombaton a fiúk magukra vállalták az ebédet, mesterien sült a rengeteg jó előre bepácolt és kifilézett hús, saslik, csevapcsicsa és pljeskavica az óriási fedett kemencében, amíg mi többiek a kellemes tavaszi időjárást élveztük a kertben.

Mivel születésnap az összejövetel apropója, ezért természetesen tortával is szerettünk volna készülni. Mióta a férjemmel együtt vagyunk, azóta minden évben ő sütötte nekem a tortát, most is az volt a terve, hogy ő fogja elkészíteni a desszertet, de szerencsére sikerült lebeszélnem róla.

A húst, italokat, salátát, köretet és szó szerint minden mást egyébként is ő intéz, nem akartam, hogy még az édességgel is vesződnie kelljen – erre legalább ne legyen gondja.

Így végül cukrászdából rendeltünk málnás-csokis tortát és három kiló vegyes krémes süteményt, hogy csak fel kelljen venni a kész rendelést aznap reggel és más dolgunk ne legyen vele.

Én is nagy híve vagyok a házi tortának minden családtagunk születésnapjára, de egyáltalán nem bánom, hogy most külső segítséget vettünk igénybe, mert így legalább felfedeztünk egy új, megfizethető és különlegesen finom sütiket áruló cukrászdát pár percre tőlünk, amiről egyébként talán soha nem hallottunk volna.

Pénteken a lányunk Bakáéknál aludt, így szombat reggel békésen tudtunk készülődni az aznapi mulatságra. Miután mindent összekészítettünk, rögtön el is indultunk a helyszínre, hogy a reggelinket és a kávénkat már ott költsük el, miközben a szomszéd mezőn legelő bárányokat és kecskéket figyeljük az első reggeli napsugarakban fürdőzve.

Kellemes délelőttöt töltöttünk együtt a barátaink társaságában, de azért nagyon hiányzott mindkettőnknek a gyerek, alig vártuk, hogy felébredjen a délutáni alvásból és anyósomékkal együtt megérkezzen végre ő is a buliba.

A nagyszülők elmondása szerint ahogy kinyitotta a szemét szombat reggel, rögtön anya születésnapjáról kezdett beszélni és egy közel hároméves minden komolyságával megjegyezte, hogy ő bizony énekelni is fog nekem.

A farmra vezető út közben Baka és Deda segítségével beszerzett egy nagy csokor nárciszt is, hogy egy bokréta virággal köszönthessen fel abban a pillanatban, amint kiugrott az autóból a helyszínen.

Az ő nekem szánt ajándékát már jó előre megvették az apjával közösen, a férjem utólag elmesélte, hogy az üzletben minden szembejövő boldog-boldogtalannak a tudtára adta, hogy ezt ő adja anyának, mert ez lesz a szülinapi meglepetése. Még fizetni is neki kellett a pénztárnál, hogy teljes legyen az ajándékozás öröme!

Amikor sok-sok puszi és ölelés kíséretében átadta az ajándékot, a csomagolópapírt természetesen letépte helyettem, hogy minél hamarabb a kezembe vehessem a vadonatúj vaddisznószőrös hajkefémet, amit ő választott ki nekem. Abban azért rögtön megegyeztünk, hogy közösen fogjuk használni, hogy mindkettőnknek szép fényes legyen a haja.

Egyértelműen ő volt a sztárvendég a szülinapomon, borzasztóan aranyos volt, ahogy osztogatta a tányérokat, evőeszközöket, szalvétát minden jelenlévőnek és az ő felügyelete mellett kellett eldönteni az ülésrendet is az ebédhez.

Ebéd után nem zavartatta magát, felállt a padra, hogy mindenki jól lássa és hallja; és nekikezdett a több dalból álló születésnapi repertoárját elénekelni. Nem akarom a terhességi hormonokra fogni, de igencsak meghatódtam, hogy külön kis műsorral készült nekem, a tortán a gyertyákat a potyogó könnyeim között ketten együtt fújtuk el.

Mire estére hazaértünk, mindannyian teljesen ki voltunk facsarva.

A 20 vendég közül a kutyánkkal is folyamatosan játszott valaki, annyira kimerült fizikailag és mentálisan is, hogy szerintem nagyjából szerdáig fog aludni, mire visszatermelődik az energiája.

Persze mi is az utolsó tartalékainkkal cuccoltunk fel a lakásba és kezdtünk neki a romok eltakarításának. Mielőtt azonban bedőlhettünk volna az ágyba, nem maradhatott el, hogy lemossuk magunkról a grillezésnél elmaradhatatlan füstszagot, így aztán a gyerekkel együtt gyorsan behuppantam a fürdőkádba, amíg a férjem befejezte a maradékok hűtőbe porciózását.

Az illatos, meleg vízben ülve egyszercsak rámnézett a szemem fénye és megjegyezte, hogy neki sürgősen szappanra van szüksége. Arra számítottam, hogy önállóan akarja lecsutakolni magát, nyomtam is a kezébe a saját fürdetőjéből. Miután a homlokát ráncolva, erős koncentrálás közepette összedörzsölte a kezeit és felhabosította a gélt, szépen letérdelt elém és elkezdte akkurátusan beledörgölni a pocakomba, mert „anya, a kisbabát is meg kell mosni a pocakban!”

A különleges napra való tekintettel megengedtük neki, hogy velem aludjon a franciaágyban, így fürdés után együtt bújtunk be a hideg paplan alá a hálószobában.

Ő szinte azonnal álomba merült, magamhoz öleltem a lassan szuszogó, meleg kis testét, közben éreztem, hogy a kisebbik lányom a hasamban fészkelődik és az elalvás előtti, utolsó éber pillanatomban arra gondoltam, hogy nagyon szeretek 30 éves lenni.

Salty