Ez a poszt nem a gyereknevelésről szól. De nem is a terhességről, és épp ez a bajom. Ne haragudjatok, ha nem vág szorosan a témába, de nagyon kikívánkozott belőlem, és vágyom pár biztató szóra, tapasztalatra.

Boldogok voltunk a párommal. Boldog voltam. Tényleg. Amolyan „belefulladunk a rózsaszín, porcukros takonymázba” jellegűen. Megtaláltam életem párját, és együtt építjük a jövőnket. Saját kis kuckónk van, dolgozunk mind a ketten, és jó színvonalon élünk. De kezdem az elején.

Még otthon ismerkedtünk meg, 2011 elején. Sokáig kerülgettük egymást, úgy macska és forró kása módra. 2012 augusztusában végül egy közös munkahelyi-baráti társasággal együtt buliztunk, és aztán sikerült átbeszélgetnünk egy éjszakát, a szobatársak nyilvánvaló „örömére”. Utána végre randira hívott.

Alig, hogy összejöttünk, 2012 novemberében pajzsmirigy alulműködést diagnosztizáltak nálam. Addigra már hónapok óta gyötört a rosszullét, és szeptember óta fokozódott. Többször hánytam, szédültem, alig bírtam enni, mégis elkezdtem hízni. A hajam hullott, a bőröm csúnyult, fásult voltam, legszívesebben csak aludtam volna. Ezt meg is tettem: vonaton, metrón, főiskolai előadáson. Volt néhány érdekes pillanatom emiatt.

Kaptam gyógyszert. Pár hét alatt rendbejöttem, nem volt hányingerem, nem szédültem. Viszont lett étvágyam, így a felszedett pár kilótól nem nagyon szabadultam. Nem baj, véltem, úgyis világéletemben túl vékony voltam, ennyi „kapaszkodó” nem árt rajtam. Ekkor voltam 55 kiló a 163 centimhez. Na, ez legyen a legnagyobb bajom, gondoltam.

Közben haladt az élet, lediplomáztam, érzékeny búcsút vettem addigi életemtől, és a párommal kiköltöztünk külföldre 2013 nyarán. Mint írtam, boldogok voltunk. Eljártam sportolni, megcsináltam néhány tisztítókúrát (brr), sokat sétáltam, vigyáztam, mit eszek, a kilók mégis maradtak, sőt, a hegyi levegő meghozta az étvágyamat még jobban, és hopp, máris 60 kiló lettem. Erre kicsit húztam a számat, hiszen mégiscsak sportolok, nem nassolok, de hát a mérleg az mérleg. No, biztos az a baj, hogy abbahagytam a fogamzásgátlót. Sebaj, még belefér, ha szájhúzogatva is. Párom csak örült, így engem se zavart különösebben.

Eltelt egy év. Épp tobzódtunk az idei nyárban, amikor eldöntöttük a párommal, hogy jövőre (2015) jöhet a baba. Legalábbis nem teszünk ellene semmit. A hátralévő időben sem feltétlen tettünk ellene. Örültünk, mint majom a farkincájának, hogy milyen szépen elterveztük. Aha, meg ahogy mi azt gondoltuk.

Idén augusztusban érdekes dolgot vettem észre magamon. Csúnya a bőröm, és csak csúnyul. Eddig se volt éppen Photoshop-gyanús, de ez már kezdett sok lenni, mert az arcomról lemásztak a nyakamra, vállamra, hátamra is az aknék. Aztán a fésűmben egyre több és több hajszál maradt, cserébe viszont máshol irdatlan gyorsan nőtt a szőr. Borotváltam, gyantáztam, mint a bolond. És a változatosság kedvéért híztam. Mentem is tesztért egyből, persze negatív lett. Csalódott voltam egy kicsit, bevallom. A tünetek nem szűntek három hét múlva sem, szóval, ha nem az, akkor emez, tehát uccu orvoshoz.

Pajzsmirigyet mértünk, adagot növeltünk, dupla gyógyszert szedtem, a pajzsmirigy adataim rendben voltak, a tünetek mégsem csökkentek. Zurück.

Nagyon lelkiismeretes fajta a dokim, hiába csak háziorvos. Többször ultrahangozta a pajzsmirigyemet – igen, a háziorvosi kezelésen, igen, a saját gépén –, helyben vették le a vért. Korrekt kis hely, na. Három hete azt javasolta, várjunk még egy kicsit, hátha. Ezen ne múljék a világ sora, ha eddig vártam, hát várok még pár napot. Nem jutottunk előrébb. Mi legalábbis nem, a mérleg nyelve azonban nagyon is. 70 kiló vagyok.

Két hete aztán nagy sóhajjal azt mondta a jó doktor, hogy kíváncsi valamire. Felpattantam a betegágyra, ő pedig nagy elánnal tologatni kezdte a zselét a hasamon a gépével, és hümmögött. Nem volt biztató, ahogy hümmögött.

Ciszták. Több kicsi, egy nagy, de ne aggódjak, nem tűnik vészesnek. Viszont ha már pajzsmirigyes vagyok, és a tüneteim nem múlnak, megvizsgálna PCOS-re. Jó, persze. Véremet áldoztam, aztán amikor hazajöttem, akkor sikeresen a frászt hoztam magamra, mert összeolvastam mindenfélét.

Párom próbált vigasztalni, mondogatta, hogy nyugodjak meg, attól megnyugszom. Nem lesz itt semmi ilyesmi, elvégre mekkora kicseszés lenne már, hogy a pajzsmirigy alulműködés mellé még benyalok egy PCOS-féle hormonbetegséget? Lebegett a fejem fölött a rém, én meg forgolódtam éjszakákon át, tüneteket keresve és találva magamon. Végül nagy levegőt vettem, meg erőt magamon. Kétféle gyógyíthatatlan betegség? Ugyan már, ennyire még én sem lehetek szerencsétlen- nyugtattam magamat. Pedig de, lehetek.

Marha magas tesztoszteron és androsztendion szint. Az orvosom hümmögött egy sort, nézett rám nagy szemekkel, és a teljes kétségbeesésemet látva azt mondta, kér még egy vizsgálatot, hogy megtudjuk, pontosan mi is ez. Pedig elég egyértelmű, a hülye is le tudja olvasni az értékek alapján, mégis jól esett a kedvessége. Holnap megyek vissza vérvételre, egy hét múlva újratárgyaljuk a feltételeket, a kezelési módot, és javasol majd egy szakorvost, akit felkereshetek.

Én meg itt ülök, a családalapítási terveink romjain, és a sírással küzdök. Tudtam, hogy a pajzsmirigy miatt nehezebb lesz teherbe esnem, de a PCOS-sel az esélyem lassan a mínusz végtelenbe tart, úgy érzem. Persze nem akarom túldramatizálni a helyzetet, szépen szinten tartható ez a szindróma is, de a lelkivilágomat egyelőre nem sikerült meggyőznöm.

Most még ott tartok, hogy gyászolom a lehetőségeimet, és örülök, hogy eddig mégsem lettem terhes, hiszen valószínű elvetéltem volna. Remek kilátások: nem igazán vagyok termékeny, de ha valahogy véletlen mégis terhes maradnék, nem lennék képes kihordani, mert a saját szervezetem ellenem van. Igen, még mindig tudom, hogy nem tragédia, és másoknak például sokkal rosszabb, de most nem tudok globálisan fájni. Egyelőre az én bajom fáj magamnak.

Most rossz, nagyon. Nem csak az, hogy a kétféle betegség mellett egy még komolyabb diétát kell majd tartanom. Nem csak az, hogy csökkennek az esélyeim, nem csak az, hogy el kell halasztanunk a baba-projektet, hanem annak a bizonytalansága, hogy képes leszek-e természetes módon teherbe esni. Elég a gyógyszeres kezelés, vagy kell a komolyabb beavatkozás, esetleg műtét?

Továbbá mennyire romantikus már az a kép, hogy az orvos hüvelyi ultrahangot végez, aztán amikor rábólint, hogy biza, az a tüsző épp reped, akkor rohanjon haza a pár, és fonódjanak össze érzékien, aztán a nő vágja magát gyertyaállásba, és szerelmetes pillantásokat váltva reménykedjenek? Egyelőre idegen ez nekem, még szokom a gondolatát annak is, hogy „csak” gyógyszert kapok. De az agyam pörög, és rémeket lát.

Gyereket akarok, ez az érzés nem változott. Szeretem a páromat, és szeretnék tőle, vele babát vállalni. De vajon képes leszek rá bármi, pláne minden áron?

Nóra