Imádtam a terhességem, sosem gondoltam, hogy ez ennyire jó dolog lehet. Nem voltam kívánós, sokat mozogtam, távmunkában dolgoztam otthonról, jutott időm a kutyámra, akivel minden nap órákat sétáltam, és közben újra és újra elképzeltem azt a percet, mikor majd a vajúdás után magamhoz ölelem a fiamat. Az a perc lesz majd a MINDEN, ahonnan elindulunk együtt! 

Sokat olvastam a természetes szülés témával kapcsolatosan, hogy milyen nagyszerű érzés, mikor kezedbe adják a babát, és hogy ez mennyire fontos a korai kötődés miatt. Eleinte tartottam attól, hogy egy fiúval nem fog annyira szoros kapcsolat kialakulni, mint egy kislánnyal. Mert ugye a fiú majd az apját fogja követni, az ő hobbiját fogja előnyben részesíteni, vele fog elmenni bandázni, és nagy valószínűséggel az apjára fog hasonlítani, nem rám. Így hát mindenképp törekedtem arra, hogy kialakuljon már az elején az a „híres nagy kötődés”. Rettentően készültem a szülésre: könyveket, fórumokat bújtam, jegyzeteltem. Masszázsolajokat és illóolajokat szereztem be a szülés idejére. Szülésfelkészítőre jártam. Külföldi oldalakról videókat nézegettem a légzéstechnikákról és a vajúdás alatt végzendő mozdulatokról. Szóval mondhatom azt, hogy szinte úgy készültem, mint az államvizsgámra. 

Mindenki furán nézett rám, mikor megkérdezték, hogy félek-e a szüléstől. Én pedig nemes egyszerűséggel kapásból vágtam rá: Dehogyis, nem félek, abszolút felkészültem és várom. Mantrám lett, amit az egyik könyvben olvastam: „Ha nincs félelem, nincs fájdalom.” 

Eljött a 19. heti ultrahang ideje, amikor a vizsgálaton az orvos szűkszavúan csak annyit mondott, hogy a placenta mélyen tapad és a belső méhszájat eléri. Fogalmam sem volt mit jelent ez az egész. Ő igazából rám sem nézett, nem kezdte el magyarázni, hogy ez mit takar. Azt viszont érzékeltem, hogy ez nem jelent túl sok jót. Csak annyit mondott, majd a fogadott orvosommal megbeszéljük. Ahogy kiléptem, egyből hívtam az orvosomat. Ő azt mondta, hogy semmi pánik, simán feljebb mehet még, van idő. Majd innentől kezdve jobban figyeli ő is az ultrahangvizsgálaton a helyzetét. Aztán teltek a hetek, dokim azt mondta szerinte feljebb ment egy picit, semmi probléma. Egyre jobban közeledett a vége, de azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar és így lesz vége. 

Vasárnap délután szokásos kis utamat jártam a kutyámmal, bár kicsit hűvös volt, így két nadrágot vettem fel. Fél óra múlva valami furcsát éreztem, olyan volt, mintha valami rosszat ettem volna, mintha azonnal vécére kellett volna mennem. De aztán egy perc múlva abba is maradt. Ahogy sétáltam tovább, hirtelen lökésszerűen megindult valami belőlem. Mivel első terhességem volt, nem tudtam, hogy ez vajon a magzatvíz vagy sem, de azt sejtettem, hogy valami nincs rendben, azonnal haza kell mennem. Szerencsére csak pár percre voltam otthonról. Ahogy léptem, egyre jobban és jobban éreztem, hogy valami ömlik ki belőlem, ráadásul darabokban. Hiába volt rajtam két nadrág, úgy tapadtak rám, mintha egy tóból léptem volna ki. 37 hetes voltam ekkor. Otthon szembesültem azzal, hogy ez tényleg nem, vagy nem csak magzatvíz. Térdem aljáig vörös voltam a vértől. Hívtam az orvosomat, azt mondta azonnal kórház, ne is zuhanyozzak, ő is nemsokára bent lesz a kórházban. Fogalmam sem volt mi történik, nem voltam ijedt, mivel abszolút jól éreztem magam fizikailag. Sőt, kifejezetten jól bírtam a vér látványát.

Öt perc múlva, 18 órakor már a kórházban voltam párommal a szülészeten. Ott megkérdezték, miért jöttem, mondtam szerintem valami nem oké, mert nagyon vérzek. Azt mondtak, előbb néznek egy vérnyomást. Közben kérdésekkel bombáztak: hol van a terhes kiskönyvem, mik lettek az utolsó labor eredményeim, mi a vércsoportom, blablabla. Ne, most tényleg? 2017-ben ezeket nem tudják megnézni a rendszerben? Nincs nálam semmi papír, siettem és persze minden otthon maradt. Páromnak intettek, gyorsan menjen haza érte. 

Szóval míg ők teljes nyugalomban a vérnyomásomat akarták ellenőrizni, én közbeszóltam, hogy tényleg nagyon vérzek, érdemes lenne megnézniük!

„Na, jó, akkor vetkőzzön le, hadd lássuk!”

 Csak félig húztam le a nadrágomat, mikor a szemben levők arcán rémületet láttam. Na, mondom most megint mi van, senki nem szól hozzám, mintha nem is rólam lenne szó. Aztán egyszer csak elkezdődött a rémálom. Szülni kell...

Azonnal vegyem fel az idióta kórházi hálóinget, fogjam a lábam közé a kb. 40 cm-es betétet, nyitott hálóinggel vonuljak végig a folyosón, ott vár rám egy ágy, feküdjek rá és majd tovább tolnak...

Mi van??? Miért??? Valaki mondja már meg mi fog történni! Felfeküdtem az ágyra, egyre több ember csatlakozott a kísérethez. Fölém hajolt egy nő:

„Én vagyok az altatóorvos, nem lesz semmi baj...”

Most már tényleg nem értem... Nem, nem, rosszul tudják. Császárnál nem altatni kell, hanem csak érzésteleníteni. Meg egyébként is, láttam egy filmet, amiben elaltatnak egy srácot szívműtét előtt, azonban az altatás nem sikerül, így mindent érez a fickó, de nem tudja ezt kifelé kommunikálni. Na, szóval ezek után engem senki ne akarjon elaltatni. 

És ekkor megjött a válasz a miértjeimre: a méhlepényemről darabok váltak le, erősen vérzek, a baba nem biztos, hogy kap oxigént és lehet, hogy velem is gondok lesznek, ezért kell altatni. Nincs időnk várni, míg hatni tudna az érzéstelenítő. Kitolják a műtőből az éppen császározni készülő anyukát, aki már megkapta gerincbe az érzéstelenítőt, és én megyek be SOS a helyére.

Na neeee, ettől az infótól úgy éreztem, hogy ez nem az én történetem. Már bent is voltam a műtőben, megláttam a beöltözött dokimat, miközben valami rettentő csípős szerrel kentek be melltől csípőig. Alkudozni próbáltam, hogy hagyjak abba, mert rettentően csíp, de nem üzleteltek. Majd  jött a következő mondat, amit soha senki nem akarna hallani.

„Ez most nagyon rossz lesz, nyugodtan ordítson, ahogy csak tud, senki nem fog haragudni.”

Miért??????

„Most tesszük be a katétert.” 

Istenem, én már semmit nem értek… Akkor jöjjön az iszonyú fájdalom, ahogy beharangozták. De szerencsére nem volt fájdalmas, valószínű az adrenalin keményen dolgozott bennem. Mindeközben az altatóorvos a fejem mellett állt és utasított, hogy csak akkor szippantsak a maszkba, ha szól, véletlenül se hamarabb. Aztán miután betették a katétert, zöld utat adott. Most mehet a légzés... Oké, gondoltam, kezdődjék az utazás....

Szemem újra nyílik, csempéket és ágyakat látok, miközben rettentően fázom és mérhetetlen nagy fájdalom van az egész testemben. Majd észreveszem páromat, aki mellettem ül. Ő fogta meg műtét után a babát, a mellkasára helyezték. Majd megláttam a csöveket, infúziót, katétert. Dühösen sírok, és reménykedem, hogy ez nem igaz, én nem így akartam szülni. Aztán megtudom, hogy a babámat még jó pár óráig nem láthatom. Helyette próbálják meg aludni. Majd ha lezuhanyoztam hajnalban, akkor később átvisznek egy másik szobába, ahol majd láthatom a babát. 

Aztán eljött a zuhanyzás ideje, féltávig sikerült eljutnom, elájultam. Így megint nem kerültem közelebb a babámhoz.

Délelőtt elérkezett a pillanat, átkerültem a másik szobába. Rettentő fájdalmam volt, soha nem gondoltam, hogy a császár és az altatás kombinációja ennyire tud fájni. Azt mondták, próbálják megerősödni, mert ha nem muszáj, akkor nem adnának vért... Ettől meg dühösebb lettem. Majd behozták a fiamat. Olyan pici és sérülésmentes volt. 

Furcsa érzések voltak bennem, valami nagyon hiányzott. Az a bizonyos aranyóra. Ott feküdt tisztán, felöltöztetve, hang nélkül. Csalódottságom az egekig szökött, amiért ez lett a gondosan eltervezett szülésemből. Nem helyezték rám egyből a babámat, nem tudtam magzatmázas testét megfogni, nem érezhettük egymást, elmaradt a kötődés kezdete.

Őszintén szólva mai napig irigykedem páromra. Hiszen 9 hónap után nem én voltam az első, aki kezében tarthatta, akinek illatát érezhette, akihez teste tapadt, akin megpihenhetett. És bízom abban, hogy ezek ellenére kialakul köztünk egy erős és életre szóló kötödés, ahogy elképzeltem. Most már csak esténként fáj az emléke, mikor elcsendesedik minden, amikor ránézek a jegyzetfüzetemre. Kicsit már könnyebb, mert tudom, hogy a műtét elkerülhetetlen volt, hiszen bármelyikünk meghalhatott volna. A sors (vagy nevezzük bárminek) akarta, hogy így találkozzunk, hogy így induljunk el együtt ketten...

R.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?