Sokszor eszembe jutott már, hogy megírom a mi történetünket, hogy reményt adjak azoknak, akik hasonló cipőben járnak. Hol is kezdjem? Nem volt egyszerű addig eljutni, hogy ma már egyéves fiunk itt játsszon a nappaliban.

Nagyom fiatalon ismerkedtem meg a férjemmel, mondhatni, hogy ő volt az első igazán nagy szerelmem. Tudtuk hamar, hogy mi együtt akarunk családot alapítani, de azért a diplomát előtte meg akartam szerezni.

Már húszévesen elkezdődött a kálváriánk, amikor az egyetemen gyorsan felszedtem jó pár kilót, ami sehogy nem akart leolvadni rólam (sem diéta, sem mozgás nem segített), ezért fél év múlva endokrinológusnál (az elsőnél, mert sajnos jártam többnél) kötöttem ki. Ő megállapította, hogy a pajzsmirigyem sem úgy dolgozik, ahogy kell, de mellette inzulinrezisztenciám (IR) is van. Természetesen utánaolvasva a dolgoknak, már nem a súlyfeleslegem zavart, hanem az, hogy ha anyává szeretnék válni, akkor ez lehetséges legyen.

Mindent úgy csináltam, ahogy az orvos kérte. Háromhavonta cukorterheléses vérvétel, gyógyszeradag-módosítás, de egy év elteltével sem változtak az eredményeim. Akkor telt be a pohár, amikor azt mondta, hogy a teleshopban kapható étrendkiegészítőt vegyek. (Most komolyan?! Teleshop!?)

Ekkor mentem el egy másik, szintén elismert endokrinológushoz. Ugyanazokra az eredményekre azt mondta, hogy nincs is IR-em, hogy a hányadost kell nézni. Hát jó, akkor ez az egy év hiábavaló volt -gondoltam.

Eddigre már a fogamzásgátlót elhagytam, mert tudni akartam, hogy a hormonháztartásom milyen állapotban van. Az első orvos azt mondta, hogy felesleges addig azt nézni, amíg ilyen magas az inzulinszintem. 

A második doki megnézte külön kérés nélkül, aminek örültem is először. Magas volt az egyik eredményem, amire kaptam egy nem túl olcsó hormongyógyszert (az orvos tudta, hogy a közeljövőben gyermekét szeretnék). Újabb 3 hónap eltelt.

Kontrollra érkezve biztos voltam, hogy nem kell már ez a gyógyszer, hiszen azt mondta, hogy a három hónapos kúra után nem fog kelleni. Újabb vérvétel következett, ami alapján gondoltam, majd megbeszéljük a teendőket. Hát nem. Ő a vérvételkor már rögtön adta következő adag hormongyógyszert, meg egy fogyasztótabletta-receptet, és menjek vissza a laboreredményekért tíz nap múlva. (Nem értettem, hiszen engem már nem a súlyom zavart, hanem hogy születhessen gyermekem).

Úgy döntöttem, megvárom a labort és utána váltok ki bármit is. Jól tettem, mert amikor visszamentem és kérdezte, hogy érzem-e már a fogyitabi hatását, akkor azt mondtam, nem tudtam kiváltani, csak az egyiket (tudta, hogy diák vagyok még). Erre ő azt mondta, hogy akkor az erős hormongyógyszert ne váltsam ki, csak a fogyasztó tablettát. Ezen nagyon kiakadtam. Komolyan úgy kell ilyen erős gyógyszert szednem, hogy ha van pénzem, akkor kell, ha nincs, akkor nem?

Itt lett elegem ebből az orvosból is. Illetve mindegyikből, hiszen csak úgy össze-vissza „mérgezik” a testemet a gyógyszereikkel.

Egy évig pihentem, közben az esküvőt is megtartottuk.

Ekkor már nem védekeztünk, ha esküvő előtt jött volna a baba, sem zavart volna minket. Szóval 2014-től voltunk rajta a „projekten”.

Esküvő után kerestem nőgyógyászt, hogy segítsen másik szempontból. Ő az előzőekhez még PCOS-t állapított meg. Ez már meg sem lepődtem. A menzeszeim rendszertelenek és fájdalmasak voltak. Hányszor vártam a két csíkot, amikor 40-45 nap után reménykedve teszteltem.

Ezen kívül ő sem tudott újat tenni, ugyanazokat az IR és TSH gyógyszereket sulykolta, hiába, hogy azokkal nem történt eddig sem előrelépés.

Közben sok alternatív dolgot kipróbáltam.

Talpmasszőrnél is voltam többször, aki sok mindent meg tudott állapítani, de mondta, hogy a hormonjaim annyira fel vannak borulva, hogy ezen ő és a gyógynövények nem tudnak segíteni, ezért ajánlott egy újabb nőgyógyász-endokrinológust. Első alkalommal vittem a szokásos paksamétámat a friss laborral. Itt megint kaptam egy pofont, hiszen az volt az első szava a neves és már jó pár éve praktizáló orvosnak, hogy ő még ilyen magas/rossz értékeket nem látott.

Ettől megint padlóra kerültem, már nem tudom, hányadszor. De ő legalább megpróbált egy másik irányt: egy évig laktóz- és gluténmentesen étkeztem, hátha ez okozza a kiugróan rossz inzulin szintet.

Sajnos ez sem segített, de ő legalább egy év múlva bevallotta, hogy nincs más ötlete, és ajánlott egy fővárosi endokrinológiai intézetet. 

Ott már az első alkalommal kisírtam (szó szerint), hogy valamilyen más gyógyszert adjanak a szokásos 160 grammos diéta mellé, mert a másikat sokat szedtem, sokféleképpen. (Továbbra sem tudtam fogyni, hiába a másoknak bevált módszerek.)

A doktornőnek nem tartott egy évig, hogy elismerje, hogy ehhez ő kevés, és a mentorához irányított. És akkor kötöttem végre ki annál az egyik személynél, aki a végeredményhez segített.

Egy évig minden reggel szúrtam magam egy cukrosoknak való injekcióval (nem voltam cukros, csak ebben látott rációt, hogy segíthet). Segített! Egy év múlva közel 20 kilóval kevesebb súllyal kezdtem a terhességet. 

Na, de ehhez nem csak ő kellett, hanem egy nőgyógyász is.

(Egy kis kitérő: Sokan kérdezték, hogy miért nem lombikozunk, de azt nem akartuk, mert eddig azt mondták az orvosok, hogy nem is tudnék kihordani egy egészséges babát. Úgy voltunk vele, hogy azt a fájdalmat már biztos nem bírnánk ki a sokéves kudarc után.)

Január közepén kerültem be ahhoz a nőgyógyászhoz, ahova már sokkal hamarabb el kellett volna jutnom, és talán nem lett volna ilyen nehéz ez a pár év, nem sírtunk volna ennyit.

A doki szokásos vizsgálat után megállapította megint csak a PCOS-t, de ez már nem volt újdonság. Viszont ő továbbment. Két hét múlva már petefészek átjárhatósági vizsgálaton voltam. Persze itt is mind a kettő petefészkemnél gond volt, az egyiket sikerült egy kis rásegítéssel átjárhatóvá tenni, de a másikhoz műtét kell. Soha nem műtöttek előtte, de soha nem vártam ennyire, hogy megjöjjön és mehessek a műtétre.

Március elején ott is voltam a kórházban. Nem mondom, hogy nem volt bennem félelem. Nyilván az altatás, műtét kockázata, de emellett mi van, ha olyat találnak, ami miatt soha nem doboghat bennem egy kis ember szíve?

Jól bírtam a műtétet, lábadozást, hiszen végre lehet esélyem. Következő ciklusban kaptam peteérés segítő gyógyszert, és mentem ultrahangra, hogy lássuk van-e peteérésem. Megint gyomorideggel ültem a rendelőben, hogy ugye most fog látni arra esélyt, hogy ez a hónap másabb legyen, mint eddig?

És újra nagy csalódás. Semmit nem látott a doki. Ki is mondta, hogy ez a hónap is kuka. Következő hónapban már injekciót ad, azzal segítsük. Nem is tudom leírni azt az ürességet, amit akkor éreztem.

Eltelt pár hét, ami alatt volt egy családi összejövetel, ahol végre el tudtam engedni magam (visszagondolva ez volt a lényeg, hogy elengedtem magam).

Május 1-jén anyukámmal beszélgettem, hogy hol is tartunk. Kimondtam, hogy ebben a hónapban nem lehetek terhes.

Viszont a kishang megszólalt bennem, hogy bár megint késik (35-45 napos ciklusaim voltak jobb esetben), de a hétvégén kerti partira voltunk hivatalosak, ahol kivételesen még én is iszom majd alkoholt, és csak csinálok egy tesztet, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem.

Május 2. volt. Keresztfiunk nálunk aludt, aki mindig sok vidámságot hozott a sokszor borús napjainkban.

Férjem elindult épp dolgozni, amikor az autóba ült volna be, én a teraszajtóból kiabáltam neki, hogy jöjjön ide. Nem tudtam megszólalni, csak a két csíkot mutattam neki.

„Ez most azt jelenti?”

- ennyit tudott ő is csak mondani.

„Halvány, de két csík. Soha nem volt ilyen.”

Egymás nyakába borultunk és sírtunk. Pár perc múlva elment dolgozni. Nem értettem, azt mondta a Doki, hogy most nem lehet. De a teszt mást mutat. Persze ez volt itthon az utolsó teszt. Egy teszttel mégsem mehetek orvoshoz, mi van, ha hibás. Délelőtt mentem és vettem egy másik tesztet is. Az is pozitív lett. Írtam az orvosnak, hogy mi történt. Aznap mehettünk is hozzá.

De az ultrahangon nem látszódott semmi. Másnap vérvétel, az is kimutatta. Az orvos óvatosan fogalmazott továbbra is. Mi sem mertük mondani, hogy babát várunk.

Két hét múlva már több látszódott, de még mindig nem jelentettük ki, hogy terhes vagyok. Az orvos sem értette, hogy lehetséges ez most nálam, ezért is mondom azt, hogy meglepetésbaba ennyi év után is.

Hogy izgalmakban gazdag legyen ez az időszak, közben egy szalmonellát is összeszedtem. Rettegtem, hogy most ott van, de mi van, ha ez árt neki.

Június 6-án volt életem egyik legszebb pillanata, amikor meghallottuk, hogy dobog egy kis szív bennem. Babát várunk!

A legközelebbi családomnak, barátnőimnek is addig csak annyit tudtunk mondani, hogy pozitív a teszt. De ekkortól már el mertük hinni, hogy az álmunk valóra fog válni.

Sokat vártunk rá, sokak izgultak értünk. Soha nem csináltunk titkot a nehézségeinkből, mert már sokszor alig tudtunk beszélni a kudarcainkról, de kerestük a megoldást, amit nem lehetet tudni, hogy honnan jön.

A várandósság nagyon simán zajlott ( persze havi vérvételek és gyógyszeres kezelés mellett az IR miatt).

Január 6-ra vártuk. Az ünnepek előtt koncentráltunk, hogy a karácsonyt bent töltse, hogy tudjon rendes szülinapi bulikat tartani. Egyre viszont nem figyeltünk, a szilveszterre. 31-én este 10-kor úgy gondolta, hogy ő most már elindul a nagyvilágba. Így a megyei kórházban ő lett az év első babája. Minden ismerős és ismeretlen is olvasta, hallotta, hogy világra jött. Biztos így akarta, hogy az ő érkezéséről tudjon mindenki, aki eddig izgult értünk.

Nekünk az év első napja különleges marad örökké.

„egy szerencsés anya”

Olvass még a témában!

Kiderült, miért nem tudok teherbe esni

Endokrinológus segített teherbe esni

Azt mondták, PCOS, ne számítsunk babára

Két gyógyíthatatlan betegséggel hogy lesz gyerekem?

Négy betű, ami romba döntöte a világomat: PCOS