2019. január 24., Budapest, Bajcsy-Zsilinszky Kórház. Egy hét túlhordás miatt január 23-án este be kellett feküdnöm a kórházba, mert másnap reggel szülésindítás várt rám. Este 6 órától a szülőszobán másfél órás ctg vizsgálat volt, utána elfoglalhattam a kórteremben az ágyamat, ahol hárman voltunk, mindannyian kislányokat hordtunk a szívünk alatt. Ketten túlhordtuk őket egy héttel, a másik kismamának pedig két héttel előbb indították. Este 11 óra magasságában felhelyeztek egy méhszájtágító ballont, és utána megint másfél óra ctg következett. Hajnal egy óra körül, 20-25 percen keresztül szabályos hárompercenkénti fájdalmat éreztem a derekamban. Kezdtem örülni, hátha megindulna magától és nem kéne indítani. Hát sajnos, vagy szerencsére nem így történt. Az éjszaka nem túl sok alvással telt, kényelmetlen volt aludni, megfordulni, alig vártuk, hogy reggel legyen.

Reggel 6 órára kellett menni a szülőszobára, előkészítésre, beöntésre. Ez nagyjából 7 óráig lezajlott. Befektettek az egyik vajúdóba, rám kötötték a ctg-t és vártunk. Vártuk a fogadott orvosomat, aki háromnegyed 8-kor megérkezett és burkot repesztett. Szinte az egész terhességem alatt jelen volt a reggeli rosszullét, epehányással. Ez itt, a szülőszobán is jelentkezett, háromszor egymás után. A férjemet kértem meg, hogy keressen egy vesetálat, vagy valamit, merthogy felállni nem tudok a ctg-től, de ugye senki nem volt bent a szobában kettőnkön kívül...

Innentől újra éreztem a derekamban a furcsa fájdalmat nagyjából 5 percenként. Fél 9-kor elkezdték bekötni az oxitocin infúziót. A férjem ekkor ment ki először a szobából mosdóba, én pedig figyeltem, ahogyan a branült bekötik. Egyik pillanatról a másikra arra lettem figyelmes, hogy a szülésznő kicsapja az ablakot mellettem, emeli a fejemnél az ágyat, két kézzel rázza a hasamat és ordít, hogy orvost a szülőszobára. Hát nem igazán tudtam megszólalni sem. A férjem visszajött, kérdezte, hogy mi a baj, mondtam, hogy nem tudom. Ekkor a szülésznő még egyszer ordított, hogy orvost a szülőszobára, majd rám nézett és közölte velem, hogy ne ijesztgessem, mert a kisbabámnak a szívverése leesett nullára. Csak annyit tudtam visszakérdezni, hogy maga ijedt meg, akkor mit szóljak én?!

Mondták, hogy akkor várunk még az oxitocinnal, 1 óra múlva újra megpróbálják bekötni. A 5 perces fájások mindeközben erősödtek, 80-90 százalékosak voltak a gép szerint, láttam amikor ment felfelé az érték, készültem, mély levegő, és egész jól viseltem. Megpróbálták újra bekötni az oxitocint, kb. 5 perce csöpöghetett az infúzió, amikor szóltam a férjemnek, hogy szóljon valakinek legyen szíves, mert nem érzem jól magam, zsibbad az egész testem és szédülök. Jött a szülésznő, gyorsan elzárta az infúziót, adott a férjem kezébe egy csövet, amin keresztül oxigén jött, tartania kellett az orromhoz, közben a ctg sípolt, hogy nem jó a baba szívhangja.

Pár perc múlva elmúlt a szédülés, de a zsibbadás megmaradt. Az orvosom azt mondta, ha így haladunk az oxitocinnal kapcsolatban, akkor ebből kb. hajnalra lesz baba, TALÁN, merthogy egyelőre egy millimétert nem tágultam tovább, mint ameddig a tágító ballon kitágított. Ez kétujjnyi volt reggel hattól, és itt kb. 11 óra körül jártunk. A fájások folyamatosan jöttek 5, illetve már 3 percenként és egyre erősebben éreztem, viszont a gép „csak” húsz százalékosnak írta, a ctg szinte állandóan sípolt „rossz” szívhang miatt. Mondanom sem kell, hogy a szülésznők a fülük botját nem mozdították miatta, mikor a férjem szólt, hogy megint sípol, akkor azt mondták, jól van, semmi gond, nem kell feleslegesen izgulni.

Dél körül annyira erős fájdalmaim voltak a derekamban, hogy azt hittem, kettétörök. Bejött az egyik szülésznő, közölte, hogy ez nem túl jó, hogy a derekam fáj és nem a hasam, a babám pedig végig tornázik a pocakomban. A második oxitocinos próbálkozás óta még mindig fent állt az, hogy az egész arcom zsibbadt, ezt a mai napig nem tudom hova tenni. A szemem ugrált, a számat nem éreztem, mintha ezer tűvel szurkálták volna az arcomat. Bejött az orvosom, kérdezte, hogy hogy érzem magam, elmondtam neki, de abszolút normális hangnemben, csak nem értettem ezt az egészet.

Közölte, hogy mégis mit gondoltam, ez egy szülés. Mondtam neki, hogy nem gondoltam és nem gondolok semmit, ő kérdezte, hogy hogy érzem magam, én pedig elmondtam. Azt mondta, hogy ez most csak a lelkemnek rossz, mert nincs semmi baja a testemnek, a fájások is szóra sem érdemesek a gép szerint és a gyerekem is tökéletesen van, nem kell foglalkozni azzal, hogy a ctg sípol, ha kell, ha nem. Azt azért hozzá tenném, hogy a fogadott orvosomhoz járok a magánrendelésére több, mint tíz éve, és eddig még soha nem volt semmi gondunk egymással, illetve soha ilyen stílust és hangnemet nem képviselt velem szemben, ezért nem is nagyon értettem. Nem hisztiztem, nem ordibáltam, mikor fájás jött, hanem csendben tűrtem.

Itt, ezen a ponton a férjem sírt mellettem a széken, az idegeskedés, izgulás és a félelem a ctg állandó sípolása miatt így ütött ki. Én csak imádkoztam magamban, hogy tényleg ne jelentsen semmit a ctg jelzése, de legbelül nagyon féltem. Attól, hogy valami baja van a babámnak, nem a szüléstől, vagy a még hátralévő vajúdástól. A fájások a gép szerint 20 és 60 százalék között mozogtak, de a délelőtti 80-90 százalékosok semmik voltak ehhez képest. Bejött újra az orvosom, itt kb. délután fél egy volt, mondta, hogy nem jó a helyzet, mivel ilyen fájdalmaim vannak ELVILEG, de tágulni azóta sem tágultam semennyit. Két lehetőség van, szenvedek hajnalig és talán lesz baba, vagy elmegyünk császározni, mert egyébként valami nem igazán jó, hogy a ctg folyamatosan sípol.

Egymásra néztünk a férjemmel, bólintottunk egymásnak, és mondtam az orvosomnak, hogy a császáros lehetőséget szeretném választani, mert nagyon félek, hogy valami baja van a babának. Mondta, hogy rendben, előkészítik a műtőt, összeáll a csapat és kb. 1 óra magasságában visznek a műtőbe. Nyugodtabb nem lettem, mert itt már kétpercenként jött a fájdalom a derekamba úgy, hogy nem bírtam egy helyben maradni az ágyon a 30-40 másodpercig tartó fájások alatt.

13:10-kor bejött az orvosom és közölte, hogy kb. még egy órát várni kell a műtőre. Azt gondolom, itt kiült az arcomra a gondolatom, de nem szóltam csak annyit, hogy rendben. Megkérdezte újra azon az érdekes hangnemen, hogy most miért vagyok így nekikeseredve. Mondtam neki, hogy azért doktor úr, mert reggel 7 óra óta 5-3 és most már 2 perces fájásaim vannak, akkor is, ha a gép csak elenyésző számot mutat, én viszont tudom, hogy mit érzek és mekkora a fájdalomküszöböm, illetve ez a rohadt ctg mást sem csinál reggel óta, csak sípol, de tudom, ezzel sem kell foglalkozni.

Két órakor jött értem a műtős férfi, az aneszteziológusok elmondták az érzéstelenítő beadásának folyamatát. Fájás közben nem lehetett beadni, így szólnom kellett mikor jött a fájás. Ez ugye itt már kétpercenként volt, szóval mikor jött, akkor felemeltem a kezem, kihúzták a tűt, masszírozták a derekamat, mikor elmúlt, újra szúrtak. Ezt ötször egymás után. Csipkedtek, vizes ruhát tettek rám, hogy érzem- e, de nem éreztem, jól sikerült az érzéstelenítés. Azt gondolom, aki császármetszéssel szült, pontosan tudja, hogy mi következett ezután.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen az érzéstelenítés. Fájdalmat valóban nem, de azon kívül mindent éreztem, konkrétan azt is, ahogy a szikét végighúzták a hasamon. A két orvos egymással szemben állt, a fogadottam a bal oldalamon, a másik a jobb oldalamon. A segítő orvos megkérdezte az én orvosomtól, hogy mennyire vagyok kitágulva, az orvosom válaszolt, hogy reggeli kétujjnyi ballonos, jelentéktelen szinte. Érdekesen éreztem magam, mint egy darab hús a henteseknek kb.

CSÁSZÁRMETSZÉS ALATT FELETTEM CSEVEGTEK AZ ORVOSOK



Császár közben nem tájékoztattak semmiről. Szépen elcsevegtek az orvosok. A nővérke kérdezte meg egyszer, hogy hogy vagyok. Kórházteszt.

Tovább>>>

Aztán elkezdtek beszélgetni a borokról, melyikük melyiket szereti jobban. Mindeközben húzták, vonták, cibálták a hasamat, furcsa érzés volt. Egyszer csak éreztem, hogy hánynom kell, szóltam a fejemnél lévő aneszteziológusnak, hoztak vesetálat, de mondták, hogy nem emelhetem fel a fejemet, szóval úgy csináljuk, hogy jó legyen. Mondom oké... Kívülről nem lehetett szép látvány, elég szarul is éreztem magam. Aztán egyszer csak a szülésznő szinte sikítva felszólalt, hogy ott a feje, már van egy fejünk, hallja, anyuka???! Bólintottam a fejemmel, hogy hallom, értem. Az orvosok, a szülésznő nagyon örömködve mondták, hogy hú, de szép nagy baba, mikor kivették. Mondták neki, hogy valamit szóljon az Anyukájának, azaz nekem. Kicsit hörgött, és mondták, hogy forduljak balra, mert itt a hányáscsillapító. Aki nem volt más, mint az én elsőszülött kislányom, Kamilla.

Egy pár pillanatra megmutatták, aztán vitték lemosdatni, lemérni, felöltöztetni. Kiabálták, hogy 3900 gramm és 57 cm, szép nagy, hálistennek egészséges baba. Felöltöztetve visszahozták, megpuszilgathattam, megsimogathattam az arcát, de a fejemet ugyebár nem emelhettem fel hozzá. Mondták, hogy kiviszik Apának, amint összevarrnak engem, újra találkozunk. A varrás alatt már jobban lettem, nem volt hányingerem, viszont nagyon fáztam. Elfordítottam a fejemet jobbra, na, ezt nem kellett volna. Egy négy szárnyú nagy ablak volt ott, amiben visszatükröződött minden. Minden.

Hamar végeztek velem, áttettek a másik ágyra és már toltak is vissza a vajúdóba, ahol kb. két perc múlva megjelent a férjem a kezében a kislányunkkal. Hát leírhatatlan érzés volt. Az orvosom bejött, gratulált nekünk, és mondta, hogy majd találkozunk. A szülésznő bejött és mondta, hogy jól döntöttem, jól döntöttünk, mert a császárnál kiderült, hogy nem véletlenül sípolt szinte folyamatosan a ctg. A burokrepesztés után előreesett a köldökzsinór, a babám hiába bújt volna kifelé, a köldökzsinórt odanyomta a fejével a csontomhoz, ezzel elzárta magát az oxigéntől. Megnyugodtam, hogy jó döntést hoztunk, és abszolút nem érzem magam kevesebbnek azért, hogy nem természetes úton szültem. Nagy baj is lehetett volna, ha még órákat várunk. A semmire. Mert a vége valószínűleg így is, úgy is ez lett volna.

Délután 3 órától este 10 óráig együtt voltunk mi hárman a vajúdóban. Én túl sokat nem tudtam érdemben hozzátenni ehhez a szép dologhoz, de nagyon-nagyon boldog voltam. A férjem helyt állt, ahogy azóta is, a babánkban pedig nem győztünk gyönyörködni. Este, miután nekem segítettek felállni, a babát elvitték a csecsemőosztályra, mi kisétáltunk a kórteremig, kivették a katétert és mondták, hogy pihenjünk, mert korán lesz reggel az ébresztő. Hát én egy szemet nem tudtam aludni egész éjjel, húzódott a sebem, nem tudtam tőle oldalra fordulni, nem volt kényelmes sehogy, így felálltam és sétáltam a folyosón. Azt gondolom ez nagyon jót tett, mert én másnap már sokkal könnyebben tudtam mozogni, mint a szintén császáros szobatársam, aki nem nagyon akart megmozdulni sem a fájdalom miatt.

Az orvosom bejött másnap, megkérdezte, hogy vagyok, elvette a pénzt, amit előre megbeszéltünk, és legközelebb a varratszedéskor láttam. A babámmal nagyon jól egymásra hangolódtunk, estére már rendesen beindult a tejem is, nagyon ügyesen, ösztönösen tudta, hogy hogyan kell szopiznia. A harmadik napon hazaengedtek minket, hálistennek azóta is minden rendben van. Ha hetes kora óta átalussza az éjszakát este 9-től reggel fél 8-ig. Napközben ötször eszik, már kóstolgat más ízeket is, de még mindig a cici a mindene és én ezt nagyon szeretem. Azt gondolom nem az én szüléstörténetem a legszörnyűbb, hálistennek... De egy kicsit máshogy képzeltem el. 

Ágnes

Császármetszésről itt írtunk még:



Életem legborzasztóbb élménye volt a császármetszés

Programozott császárom volt és imádtam!

Az életemet kellett megmenteni a negyedik császárnál

Másfél óra kitolás után császározni kellett

A császáros szülés is lehet gyönyörű!

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>