Egy nyárvégi keddre voltam kiírva, az ideig nyár meg minden volt, csak enyhe nem. Szóval ezzel igencsak megszenvedtem, ahogy a terhességgel is. Noha nem volt semmi komplikáció közben, azért értek meglepetések.
Az első úgy a tizenkettedik-tizenharmadik héten, konkrétan úgy fájt a szeméremcsontom, hogy menni alig bírtam, főleg reggelente, aztán ahogy "bemelegedett", úgy jobb lett. A védőnő szerint persze normális, sőt, ahogy megfigyeltem: a terhesség során minden olyan dolog normális, ami amúgy nem (pl. különböző mértékű folyások innen-onnan, székrekedés, vagy esetleg hasmenés, légszomj, mikor mi). Ezek a "normális" dolgok viszont nem voltak nekem túl kellemesek.
Ami engem személy szerint különösen kiakaszt, az a rengeteg orvoshoz járás, pedig az orvosom is és mindenki nagyon kedves volt végig. Az orvoshoz járás leginkább azért zavar engem, mert ugye az ember (én), akkor megy orvoshoz, ha beteg (én akkor se szívesen), így aztán konkrétan minden UH vizsgálat előtt rosszul aludtam, mert attól voltam idegileg teljesen kész, hogy "biztos valami gond van". A huszadik héten éreztem meg először (a tizennyolcadik héttől tudtuk, hogy fiú), hogy mozog, ezek után azon ment a para, hogy "most miért nem moccan?". De ezek olyan dolgok, hogy magamnak gerjesztem őket, de sajnos én már csak ilyen aggódós vagyok!
Ahogy közeledtünk a vége felé, úgy szaporodtak az orvoshoz látogatások, a legvégén hetente a CTG. A CTG nekem mindig olyan egyenes vonalat rajzolt a méh-tevékenységhez, hogy vonalzóval nem húzok egyenesebbet.
Aztán eljött a kijelölt kedd (CTG még mindig egyenes), majd el is múlt. Eseménytelenül. Szerda este ad hoc jelleggel megmértem a vérnyomásomat, ami 150/110 volt (amúgy 90/60, és akkor már ideges is vagyok), de mivel "egy mérés nem mérés", ezért fél óra múlva és egy óra múlva is újramértem, és nem hogy nem ment lejjebb, de alattomban kúszott felfelé. Ekkor hívtam fel az orvosom, hogy mi is van, aki nem esett akkora pánikba, mint én, hanem szépen másnap reggelre berendelt CTG-re.
A csütörtök reggeli CTG még mindig teljesen egyenes volt, és amúgy sem volt egy darab jóslófájásom se, sőt semmim, pedig mindenki mondta, hogy "majd lesz"... Nem elég a nyílegyenes CTG, de az orvosom "könyékig felnyúlva" sem érezte a baba fejét, meg a vérnyomásom is az egekben volt továbbra is. A doktor néni vázolta a helyzetet, vagyis inkább kimondta az ítéletet: császár. Ekkor riadóztattam a párom/apjukom/pasim/drágám/szerelmem/vőlegényem (kinek mi tetszik), aki rögtön röpült be a cuccokkal. A műtő melletti helyiségben várta, hogy odaadják neki a babát. Kapott csinos kórházi gúnyát is.
Innentől aztán nem telt bele kis idő, máris a műtőben voltam. Jobban mondva olyan 11 felé kerültem csak be, mert voltak előttem még páran (az egyik kismamát pl. valamiért altatni kellett, és aztán még három napig olyan volt, mint aki nem ébredt még fel). A műtét előtt még jött az aneszteziológus, és felkészített arra, hogy mi is vár rám, már ami az ő feladatát illeti. Mondta, hogy érezhetek némi kellemetlenséget, de amúgy nem lesz para. Hát nemtom', ki hogyan van vele, de a 40. hét végére nekem már nagyon elegem volt a tűkből, mondjuk nem zavar, ha szurkálnak, csak ne lássam.
Benn a műtőben ugye beadta az érzéstelenítőt, ami szerintem pillanatokon belül hatni kezdett, kaptam katétert, vérnyomásmérőt a leszíjazott jobbomra, csíptetőt a balom mutatóujjára. Azt kell, hogy mondjam, hogy ami ez után következett az életem legborzasztóbb élménye volt. Nem éreztem azt, amikor vágtak, de amikor kicibálták a gyereket a hasamból az nagyon durva volt. Konkrétan bőgtem a fájdalomtól. Közben ugye nem lát az ember semmit, ami azt illeti, homályos is az egész, de arra emlékszem, hogy szinte könyörögtem, hogy fejezzék már be. Az aneszteziológus a homlokomat simogatta, a műtőssegéd a bal kezem fogta. Biztattak, hogy mindjárt vége, a rádióban Rúzsa Magdi Szerelem című száma szólt, próbáltam dúdolni, hogy eltereljem a saját figyelmem. Közben a doktor néni mondta: "jól beletekerte magát a zsinórba" (ekkor már ezért bőgtem), majd azt mondta: "jó öreg ez a lepény". Innentől tényleg csak pillanatok kérdése volt, és a doktor néni felmutatta a paraván mögül. Rögtön sírt. Ekkora már ezért bőgtem. Viszont enyhült a fájdalom is, amit a cibálás közben éreztem, és noha kellemetlen volt a folytatás is, azért sokkal "kellemesebb" volt, még kipucolták a méhem (jobbra lent volt egy tartály, ami telt a véres trutymóval), összevarrtak. Szerintem fél óra alatt megvolt az egész.
Visszatoltak abba a szobába, ahonnan indultunk. Akkor tüzetesen szemügyre vehettem az én 3900 grammos és 58 centis kisfiam, aki az apja kezében várta, hogy engem összeférceljenek.
A boldog végkifejletet leszámítva életem legborzasztóbb élménye volt, ugyanakkor nagyon hálás is vagyok azért, hogy az egészséges gyermekem kaphattam a karjaimba.
A három kórházi napról csak annyit, hogy mindenki nagyon segítőkész volt, kivéve azt a nővért, aki akkor volt szolgálatban, amikor felkerültem az osztályra, ő lerakta a fejem mellé a nővérhívót, hogy nyomjam, ha szükségem van valamire. Meg is kérdeztem tőle, hogy "ugye nem fog leesni?", "nem, dehogy"... Hát abban a pillanatban esett le, hogy kitette a lábát a szobából. Az éjszakai váltás nővér viszont nagyon aranyos volt, az ő feladata lett volna az, hogy talpra állítson, ami annyira nem sikerült, de azért nem adta fel, hozott enni, inni, óránként visszajött, elbeszélgetett velem. A csecsemős nővérek közül is mindenki nagyon kedves volt, leszámítva a második napon az éjszakást, ő mindenre kijelentette, hogy baromság (legyen az fürdetőkrém, popsikenőcs, pelenka, akármi).
Én személy szerint a kórházi tartózkodás során olyan voltam, mint akit megvertek, menni alig bírtam, feküdni, a gyereket a kezembe fogni, és a vártál sokkal lassabban jöttem helyre (voltak olyan elvárásaim magammal szemben, hogy én majd milyen hamar szaladni fogok, meg milyen fitt leszek, hát nem..). Egyébként nagyon hálás vagyok a szobatársnőimnek (Kétgyerekes anyukának, és Háromgyerekes anyukának), akik nagyon segítőkészek voltak velem, feleltek minden kérdésemre, és sosem akarták megmondani a tutit, csak a saját tapasztalataikat.
Jah, és még egy mozzanat (tudom, hogy igazi vitaindító lesz, de...), anyósom kijelentette, hogy aki nem hüvelyi úton szül, ahhoz nem kötődik úgy a gyereke, mint ahhoz, aki meg igen, mert nem élik át a fájdalmat együtt. Hát amennyiben a gyerekemnek is úgy fájt az, amikor kicibálták, akkor igenis átélte a fájdalmat. Bár szerintem nem számít, csak az számít, hogy egészséges, és gyönyörű.
O.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
