Korábban megírtam, milyen döcögősen indult az első babám szoptatása, és mik voltak számomra az első pár hét tanulságai. Amikor másodszor is anyai örömök elé néztem, sokkal nagyobb önbizalommal készültem a szoptatásra is. Hogy az önbizalom tette-e vagy a kislányom habitusa miatt volt, nem tudom, annyi biztos, hogy ő már a szülőszobán profi módon kiszolgálta magát. A mellszívó és bimbóvédő elfelejtve hevert a fürdőszobaszekrény egyik polcán.
Kislányom szép súllyal, 3,9 kilóval született, mégis emlékszem a meglepetésemre, amikor a kórházi védőnő mint nagy súlyú babára utalt rá, hiszen egy apró, bár kétségtelenül gömbölyű kis csomagocska volt a karomban. Vagy csak a tizenhat kilós nagyfiamhoz képest éreztem picurkának? Részletesen elmondta, mire számíthatok: gyakran fog enni kérni és nem sokkal az evés után üvöltve fogja követelni az újabb adagot. Kisfiammal való tapasztalataim alapján ezt nem tartottam valószínűnek, de udvariasan végighallgattam. Hogy mennyire igaza volt, hamar kiderült, néhány óránként etetni kellett, különben állt a bál.
Szerencsémre a tej már második nap belövellt, így csak egy nap telt el aggodalomban, hogy ugyan mi is jöhet még ehető az egyre inkább sajgó melleimből. Egyszer-kétszer így is elkirándultam a csecsemősnővérekhez tápszerért, mert ezt a farkasétvágyat egész egyszerűen képtelenség volt kielégíteni, a melleim égtek, fájtak, úgy éreztem, belepusztulok, ha még egyszer etetnem kell. Vagy a tápszer nem annyira ízlett neki, vagy éhes nem volt igazán, de inkább csak rágcsálta a cumit, úgyhogy aljasan a (játszó)cumit is bevezettem az eszköztáramba. Én magam nagy cumis voltam gyerekkoromban, és se kapafogam, se más bajom nem lett tőle. A fiam hét hónaposan magától dobta el, nem volt könnyes leszoktató tortúra, bíztam benne, hogy másodjára sem alakul ki függőség.
A második baba szoptatása kezdettől fogva sikerélmény volt: a kislányommal úgy találtunk egymásra, mint két profi, akik tudják a dolgukat és teszik is, nem kérdeznek, nem problémáznak. A melleim az első néhány nap fájdalmai után hamar hozzászoktak a terheléshez, és csillagokat “csak" egy hétig láttam szoptatásnál.
Szóval már éppen kényelmesen hátradőltem volna, amikor közbeszólt a hasfájás. Az első hónapok a számunkra addig ismeretlen kínok jegyében teltek: szegény kicsi lányom naponta sok órán át üvöltött a fájdalomtól, és ahogy a kezemben tartottam, éreztem micsoda buborékok közlekednek a beleiben, mennyire csavargatja a hasát a levegő.
Először magamban kerestem a hibát: biztosan attól fáj a hasa, amit eszem. Természetesen nem káposztalevesen és babfőzeléken éltem, mégis lennie kellett valaminek az étrendemben, amitől ennyire puffadt. A bűnbak keresése közben egyre kevesebb dolgot mertem enni, nehogy rontsak a helyzeten, míg végül elvesztem a krumpli, répa, rizs Bermuda-háromszögében, a hasfájás mégsem múlt el. Kételkedni kezdtem, valóban jót teszek-e azzal, ha szoptatom. Annyira sajnáltam, hogy megfordult a fejemben, inkább át kellene állnunk a tápra, hiszen a tápos babáknál köztudottan ritka a hasfájás. Amikor ezt felvetettem a gyerekorvosnak, szerencsére megnyugtatott, hogy az anyatej még igy is többet használ, mint amennyit esetleg árt a baba közérzetének, és azon sem érdemes aggódnom, hogy mit eszem, mert többször bizonyították már, hogy a csecsemőkori hasfájás és a kismama étrendje között szinte semmi összefüggés nincs. A diétán kívül is kipróbáltunk mi mindent: (méregdrága) probiotikus cseppektől a köményes teáig (ittam én is, itattam vele is) a szimetikon-tartalmú gyógyszereken át a gyengéd pocak-masszázsig. Ez is, mint sok minden más probléma végül látszólag magától, fokozatosan oldódott meg, amikor már nem volt több ötletünk, és amikor a baba szervezete érettebb lett. Három hónapos volt, amikor szinte teljesen megszűntek a tünetek.
Időnként önző kis hangok szólaltak meg a fejemben. Milyen jó is lenne kávézni! Hason aludni, istenem, az nagyon hiányzott. Visszakapni az uralmat a testem fölött. Csípőset enni, bűnözni egy gyorsétteremben, belapátolni egy adag szottyos kínai büfés kaját! Bár a gyerekorvos azt mondta, az én étrendem nem befolyásolja a baba hasfájását, azért úgy gondoltam, nem árt a bölcs mértékletesség. Amikor a hasfájósság elmúlt, a kávét fokozatosan visszaengedtem az életembe, miután több kávézó anyuka ismerőst is megkérdeztem, és a védőnő, a gyerekorvos, valamint a legnagyobb para-generátor Google is azt dobta ki, hogy egy-két nem túl erős kávét szoptatás alatt is lehet fogyasztani. Meglepve tapasztaltam, mennyire nincs semmilyen élénkítő hatással a babára. És rám sem. Na mindegy, azt tényleg a szertartás kedvéért iszogattam, bő lére eresztve reggelente, amikor nehezen indult a nap.
Teltek-múltak a hónapok, elkezdtem a hozzátáplást, lassan, ráérősen. Aztán olyasmi történt, amiről addig csak ismerősök ismerősei számoltak be. (Folyt. köv.)
Felhőfül
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
