Már rég meg akartam nektek írni születéstörténetünket, hiszen valahol ennek a közösségnek, és egy itteni kismamanaplónak köszönhetem az életünket (Zizik).
Hosszú, sikertelen próbálkozás után lettem terhes első gyermekünkkel, mindenki nagyon örült a családban is, amikor karácsonykor bejelentettük. Terhességem orvosi szemmel eseménytelen volt, minden leletem végig rendben volt, annyi nehezítés adódott magánéleti téren, hogy már nagyobbacska pocakom volt, amikor költöztünk (kisebb lakásunk volt, három kutya, addig is kertesbe vágytunk, ekkorra halaszthatatlan lett), emiatt orvost és védőnőt váltottam. Védőnővel szerencsém volt (van), egy nagyon kedves, kb. velem korú csaj, van is egy kétéves kisfia, szimpatikus volt már elsőre. A nődoki viszont, akit az előző nőgyógyászom ajánlott, egy idősebb, hótt elfoglalt prof, nem annyira volt lelkes, persze látott már terhes nőt, nem azt vártam, hogy körbeugrál, de amikor a lábdagadásra azt monda, igyak kevesebb folyadékot, vagy mikor hüvely ultrahanggal vizsgálta a hasamat kívülről, akkor azért néztem nagyokat...
Mindenki mondogatta, hogy ne olvasgassak terhesblogokat, meg kismama fórumokat, mert ráparázok, de a Bezzeganya tetszett, főleg, hogy nem csak a bejegyzésekből, de a kommentekből is lehet okosodni.
Aztán a 36. héten egyik hajnalban gyomorfájásra ébredtem. Reggel mondtam a férjemnek, hogy olvastam erről, és lehet, hogy baj van, nagyon aggódok. Azt mondta, hogy ne aggódjak, az interneten annyi mindent írnak, de menjek be napközben a dokihoz, majd az megnyugtat. Én persze ellenkeztem, hogy jön a futár, ki veszi át, meg próbáltam húzni, halasztani, de végül csak fölkerekedtem, mert „úgyis pont rendelt a nődokim”. Hát ő mért vérnyomást, amit normálisnak talált, megkérdezte, hogy mit ettem (?), de aztán írt egy beutalót, hogy a kórházban majd többet tudnak, menjek be.
Be is buszoztam szépen a Jahn Ferenc Kórházba, ott rettentő sok várakozás (meg tévelygés) után megvizsgáltak, vettek vért, meg vizeletet, mértek vérnyomást, megnézték (hasi) ultrahanggal a babát, de azt mondták, hogy a HELLP szindróma, amire gyanakszom a gyomorfájás miatt, az nagyon ritka, a vérnyomásom normális (nekem amúgy alacsony, így lett normális), a vizelet negatív, az ultrahang szerint kisebb a gyerek, mint lennie kéne, de biztos elszámolták a korát... Üljek be az egyik szülőszobába ctg-re, míg megjön a vérképem, de biztos minden rendben. Beültem hát, üzengettem a férjemmel (aki közben hazament munkából átvenni a rendelt árukat), már ott ültem majdnem két órája, pont azon gondolkoztam, hogy taxizzak-e hazafele, vagy buszozzak, mikor elszaladt a szoba előtt a nődoki, aki vizsgát, benézett, és futtában bekiáltott, hogy
„Rossz lett a vérképe, másfél óra múlva császározzuk!”
- és szaladt is tovább...
Hát én csak hebegtem, habogtam, hogy
„Mi?! Doktor úr, mondjon már valamit!”
de már jött is be két szülésznő, kezdtek vetkőztetni, kötötték be az infúziót... Én meg sírva írtam a páromnak, hogy jöjjön és hozza a bőröndömet (amivel szétszekált korábban, hogy minek van már összecsomagolva, hol van az még, hova készülök).
Nagy kavarodás és kb. teltház volt pont akkor a szülészeten, nem részletezem, nekem a kórházról az volt a benyomásom, hogy a takarítóktól a nővéreken keresztül az orvosokig mindenki túlterhelt, de azért a nagy részük nagyon kedves.
Végül sor került a műtétre, epidurált kaptam, meg közben egy kis nyugtatót, mert nagyon remegtem, meg fújtattam, nagyjából fél óra lehetett az egész, közben világra jött a kisfiunk 1900 grammal és 46 cm-rel.
Az első két napot még inkubátorban és infúzión töltötte (szerencsére jó PIC részleg van a Jahnban), mert nem tudott még annyi folyadékot bevinni, amennyire szüksége lett volna, de amikor kivették onnan, és én etethettem, meg pelenkázhattam, az maga volt a csoda. Szegény, kicsit olyan volt, mint egy fészekből kiesett madárfióka, de hamar behozta magát, most, lassan egyévesen nyoma sincs elmaradásnak.
Összesen 11 napot töltöttünk kórházban, szerencsére én is bent maradhattam vele baba-mama szobában, ami szuper volt, én olyan kipihenten jöttem haza a kórházból a gyerekkel, mint senki. Ott azért eléd raknak napi három kaját (még ha nem is egy Hilton színvonal), más dolgod sincs, mint aludni, pihenni, vagy a gyerekkel lenni. Mire haza kerültünk, már nem kellett vérhígítót szurkálni (nem tudom, itthon ki adta volna be), a varratomat is kiszedték, a gyerek köldökcsonkja is leesett, már olyan jól összeszoktunk, a nővérkék mindent megmutattak...
Összességében nem így terveztük, de minden jó, ha a vége jó!
A.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
