Szeretném megosztani a történetem veletek, szeretnék némi tanácsot, vagy legalábbis valamiféle megerősítést, hogy nem az én fejemben van a baj. A történetünk ott kezdődik, hogy az első gyermekünk nem tervezett terhesség volt, de mivel korábban azt mondta a nőgyógyászom, hogy nagyon nehéz lesz teherbe esnem, biztosak voltunk benne, hogy nincs kérdés, jön a baba.

Én albérletben laktam egyedül, a férjem (akkor még barátom) külföldön dolgozott, havonta egyszer jött haza, így mivel más megoldást nem láttunk, megbeszéltük, hogy ideiglenesen beköltözünk az anyukájához, aki egyedül élt.

Az elsőszülöttünk megérkezését követő kb. három hónapon belül kijött, hogy én nem jövök ki az anyósommal, aki folyton beleszól mindenbe és állandóan szítja köztem és az ő kicsi fia között a feszültséget. Szerencsére a párom mindig mellettem állt, de nem bírtam.

A napjaink úgy teltek, hogy felkeltünk a kicsivel, felöltöztünk, megfőztem, megebédeltünk és mire a nagyi hazaért a munkából, mi elmentünk itthonról, és csak este értünk haza, fürdés, alvás.

Eltelt egy év, közben a férjem is hazajött, de sajnos nem álltunk úgy anyagilag, hogy házat vegyünk, hitellel pedig nem számoltunk, mert az autóhiteleink mindegyikőnket megviseltek anyagilag.

Eltelt négy év, és várandós lettem a második gyerkőccel. Vettünk egy telket, amin szerettünk volna mielőbb felépíteni egy házat, de a telekvásárlás és a tervező elvitte a megtakarított néhány milliónkat, így ismét spórolásba kezdtünk.

Ismét eltelt négy év, jelenleg egy nyolc- és egy hároméves gyerkőccel tengődünk az anyósomnál. Folyamatban van az építkezés, de én úgy érzem, és úgy is látom, hogy idén biztosan nem lesz beköltözhető az otthonunk.

Az anyósomat olyan szinten nem bírom elviselni, hogy ha ő kint van a nappaliban vagy a konyhában, én inkább ki sem megyek. Folyton mindenhez van egy rossz megjegyzése, soha semmi nem jó, amit nem ő csinál. Ha gyerekek rohangálnak, az a baj, ha hangosak, az a baj, ha vizes miattuk a fürdőszobapadló, az a baj. Folyton van valami, amibe beleköt.

Én legszívesebben albérletbe mennék, de a férjem hallani sem akar erről, azt mondja, azt a pénzt inkább tegyük félre a saját házunkra. Ebben igaza van, de én már nem bírom, lelkileg egy hulladék vagyok! Lassan már ott tartok, hogy a férjemet sem tudom elviselni, pedig szeretem, de az anyja miatt már nem tudok rá úgy nézni, ahogy eddig, mert miatta vagyunk itt, miatta élem át ezt az anyjával.

Nagyon szerettünk volna egy harmadik (vagy akár negyedik) gyerkőcöt is, de így is szűkösen vagyunk itt. Tegnap csináltam egy tesztet, ami pozitív lett, nagyon vágyom a harmadik gyerkőcre, a gyerekek is szeretnének kistestvért, de egyszerűen nem érzem azt jelenleg, hogy képes lennék egy terhességet végigcsinálni és megszülni egy gyereket ebbe a házba.

A férjemnek nem mondtam, de azóta az jár a fejemben, hogy elvetetem. Két gyerekkel mégiscsak könnyebben ki tudok innen szállni, mint hárommal. Sajnos a szüleim több száz kilométernyire laknak, testvéreim nincsenek, akikre támaszkodhatok.

De már ott tartok, hogy fogom a gyerekeket, átmenetileg elköltözöm a szüleimhez, és amint helyreállok anyagilag, elköltözünk a gyerekekkel egy saját kicsi kuckóba, és elfelejtem az eddigi életünket, újat kezdünk, ha a férjem jön, annak örülni fogok, de ha nem, már nem érdekel.

Mit gondoltok, velem van a baj? Mit tudnék tenni? Barátaim nem igazán vannak itt, csak felületes ismeretségek anyukákkal az oviból, suliból, van, akivel össze-össze járunk egy kávéra, de ezek nem mélyek, nem olyanok, akiknek minden mély gondolatomat el tudom mondani. Elkeseredtem teljesen…

T.

Anyósokkal kapcsolatos cikkeinkből:

Anyósom állandóan mesét nézet a fiammal - aztán letagadja

Anyósom megsértődött, mert nem lányunokája született

Minden anyós borzalmas?

Anyóska megmondta, hogy én vagyok a sátán

Az anyósom tönkreteszi a házasságomat