Szüléstörténetem szeretném megosztani veletek, hátha jót tesz, hogy kiírom magamból, mert még csak néhány hete történt, és nem dolgoztam föl.

A terhességem problémamentes volt, és már félidőnél lehetett sejteni, hogy császárral kell szülnöm, mert a kisfiam nem akart megfordulni, és első szülésnél általában nem kockáztatják a természetes szülést faros babáknál.

Az első néhányat leszámítva minden ultrahangon csak a feje búbját láttuk, háttal volt és teljesen keresztben, így a méretét is csak tippelni tudták. A kórház, ahol választott orvosom és szülésznőm is volt, a 39. héten indítja el a programozott császárt, így a 38. héten kaptam egy időpontot a műtétre. Persze ha magától beindult volna a szülés, akkor is császároznak, de nem így történt. A műtét reggel 9-re volt kitűzve, 7-re kellett bemennünk, felvettek, majd ctg-re kötöttek. Előkészítettek, kaptam antibiotikumot, infúziót, savlekötőt, hogy ne hányjak majd a műtőben, mivel úgy volt, hogy nem altatnak.

Mivel többet kellett várnunk, mint amennyire számítottunk, mert betoltak elém a műtőbe egy protekciós kismamát, mire eljött az én időm, már nagyon izgultam. Amúgy is elég izgulós típus vagyok, de gondoltam, majdcsak kapok valami nyugtatót, persze ez nem így lett. A műtőbe a férjem már nem jöhetett velem, de az orvosom és a szülésznőm is bent voltak. Elkezdték a spinális érzéstelenítést, nem fájt, csak kicsit kellemetlen volt, és viszonylag sokáig tartott, közben egy asszisztens végig beszélt hozzám. Utána várni kellett, hogy hasson az érzéstelenítő. Látták rajtam, hogy nagyon izgulok, rá voltam görcsölve a műtétre, és kérték, hogy működjek együtt velük, mert anélkül nem fog menni. Ettől csak még idegesebb lettem...

Szurkálták a lábam, majd a hasam, hogy ellenőrizzék a hatást, de mindent ugyanúgy éreztem, ahogy előtte. Ahogy telt az idő, és már nem kellett volna éreznem a lábamat, én még mindig ugyanazt mondtam az asszisztenseknek, hogy igen, érzem, ahogy a körmüket belém vájják, ahogy csipkedik a bőrömet. Akkor már láttam rajtuk, hogy valami nincs rendben, de nem volt időm pánikba esni. Nyugtattak, hogy van, akinek több idő kell, de amikor még öt perc elteltével se hatott, azt mondták, most már kénytelenek lesznek elaltatni.

Csak arra emlékszem, hogy rám tettek egy maszkot, majd a fájdalmas ébredésre már a lábadozó szobában. Kiderült, hogy majdnem egy órás volt a műtét, mert komplikáció lépett fel; valamiket át kellett vágniuk a hasamban, amitől sok vért vesztettem. Iszonyú fájdalmat éreztem, mert az érzéstelenítés nem hatott, és még rá is altattak. Kaptam infúziót, benne kis fájdalomcsillapítóval, de ugyanúgy nem volt szabad megmozdulnom, mint egy sikeres érzéstelenítés után. A férjem nem lehetett bent, mert hatan voltunk egy pici szobában összezárva, a világomat se tudtam. Mondták, hogy igyak sokat, de a fejemet nem emelhettem föl, az éjjeliszekrény pedig messze volt, nem értem el. Egyedül hagytak. 

A kisfiamat többször is betolták, de félájult állapotomban ránézni se tudtam. Pár óra múlva tisztulni kezdett a fejem, egy szobatársam segített inni, majd az ügyeletes nővér megtisztított, kivette a katétert és segített fölállni, mert ilyenkor ez kötelező (közben még leszidott, hogy miért nem ittam és ennem is kellett volna.... hát kösz...). A pár méteres út a mosdóba életem legfájdalmasabb menete volt. A kisfiamat egy telefonos képen láttam először, amit a férjem küldött. Végül csak behozták, majd éjszakára elvitték, hogy tudjak pihenni, de hát mindent tudtam, csak azt nem. Az orvosom még bejött rám nézni valamikor délután, annyit mondott csak, hogy a vérveszteség miatt lehet, hogy vért kell kapnom. 

Másnap hajnali fél ötkor jöttek vizitelni, vért venni, lázat mérni, behozták a babámat is, akit innentől teljesen rám hagytak. Szerencsére nem kellett végül vért kapnom, kora délután kivették a kezemből is a branült, iszonyatosan fájt. A kisbabám sírt, mert nem kapott enni, tejem nem volt még, és senki nem mutatta meg, hogyan kell mellre tenni, tisztába rakni, öltöztetni, semmit. Telt ház volt, a csecsemősök rohangáltak, csak délután mertem a pulthoz menni, hogy kérjek valamit a fejemre, ami az altatás mellékhatásaként úgy hasogatott egész nap, mint még soha. Egy szem fájdalomcsillapítót adtak rá nagy nehezen...

A szobatársaim nagyon segítőkészek voltak, sok infót tőlük tudtam meg. Valahogy eltelt a nap, este az éjszakás nővér jött, hogy kell-e segítség a szoptatásnál, mondtam hogy igen, aztán sikerült mellre tenni a kisfiamat, de mint kiderült, nem sokat evett. A második éjszaka borzalmas volt. Fájt a sebem, sehogy nem volt jó feküdni, égett a villany, két friss császárost hoztak be egymás után, jöttek-mentek a nővérek, rokonok (ami elvileg tilos, és az én rokonaim ezt tiszteletben is tartották), egy percet sem aludtam. 

Másnap reggelre belázasodott a kisbabám, lecsökkent a súlya, így tápszert kapott, nagyon megijedtem, pedig úgy volt, hogy aznap kiengednek. Zokogtam a folyosón, hogy én egy perccel többet sem bírok ki itt, haza akartam menni, és nagyon féltettem a kisfiamat, akitől közben vért is vettek. Az egyik nővér vigasztalt, hogy nem az én hibám a szoptatás, és hogy nem lesz semmi baja. A viziten valami főorvos lecseszett, hogy ki mutatta meg a szoptatást, mert nem jól csinálom, közben nyeltem a könnyeimet. A fejem még hasogatott, enni sem tudtam két napja, és nem segített, hogy mindenki teljesen mást mondott arról, hogy mi a jó.

A hátuk mögött egymást beszélték ki, írták felül az orvosok, nővérek, teljesen összezavarva a tanácstalan anyukákat, nevetséges volt. Délutánra kiderült, hogy nincs baja a babának, csak tápszerezni kell, hogy hízzon, így hazamehettünk saját felelősségre. Azt se tudtam, hogyan kell felöltöztetni egy kétnapos csecsemőt, de muszáj volt megbirkóznom vele. Az autós hordozót és a nehéz táskámat is nekem kellett kivinnem a friss császáros sebemmel, mert a férjemet még addig se engedték be a szobába, amíg segít kihurcolkodni. Egy négynapos hosszú hétvége előtt álltunk, mindenféle instrukció nélkül küldtek el. Ha nincs a szuper gyerekorvosunk és védőnőnk, akiket hétvégén is bármikor hívhattam, nem tudom, mit csináltunk volna. 

Hazaérve megmértem a sebem, 18 centi hosszú és nagyon csúnyán varrták össze, szinte hentesmunka volt. Csak reménykedni tudok, hogy kicsit szebb lesz idővel. Kiderült, hogy az érzéstelenítést az anesztesek rontották el, de még annyit se mondott senki, hogy sajnálja...

Összességében nem a legrémesebb szüléstörténet az enyém, de szörnyű volt ilyen körülmények között átélni a kicsi fiam világra jöttét. Kívánom, hogy másoknak szebb, jobb szülésélményben legyen része. 

J. 

CSÁSZÁRMETSZÉSRŐL ITT ÍRTUNK MÉG...



Négy hónap alatt épültem fel a császármetszés után
A második szülésem is császárral végződött
Megvágták a kisfiam arcát császármetszés közben
Másfél óra kitolás után császározni kellett
Elvékonyodott a császárheg, azonnal irány a műtő!
A császáros szülés is lehet gyönyörű
A császármetszés alatt fölöttem csevegtek az orvosok
Sürgősségi császár 22 hetes terhesen
Császás után természetesen szülni?
Rossz lett a vérképe, másfél óra múlva császározzuk!
El kellett altatni a sürgősségi császárhoz
Máig nem tudom, miért császároztak meg

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>