Itt a vége… Elérkezett a nap. Eddig adott ugye három gyerek, csajok. És születik a negyedik,, egy kispasas: leírtam, hogyan.
Vasárnap estére az égvilágon mindent összekészítettem, nemcsak a saját kórházi pakkom volt immár 110 százalékos, hanem az egész heti ruha- és tornacucc adag is a három csajnak, útmutatók, tennivalók papírra írva a családnak, kit mikor hova és miért kell majd vinni, mi hogy legyen. Ezután beültem egy NAGY kád vízbe, és megtettem mindent, hogy legalább 1 hétig nőies és csodaszép legyek (nincs is ennél fontosabb, nemde?) szóval hajmosás, szőrözés, szépülés, épülés. Utána nem volt mit tenni, lefeküdtünk aludni, de az alig ment. Sajnos részünkről nem volt alternatíva egyetlen szülésbeindító huncutság sem, mert a cél épp az volt az előrehozott programcsászárral, hogy még véletlen se induljon be a szülés, mire kés alá kerülök.
A dokim többször is hangsúlyozta, hogy azért kell időben ott lennie mindennek és mindenkinek (bekészített vér, szakértő sebész és szülészorvosok garmadája) mert igen nagy az esély arra, hogy komplikációk lehetnek. Készüljünk fel. Jó. Felkészülök, mi az nekem. Túl voltam én már 3 császáron, ebből 2 elég bonyodalmas volt, fiatal se vagyok már, bölcs viszont hűűű, de nagyon, szóval nem lep meg semmi. Kialvatlanul, de tettre készen indultunk neki hétfő hajnalban, kettesben férjemmel, otthon még búcsúpuszik, búcsúfotók, a csajok kicsit pityeregtek, Anya bizalommal néz a jövő elébe.
A kórházban kedvesen fogadtak, minden ment a maga útján, papírozás, nyugis készülődés. Tényleg nyugalom volt, amolyan frontmentes nap, kimondottan kevés szülés volt aznap, ott beszélgettek a kollégák a hétfő reggeli kávék felett, egyetlen asszony fájdalmas kiabálása sem hangzott, békésen mentem hát beöntésre, békésen tűrtem minden tűszúrást, vizsgálódást, katétert. Hozzáteszem, bennem nem matattak kicsit sem, mert nem volt lehetőség a spontán szülésre, az összehúzódások meg messze elkerültek. És már gurultunk is a műtőbe. Bár tényleg nem vagyok kezdő, mindig meglep a tömeg. Altatóorvosok, asszisztensek, műtőssegéd, és annyi orvos, amiennyit a Grace Klinikában láttam utoljára. Kékbe öltözött maszkos ufók mind. Engedelmesen hajoltam, dőltem a spinál bevezetését segítve, aztán elfektettek, és hipp-hopp kikötve, bekötve, érzékelőkre csatolva, letakarva találtam magam. A hangulat kedélyes volt, amiért mindig hálás vagyok. Az ébren operált páciens felett talán előírt kötelesség az oldott légkör, nem tudom, de jól csinálják. Az egyetlen dolog, amire aggályosan figyelek, hogy megvárják a lezsibbadást, érzéketlenedést, utána tudom, hogy tényleg nem érzek semmi fájdalmat.
És elkezdték. Mindig az eleje a legnehezebb, az a csupán pár perc, amíg felnyitnak, és valóban megszületik a babám. Fekszem a paraván mögött, és imádkozom magamban, hogy felsírjon, hogy halljam a hangját, hogy ne legyen aggódó csend az orvosok közt, hogy mondjon végre valaki valamit, hogy él és egészséges. Minden terhesség alatti para ilyenkor csúcsosodik ki, minden 9 hónap alatt elkövetett kis bűn (hogy mégis ettem egyszer valamit, amit nem kellett volna, hogy megharapott egy nyúl, hogy szemmel vert egy boszorkány), irreális félelmek dobolnak az agyamban, csak sírjon már fel... és akkor meghallottam a kismacskahangot. Elöntött a hála. Kedvesen megsimogattak, minden rendben, vitték is a picit, nem féltem már semmitől, ismerem a protokollt, üveg mögötti helyiségben serénykednek, megtisztítják, lemérik, öltöztetik, és azonnal az ott várakozó édesapja kezébe nyomják, tessék, itt van a Fiad. Láttam is őt, kezében a csomag. Most már minden rendben.
Na, igen. Ekkor még 15-20 perc lenne maximum az akkurátus befejezés, békében, nyugalomban, mikor már varrnak, ki is megy több orvos. Nem így most. Még 90 percen át dolgozott felettem, rajtam, bennem 5-6 orvos, teljes készültségben, néha tanácstalanságban. Persze megkonzultálták a tennivalókat, kedélyes hangulatról szó nincs, ha ébren is a páciens, ki kell mondani mindent, hisz nem jelelhetnek csak azért, hogy én ne halljam. Mert minden, amitől a dokim tartott, és amire próbált felkészíteni, bekövetkezett. Ez volt aztán csak az indokolt császár a javából... Csak címszavakban: a lehető legrosszabb helyen tapadó lepény, elállíthatatlan vérzés, rengeteg összenőtt belső szerv. A méhemet csak azért nem távolították el azonnal (a vérzést megállítandó), mert nem tudták lefejteni sérülés nélkül valami odanőtt egyébről. Engem a spináltól a hideg rázott, kezdtem nagyon rosszul lenni, és közben halványan érzékeltem, hogy nagy lehet a baj, és mi lehet kint.
Többször mondták, hogy nyugalom, a babámnak és a családnak kint most nagyon jó, együtt vannak. Hogy közben aggódva sírnak, mert mindenki látja, hallja, hogy sokkal több a komplikáció... Na, ezt persze okosan elhallgatták. Rossz volt ez a 90 perc, sokkal rosszabb, mint amit eddig megéltem, amire számítottam. Hozzáteszem, nem a császár okoz ennyi komplikációt! A komplikáció adott, a műtét épp az, ahol megmentik az életem. Mert valószínűleg vicc nélkül erről volt szó. Találtak alternatív megoldást, a méhem a helyén maradt, élek. Végül az őrzőbe toltak, ahol kaptam vért és plazmát, sokat.
Mikor megláttam a kisírt szemű férjem, Anyukám, nővérem, rögtön frászt kaptam megint: mégiscsak két feje van a picinek, csak eddig nem mondták, jaaaaj, mondja már meg valaki, mi van! Minden oké, miattam volt az egész. Ja, hát akkor semmi baj. És tényleg rendben volt minden. Kezembe kaptam, mellre tehettem a picit, még órákat ott volt. Aztán mindenki elment, én meg kaptam valami vidítót (elvileg fájáscsillapító, jó cucc, komolyan) és csak feküdtem a félhomályban, fájdalommentesen, boldogan, totál gyönyörű volt minden, majd elrepültem.
24 órát kellett feküdnöm, de jó volt. Később ugyan visszatértek a fájdalmak, sőt, egész héten és azóta is nagyon sok minden, nagyon rosszul fáj, de ez van, ezt kell elfogadni. Másnap reggeltől a fiam végig velem volt, szopik rendesen, bűbáj, tökéletes baba. A szobatársaim nagyon helyesek voltak, pihentem, jó könyvem volt, olvastam. Pénteken engedtek haza. Búcsúzóul az orvosom elmondta, hogy itt a vége, nem lehetek többé terhes, mert legközelebb rámegyek. Tudomásul vettem, nem vagyok felelőtlen, ez van. Négy gyerek majd csak elég lesz valamire...
Itthon nagy volt az öröm! Boldogság, ünneplés, összetódult a nagy család, aztán estére szépen csak mi maradtunk. Ült a kis családom a kanapén, és kultúrprogramként nézték a Voice-ot, én meg egy esti ölelős szopi erejéig melléjük ereszkedtem. Igazán szép előadásban énekelte két énekes Katona Klári dalát. Én néztem a családom, a kicsi fiam, ömlött a tej, tomboltak a hormonok, szólt a tévéből a "Ne sírj..."
Szerintetek?
Lilacsiga
