Nem tudom, milyen egy fájás. Nem tudom, milyen vajúdni. Nem tudom, milyen, ha a párod kezét szorongathatod kitolás közben. Nem volt rá lehetőségem, hogy átéljem. Hogy ennek orvosi vagy kényelmi okai vannak, azt nem tudom már meg soha. Azt tudom viszont, hogy a műtéttel kapcsolatban az orvosom emberileg semmibe sem vett, és hogy azóta sem tudom ezen túltenni magam. Csupán azért okolom magam, hogy rosszul választottam orvost.
39 hetes és 3 napos terhes voltam, mikor a szokásos ctg vizsgálatra kellett mennem. Előtte már voltam párszor, sosem sikerült rendesen, Luca lánykám mindig elmocorgott, a ctg-s lányok csak sóhajtoztak meg igazgatták mindig a tappancsokat, de nem mondták, hogy probléma van a szívhangjával. A dokim minden alkalommal megnézte az eredményt, ő is rendben találta. Aznap elküldött ultrahangra is, amit azonnal megcsináltak, 3600 grammosnak saccolták a kisasszonyt. Megnézte a leletemet, ránézett a hasamra, és azt mondta:
„Az nem lehet, ez a gyerek sokkal nagyobb!”
Már pár héttel előtte is sopánkodott, hogy hatalmas a hasam, és ebből lehet, hogy császár lesz. Akkor elengedtem a fülem mellett a dolgot. Erről csak annyit, hogy nem kevés túlsúllyal kezdtem a terhességet, 92 kiló voltam, a szülés napján 100. Szóval azért nem volt olyan nagyon nagy a változás szerintem.
Mikor megnézte az aznapi ctg leletet, csóválta a fejét és azt mondta, felvenne az osztályra. Mondtam, hogy ha lehet, ezt nem szeretném, mert otthon el kell látni a családot, „csak úgy biztonságból” nem feküdnék be. Addigra megtudtam a többi kismamától, hogy szereti akár két héttel a kiírt időpont előtt is befektetni a betegeit. Azt mondta, akkor legyen úgy, hogy felvesznek a szülőszobára egy hosszabb ctg megfigyelésre, és utána meglátjuk, mi lesz. Mondtam, hogy legyen úgy, de szóltam a páromnak, hogy hozza be a cuccomat, mert úgy éreztem, hogy ebből már nem lesz hazamenetel mégsem. Öt órán át voltam a ctg-re kötve tök egyedül. Nem éreztem valami jól magam, fáztam, egyedül voltam. Volt egy nagyon kedves szülésznő, aki időnként rám nézett, megigazgatta a ctg-s papírt, aztán ment. Iszonyú hosszú órák voltak.
Közben a kislányom a szokásos esti táncát járta, nagyon is jól érezte magát, én úgy gondoltam. 9 körül bejött a szülésznő és egy kedves fiatal orvos. A doki bemutatkozott, és azt mondta, beszéljük meg az érzéstelenítést. Kérdeztem, hogy miről beszél? Azt mondta, a császármetszésről, a professzor azt üzeni, hogy megcsászároznak. A szülésznő közben mondta, hogy leborotvál. Iszonyú ideges lettem. Kérdeztem, hogy miért kell császározni. Azt mondták, nekik csak annyit mondtak, hogy készítsenek elő. Addigra már be volt kötve valami infúzió is, nem tudom attól remegtem-e vagy az idegtől, de iszonyúan éreztem magam. Kérdeztem, hogy megjött-e már a férjem, és hogy megvárhatjuk-e. Azt mondták, hogy még egy kicsit lehet várni. Volt vagy negyed órám. A
ztán át kellett sétálnom a műtőbe, ahol felültem az asztalra. Jött egy beteghordó, aki a lábamra húzott valami buggyos cuccot, egészen combközépig. Innentől homályosan emlékszem a dolgokra. Domborítani kellett, az anesztes doki iszonyú kedves volt, az ő kedvességébe kapaszkodtam, senkit nem ismertem, nem tudtam, miért történik az egész, a férjemet sem láthattam. Előre mondta, mit fog csinálni, nem fájt a gerincérzéstelenítő egyáltalán, pedig féltem tőle. Lefeküdtem, aztán valami hideg pamaccsal nézte, hogy hat-e az érzéstelenítő. Mozgatták az ágyat is azt hiszem, azt mondta, ez azért van, hogy mindenhova eljusson az anyag. Aztán jött a paraván, odaült az anesztes a fejemhez, meg még egy nő, fogalmam sincs ki az. Kérdezték, hogy jön-e be hozzám valaki a műtéthez. Mondtam, hogy nem. (A férjemmel úgy állapodtunk meg, hogy nem szeretne a császárhoz bejönni, és én ezt így elfogadtam.) Azt mondták, akkor ők fognak velem addig beszélgetni, és majd mindig mondják, mi történik.
Iszonyúan remegtem, nagyon zavart, hogy nem vagyok ura a testemnek. Aztán megláttam a dokimat is, aki még csak nem is köszönt. (Legközelebb a hazamenetelem napján láttam őt.) A nő a fejemnél tényleg mondta, mikor mi történik. Maga a műtét amúgy érdekelt volna, érdekesnek találom a műtéteket (a saját mandulaműtétemet a lehetőségekhez képest vigyorogva asszisztáltam végig). De csak azon kattogtam, hogy erre miért van szükség, és hogy mikor múlik már el ez a remegés. Meg is kérdeztem, hogy ez a remegés normális-e. Azt mondta, hogy igen, de ha kérem, akkor tud adni valamit, hogy jobb legyen (?!). Mondtam, hogy nem kérek. Már csak azért is úgy gondoltam, hogy majd én magamtól le tudom állítani a remegést. Később aztán mégis kértem. Nem tudom mi volt az, amit beadott az infúzióba, de jó anyag volt, elmúlt a remegés, és iszonyú kellemesen éreztem magam, majdhogynem boldog voltam, a körülményeket meg pont letojtam.
Nagyon hosszúnak tűnt a műtét, az idő alig akart menni. Aztán mondták, hogy mindjárt kiveszik. Ekkor tudatosult bennem, hogy te jó ég, mindjárt találkozunk. Ettől nagyon feldobódtam. Addigra elmúlt a cucc hatása, és megint remegni kezdtem. Egy fél pillanatra megmutatták, ordított, ahogy kellett. Aztán elrohantak vele.
Engem stoppoltak, aztán jött megint a beteghordó. Megkérdezte, hogy hány kiló vagyok. Mondtam, hogy 100. Erre azt mondta: „hát ez marhajó”... Legszívesebben leüvöltöttem volna, de csak mondtam, hogy „bocsi, ez van”. Persze eszembe sem jutott, hogy már nem vagyok terhes. Éppen 88 kilót nyomtam amúgy. Szóval át tett egy másik ágyra, le voltam takarva, és kitoltak a műtőből. Most volt az első megdöbbentő élményem. Ahogy toltak félkómásan a folyosón, álltak kétoldalt emberek, férfiak, nők fogalmam sincs kik, talán tanulók is lehettek (oktatókórház). Mindenki mosolygott, és mondták „gratulálunk, anyuka”. Annyira jólesett, hogy el sem tudom mondani.
Egyszer csak megláttam a férjemet zöld köpenyben egy hófehér pólyával a kezében. Onnantól már minden rendben volt. Kezembe adta, illetve rám fektette. Megkérdeztem, hogy meg lehetne-e szoptatni a lányomat. Azt mondták, a császár miatt nem lehet. Egy bő fél órát ott lehettünk együtt még a folyosón. Nagyon jó érzés volt. Arra emlékszem, hogy nézett rám a férjem. Mintha egy kapcsolat elején levő szerelmes tini lett volna. Olyan érzelmeket láttam a szemében, hogy feledtette velem akkor az egész kellemetlenséget. Onnantól külön kerültünk a lánykámmal, a férjem hazament, én az őrzőbe. Ott szintén nagyon kedves volt mindenki, jöttek, nyomkodták a hasam, cserélték a betéteket, itattak, amikor már lehetett. Nem fájt semmi, ki volt ürülve a fejem, nem agyaltam semmin. Alig aludtam valamit, úgy vártam a találkozást a kislányommal.
Luca 2012. október 16-án 21:45 perckor született meg a maga „hatalmas” 3360 grammjával és 54 centijével.
Napokkal később, ahogy újra és újra lejátszottam a fejemben a történteket (és azóta már sok százszor), akkor jöttem rá, hiba volt ezt az orvost választani. Én azt hittem jó, ha egy professzor az orvosom. Azt hittem, jó kezekben vagyok, és akkor minden rendben lesz. Csak kihagytam az emberség faktort a dologból. Nem ajnározásra és pátyolgatásra vágytam. Csak annyira, hogy álljon oda elém és mondja azt: ezért és ezért meg kell császározni. Utólag már látom, hogy mit rontottam el. Persze ez nem befolyásol semmit. A lányom gyönyörű és egészséges. A szoptatással nem volt semmi gondom, én meg valahogy majd feldolgozom ezt az élményt. Talán külső szemmel olvasva nem is tűnik ijesztőnek. Csak nekem néha azokon az estéken, amikor nem tudok aludni, és újra és újra lejátszom a fejemben az egészet.
Zs.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
